Feszült pillanatok veszik át a félhomály fedte helyiséget, míg fokozatosan kitakaródni látszik előttem a szoba egyetlen fényforrása. Rettegek a választól, ám a másodpercek lomha múlásával türelmetlenség uralkodik el rajtam, mire szinte a semmiből érzem meg Suga leheletét az arcomon és hallom kezének csattanását fejem mellett, majd mindent elborít a fény, ezzel tisztán láttatva az előttem álló férfit.
- Komolyan mondod? - hajol hozzám fojtogatóan közel, elszánt tekintettel méregetve.
- I… igen - pillantok oldalra, mintha ez segítene megszabadulni a hirtelen keletkezett nyomástól.
- Tehát akkor… - vár, majd folytatja - … nem baj, ha ezt csinálom? - hajol ajkaimra lehelet finoman, ám fejembe rögtön riadót fújnak az emlékek, hogy legutóbb is milyen szarul jártam. Ezzel szemben szokatlan, jóleső bizsergés fut végig gerincemen, hadba szállva a félelemmel, ami eddig még menekülésre késztetett. Puha párnái éppen csak érintik kiszáradt számat, semmi erőszakos, vagy követelőző nincs benne, csupán tesztelget. Némán állva tűröm a produkciót, várva a végét, minden erőmmel öntudatomba kapaszkodva, mielőtt még rosszul jönnék ki a dologból. Talán csak játszik velem. Keze derekamra siklik, ahogy elhajol tőlem - Vagy ezt? - férkőzik egyik lábával enyéim közé és izmos combját hímtagomnak feszíti, mire eddig még nem ismert, izgató érzések törnek fel bennem. Nem, ez már sok! Zavartan fordítom oldalra fejem és szorítom össze szemeimet, mire érzem, hogy eltávolodik. - Tessék - szól halkan, mire felnézek és látom, hogy telefonját nyújtja felém.
- Mi? - hűlök el.
- Szólj nyugodtan bárkinek - ereszt el egy keserű fél mosolyt. - Akár a rendőrségnek is…
- Nem hiszel nekem? - bukik ki belőlem a kíváncsiság, mire zsebre rakja a készüléket. - Várható volt - fordulok meg és nyomom tenyerem a kilincsre, mire kezei hátulról derekamra fonódnak, állát pedig a vállamra támasztja.
- Biztos készen állsz te erre?
Értek engem valaha gyermekkori traumák, amik ehhez a beteges életmódhoz tereltek volna, vagy csupán a mostanság ért behatásoknak köszönhető mindez? Mindig ott motoszkált fejemben a gondolat, miszerint nem vagyok átlagos, de sosem akartam hinni neki, elvégre senki sem gondolja annak magát. Hát már minden világos. Egy átlag alatti, genetikai zsákutca vagyok, de legalább boldog. Részben.
Min Yoongi. Istenem, már a nevétől is hevesebben ver a szívem. Tegnap, mikor elmentem hozzá, minden olyan gyors és kusza volt, szinte semmire sem emlékszem belőle. Bementem, letámadtam az érzéseimmel, mire ő letámadott a tetteivel. Igen, ezek vagyunk mi. Én a szavak gyenge vezére, míg ő a cselekedetek biztos királya. A bukás keserű ízével érkeztem és a győzelem rózsaszínes ködével távoztam. Hm, rózsaszín. Erről Jin jut eszembe. Még vele is beszélnem kellene erről. Nem tűnt úgy, mint aki ellenzi ezt az egészet, inkább csak félt.
Egy idétlen mosoly kíséretében fordulok hátamra ágyam puha, meleg tengerén, azon tűnődve, hogy miket is rejtegethet számomra a mai nap. Rég vártam már ennyire az események kezdetét, de még nagyon korán van, ráadásul szombat. Csinálni kéne már valamit, mert megfojt az unalom.
- Taehyung - emelem fülemhez telefonom. - Ráérsz?
- Nem - szólal meg pár pillanat csend után, majd a készülékbe ásít. - Mi van veled? Tudod te, hány óra van? - panaszkodik korán kelő barátom.
- Pontosan - az órámra pillantok - fél nyolc.
- Fasza. Másfél óra múlva hívj újra…
- Le ne tedd! - szólítom fel pánikszerűen. - Csináljunk valamit.
- Én csinálnék, ha hagynál. Tedd te is ezt. Na csáó - nyom ki. Hahh, kösz a semmit.
Jogos, hogy magamra hagy, elvégre hétvége van, meg még alig kelt fel a nap, de én akkor is unatkozom. Hát nincs mit tennem, elmegyek fürdeni egyet, aztán bepróbálkozok Jiminnél is, hátha ő ráér.
A fürdőbe sunnyogva megeresztem a vizet, s míg az folyik, összeszedek magamnak tiszta ruhát. Igyekszem halk lenni, mert a fenének nem hiányzik, hogy felkeljen az a férfi, ráadásul anyuék valószínűleg még nem is tudnak a telefonos incidensről, mert már rég halott lennék.
Gondosan a fürdőszobai szekrényre hajtva levetett ruháimat, elmerülök a kényelmes, szinte már túl forró vízben.
A levegő párás, a gondolataim saját életre vágyva cikáznak, én meg próbálok lazulni, egyre hangosodó képzelgésem mellett. Boldog vagyok. Nagyon boldog. Amennyi rossz ért az elmúlt időkben, annyira jó a mostani helyzet. Végigvezetve tekintetem a testemen, örömmel fedezem fel, hogy még valami izomféle is elkezdett kifejlődni rajtam, ami nagy szó a gebe, lányos kinézetű Jungkooktól. Ez még jobban hajtásra ösztönöz. Rengeteg új barátom lett. Szám szerint hat, ami nekem nagyon sok, főleg, mert sosem volt egy sem. Mindegyik furcsa a maga módján és talán pont emiatt illek én is a csapatba.
Suga nem tudja - remélem -, de mikor táncot gyakorol, sokszor szoktam figyelni az ajtóban ülve. Ez elég gyakori nála, ugyanis nehezebben tanulja be a lépéseket, ami látszólag bántja őt, ezért igyekszik behozni a lemaradását, amint ideje van rá. Többnyire mindig a terem végén van, onnan tudja állítgatni a lejátszót is, ami nekem csak előny, mert kisebb eséllyel lát meg engem. Sokat vívódik önmagával még eközben is, és rettentő mód fel tudja csigázni az idegeit, ha valami nem sikerül egy bizonyos időn belül, ám nem adja fel, ami szerintem nagyon nagy dolog. Ha épp nem táncol, az emeleten abban a szobában, ahol énekelni szoktunk, zongorázik. A hangszer elég hangos, hogy kintről, vagy netán a mellette lévő szobából is tisztán hallatsszon. Szeretem, mikor játszik. Annyira lágy, mégis falakat ledöntő érzéssel tudja átadni mindazt, ami benne kavarog.
És ahogy gondolataim egyre inkább ráterelődnek, úgy kezd éledezni férfiasságom is. Félve pillantok le, már szinte teljes méretet öltött tagomra, egyre csak bűnösebb képeket felidézve magamban.
Nem! Nem szabad…
Pulzusszámom emelkedik, ajkaim kiszáradnak, és észre sem veszem, de kezeim önálló életre kelve már ölemet simogatják. Nagyot nyelve sóhajtok fel, ahogy a jóleső érzés fokozódik bennem.
Nem bírva tovább, a tusfürdőmért nyúlok, és jobb kezembe nyomva egy keveset, rámarkolva nemességem végére, lehúzom róla a bőrt, gondosan végigkenve az anyaggal, és tenyeremmel simogatni kezdem makkomat. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, fogaimat alsó ajkamba mélyesztve igyekszem visszatartani feltörő nyögéseim hadát. Hamar többet és gyorsabbat követelve fonom ujjaim hímtagom köré és a kezdetleges lassúságon túllendülve diktálok egyre iramosabb tempót. Hátravetett fejjel képzelgek Suga testének minden ismert és nem ismert porcikáján, kizárólag az ő érintésére vágyva. Széles válla, vastag nyaka, izmos felsőteste… A forró víz könnyedén egyesül felhevült bőrömmel, mintha már nem is égetne a hőmérséklete, sőt, talán hűvösnek is érzem. Leheletem füstként gomolyog a párás levegőben, ködös tekintetem elől menekülve. Vajon, ő gondol rám? Szeretem engem, vagy csak játszik velem? Bármelyik is, én boldog vagyok, amíg mellette lehetek.
Az izmaim megfeszülnek és egy elnyújtott, halk nyöszörgés keretében engedem nedvemet a víz felszínére, valamint karomra. Pár pillanatnyi pihegés után azonban kirántva a dugót felállok, és letusolok.
A hajamat törölgetve nyitok be a szobámba, ahol az ágyamról rendületlenül cseng a telefonom. Ráérős léptekkel sétálok a bútor mellé, és felkapva a kis készüléket azonnal a fülemhez nyomom.
- Szia, Kook, zavarok? - szól bele aggodalommal telt hangon Jin.
- Nem, miért? - foglalok helyet, egyik kezemmel vizes fürtjeimet dörgölve, másikkal a telefont tartva.
- Mert már vagy hatszor hívtalak.
- Fürödtem… Baj van?
- Ha majd ráérsz, gyere át, kérlek, mert ma főpróbánk van, valamint a ruhát is ki kell választani.
- Főpróba? - tátom el meglepettségemben számat. - Mi lesz?
- Holnap fellépésünk - kuncog fel.
Egy fellépés. Erre nem vagyok még felkészülve. És a fellépés az egyben a válaszomat is jelenti. Mondjuk, szerintem egyértelmű, a végkimeneteltől függetlenül, és ők sem engednének csak úgy el. Legalábbis, remélem.
- Itth… vagyokh - nyitok be és a kilincsbe kapaszkodva, előre görnyedve pihegek. Nem állítom, hogy nem éppen ebben a városban folyik a maraton, ráadásul most, amin részt vettem, de cáfolni sem tudom.
- Jungkook, te futottál? - sétál el előttem jókedvűen Hoseok.
- Aha - veszek erőt magamon, hogy felegyenesedhessek.
- Feleslegesen, mert még nincs itt más - neveti el magát, mire arcomra kiül a teljes értetlenség.
- Ohh, szia Jungkookssi - lép ki a konyhából Jin. - Milyen fitt vagy kora reggel - jah, nagyon vicces. - Reggeliztél már?
- Nem - csukom be az ajtót.
- Akkor gyere - int, mire követni kezdem.
Tehát végigloholtam a fél várost a semmiért. Érzem, hogy ez megint az én napom lesz.
Reggeli közben megérkezett a csapat nagyja is, egyedül a leaderünket nem lehetett még elérni, aki valószínűleg most fordul egyik oldaláról a másikra, békésen aludva az ágyában.
- Süti, mi a rák esett beléd? Azt hittem, utálsz játszani, erre még engem is kinyírsz? - méltatlankodik Tae mellettem, a kontrollert a kanapéra vágva.
- Bocsi, erre születni kell - öltök rá nyelvet, csak hogy tovább hergeljem. Pusztán véletlen volt, tényleg nem szeretem ezt a játékot, de néha én is kipróbálhatom, nem?
- Akkor most én jövök - huppan le mellénk Hoseok.
- Téged még én is megverlek - húzza a száját karba tett kézzel a fiatalabb.
- Na kuss - indít új menetet Hobi.
- Inkább játsszunk valami mást… Valami mocskosat… - lép be a házba Namjoon, s kattan az ajtón a zár. Egy hideg érintést érzek a nyakamon és megrémülve kapom a tekintetem… Sugára?! A pillanat tört része alatt eszmélek fel és fog el a velejéig jól ismert rettegés. Na ne! Nem lehet igaz… hazudott, átvert… És most újra a markában vagyok. A felismerés olyannyira fájdalmas, hogy még magam sem hiszem el, ez megint velem történik. Erőtlenül borulok a térdemre, kiengedve magamból a kikívánkozó könnycseppeket. Hisztérikusan zokogva tépem magam mellett a kanapét. Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.
- Jungkook! - valami hideget érzek végigfolyni a mellkasomon, s abban a pillanatban kipattannak szemeim. Csak egy álom lett volna?
Zihálva nézek körbe, és megrökönyödve tapasztalom, hogy a kanapén ülök, és körülöttem áll az egész banda. Aggódó szemekkel figyelik könnytől maszatos, duzzadt arcom. Suga előttem guggol egy vizespohárral a kezében, és megbánás csillog a szemében. Lassan nyúl arcom felé, én meg félve húzódok el, újra rákezdve a sírásra. Meghökkenve áll meg mozdulata közepén a levegőben, majd ökölbe szorítja kezét, mire erősen nyomom össze pilláimat, várva az ütést. Ehelyett a parketta reccsen egyet, aztán besüpped mellettem a kanapé. Suga édes, mégis férfias illata csapja meg az orrom. Erőszakosan ölel magához, mert igyekszem ellökni. Megrémiszt ez a hevesség. De ő nem hagyja, csak szorít és szorít, mígnem kezdem feladni, és belesimulok meleg ölelésébe.
- Sugahh hyungh - szipogom mellkasába fúrva fejem, mire csak megragadja az állam, maga felé fordít, és vészesen közel kerül hozzám. Erre fel megint megpróbálom eltolni, de nem ereszt. Kétségbeesek és zokogni kezdek, mire élesen csapódik a bejárati ajtó és a leader nagy léptekkel kerül elénk, hogy lerántsa rólam Sugát és a falhoz kenje. Nyakánál fogva nyomja oda, és már ütné is meg, amit az idősebb szó nélkül tűr, még meg se rezzen, mire elkapom RapMon lendülő öklét. Megfagy a levegő, mindenki értetlenül bámul rám, még Suga is, kivéve Jint és TaeTaet. Ők tudják, miért tettem.
- Miért, Kookie? - kérdi Jimin, meghökkenve, mire csak lesütöm a pilláim.
- Erőszakkal semmit se lehet megoldani. És amúgy is utálom, ha bántják a családom - tekintek rajtuk körbe mosolyogva.
Nam idegesen engedi el a fiút, s nagyot fújtatva kivonul a szobából. Kedves tőle, hogy engem próbál védeni, értékelem is, azt meg főleg, hogy ilyen könnyen megadta magát. Mit kéne most tennem? Nem akarom, hogy csak így kitudódjon bármi is, ám a többiek választ várnak. A családom, mégsem merem bevallani. Még nem…
Feszült a légkör, mindenki engem néz. Mennyire festhetek szánalmasan kisírt szemekkel, éppen csak magamhoz térve itt, a szoba közepén? Nem értem, hogy gondolta, hogy ő most mindenki előtt… Lehet, ő szeretné, ha tudnák?
Jin kimentve engem ebből a felettébb kínos szituációból, összehívta az egész csapatot, ami ugyan a helyzetemen nem sokat segített, de azonnal bele is kezdett szónoklatába, illetve a megbeszélésbe, hogy mit vegyünk fel holnap. Mintha a világ legfontosabb dolgáról menne a diskurzus, úgy foglal állást mindenki valamilyen összeállítás mellett, engem kivéve, mert őszintén fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő. Legyen mindenkinek más színű? Vagy csak a minta legyen különböző? Netán mindenki abba jöjjön, amibe akar? Nem, ezt nagyon hamar elvetették. Én meg csak nézek ki a fejemből, hogy mégis mi a búbánat van.
- Jungkookssi, neked is megfelel? - fordul felém a legidősebb, holott én egyáltalán nem figyeltem már az utolsó percekben,
- Ühüm - bólogatok hevesen.
- Kook, neked van bőrnadrágod? - hajol közelebb Tae, hogy ne zavarjuk meg a többieket.
- Nincsen, miért?
- Hát mert kell holnapra…
Hoppá. Lehet, jobban tettem volna, ha csatlakozok a tárgyaláshoz. Bőrgatya? Most komolyan?
- Nekem sincs - jegyzi meg egykedvűen. - El kéne mennünk akkor venni, nem gondolod?
- Van más választásunk?
- Ez a beszéd! - bokszol a vállamba. - Szeretem, ha ilyen lelkes vagy! - mi? Mindegy, sose volt normális. - Kinek kell még ruhát vásárolnia? Mert mi megyünk, és akkor csatlakozhat! - teszi fel hangosabban a kérdést.
- Nekem - hallom meg mögülem a választ, mire egy ütemet kihagy a szívem. Ugye, csak szívatni akar? Nem gondolhatta komolyan. Mármint, azt megértem, ha nincs ruhája, de ugye nem akar velünk jönni?
- Biztos nincs otthon valahol? - fordul meg Tae, és tisztán érződik, hogy bárkit, csak őt nem akarja köztünk tudni a mai nap folyamán. Nem mondom, hogy ezzel nincs egyedül, mert én borzasztóan örülök neki, ám túl feszült is vagyok a közelében.
- Bajod van, Kim? - sziszegi az idősebb. Közbe kellene avatkoznom, mielőtt kitör a balhé, de nem megy, egyszerűen félek. Tudom, hogy nincs mitől, de én akkor is…
- Mondjuk, ho…
- Tae, kérlek - fogok karjára, mielőtt magára haragítaná Sugát. - Ne légy ilyen - biggyesztem le alsó ajkamat.
- Jungkookssi, beszélhetnénk? - áll fel Jin, mire meglepetten felé kapom tekintetem. Nem volt ebben a kérdésben semmi, ami miatt aggódnom kéne, csupán ez a megszokott mondat, ami mindig a frászt hozza mindenkire. És miért pont ilyenkor? Ki fogják nyírni egymást, ha most itt hagyom őket.
- Persze - követem ki hyungomat a konyhába. - Miről lenne szó? - toporgok, mert még mindig van bennem némi félelem, hogy velem van a gond.
- Boldognak látszol - húzza szélesre ajkait, helyet foglalva velem szembe, mire akaratlanul is elmosolyodok. Boldognak is érzem magam, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kiül ez rajtam. - Nem akarsz mesélni nekem valamit? - emeli feljebb a hangsúlyt, játékosan incselkedve.
- Mit? - adom az ártatlan, idétlenül vigyorogva, ami természetesen egyből le is leplezne, ha nem lenne eleve egyértelmű a helyzet.
- Mi történt közted és Yoongi közt? - teszi fel leplezetlen kíváncsisággal, ami rögtön zavarba is hoz engem.
- Tudom, hogy tudod… - illegek szégyenlősen, mint valami bolond kiscsaj.
- Csak látom - válik mosolya megértővé. - Na, de mesélsz? - sürget, bátorítva, hogy belekezdjek. Joga van tudni, neki köszönhetem, hogy sikerült. Na meg TaeTaenak.
- Hát, az úgy volt, hogy… - nyújtom el az időt húzva, mert fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele. Ciki nekem a téma, mintha egy tini az első szerelméről akarna most kitálalni. Várjunk csak… éppen ez történik!
- ...hogy? - húzza fel a szemöldökét.
- Tegnap este átmentem bevallani - érzem, hogy szinte lángol a fejem. - És ő bár nem mondott semmit… de megcsókolt és… és azt hiszem, kölcsönös.
- Na, Kook - pattan fel hirtelen, amivel rám hozza a frászt. - Ennek igazán örülök - karolja át vállamat és húz magához.
- Jin? - kérdem félve, semennyit sem mozdulva.
- Igen? - lazít kicsit fogásán, de nem ereszt.
- Te nem félsz vagy undorodsz tőlem? - suttogom. Talán, még én is abban reménykedek, hogy nem hallja meg kérdésem.
- Miért, kéne?
- Hát, mert ugye én, akkor most… - nem tudom kimondani. Fejben is nehéz, félek, ha hangosan is kimondom, igaz lesz. Pedig ez nem rossz dolog, csak furcsa. - Izé vagyok… - halkulok el szinte teljesen.
- Izé? - tekint rám értetlenül.
- Tudod - nyomom arcom mellkasának.
- Meleg? - mire csak bólintok. - Jajj, Kook, ne légy buta - karolja át fejemet. - Miért undorodnék? Örülök, hogy végre boldog vagy.
Szavai egytől egyig őszintén hatottak, amitől örömöm nagy mértékben fokozódott. Jin nagyon fontos számomra, ahogy a többiek is. Olyan, mintha édesanyám, bátyám és barátom lenne egyben.
Nem túlzok, ha azt mondom, kifejezetten feszélyező Sugával és Taéval már csak egy utcán is végigsétálni. Ha nem éppen egymást marják, akkor sértődötten elfordulnak, tudomást sem véve a másikról. Egyetlen szerencsém, hogy én nem túlzottan kötöm le őket, ezért hátul, csendben tudok ballagni a nyomukban. Egyszerre jó és rossz ez a kialakult helyzet, elvégre legjobb barátommal és… valljuk be, szerelmemmel mehetek vásárolni, de rossz is, mert Taehyung még mindig haragszik Sugára, Suga meg ezt nem veszi jó néven.
A közeli bevásárlóközpontba tévedünk, ami így lassan dél felé a hely étkező szárnya irányába kezd megtelítődni. Az emberek ebédelni mennek, ami arra késztet minket, hogy most essünk túl a nadrág válogatáson. Mint kiderült, felsőnek nem lett semmi konkrét megbeszélve, csupán annyi, hogy fekete legyen, bár azt is nézhetek magamnak, már, ha találok olyat, ami tetszik. Eddig nem voltam túl válogatós ruhák terén, sőt, szinte nem is érdekelt, mit veszek fel, ám, most azt érzem, hogy össze kell szednem magam, hogy meg tudjam hódítani szívem választottját. Vagy valami hasonló. Talán nem pont így, mert ez rettentő buzis, ráadásul nincs is mit meghódítanom rajta, mert ő már előbb kiszemelt, azaz letámadott. Ahh, mindegy, nem tudok rendesen gondolkodni.
Egy nagyobb, nevesebb ruhaboltba vezetett utunk, ahol aztán a világon mindent meg lehetett találni, ami csak az embernek eszébe jut. Mások számára ez hogyan lehet kikapcsolódás? Annyi válogatni és gondolkodni való van egy ilyen helyen, hogy még belegondolni is fáj.
- Süti, szerinted, ez milyen? - mutat fel TaeTae egy igazán sötétkék zakót, felkarján két-két fehér csíkkal.
- Szerintem, hozzád túl komoly - elmélkedek el, mint aki tényleg értenék ehhez. Sosem mentem el vásárolni így senkivel. Mindig anya veszi nekünk a ruhát, elvégre nekem is mindegy, mit veszek fel. Úgy érzem, ez mától nem így lesz. - Talán világoskékben illene.
- Gondolod? - teszi vissza ahonnan kivette és kezd keresgélni a világosabbak közt, mire meg is találja a méretének megfelelőt. - Ez? - emeli magasba.
- Buzis - vágja hozzá Suga, elhaladva mellettünk, alig rápillantva a ruhadarabra, mire Tae arcáról lefagy a mosoly és idegesen tekint az idősebb irányába.
- Ezt pont te mondod? - morogja, mire hyung megáll és vészesen lassan visszafordul felé. Valaki tudja a hullaszállítók számát, vagy elég, ha a mentőket hívom?
- Hogy mondod? - emeli fel fél szemöldökét. Nem bírom, egyszerűen utálom a feszültséget. Kihez menjek és mit csináljak, hogy nyugalom legyen?
- Semmi - harapja végül el feltörni készülő haragját és inkább rám irányítja minden figyelmét, amiért mérhetetlenül hálás vagyok neki. - Nos?
- Szerintem jobb. Próbáld fel!
Kezembe nyomva levetett pulóverét, magára ölti a felsőt, ami tényleg jól is áll rajta, ám ő valamilyen oknál fogva nem ezt gondolja. Sokáig válogat, és ha valami nekem tetszik is rajta, kifogásolni valót folyton talál benne.
Míg ő válogat, addig én is kiválasztok néhány nadrágot, amik netán jók lennének a holnapi fellépésre. Egyáltalán nem értek hozzá, hogy mi hogyan állhat rajtam, így több fazont is leakasztottam, amiket később, majd ha a fülkék irányába tévedünk, fel is próbálhatok.
Céltalanul bolyongok, karomon több lehetőségnyi ruhadarabot cipelve, míg a többiek még mindig lázasan keresgélnek.
Suga már rég a pólók közül válogat, míg Tae sapkákat nézeget. Miért jöttünk együtt, ha senki nem vesz tudomást a másikról? Idebent kellemesen meleg van, halk, nyugtató zene szól a plafonon elhelyezett hangszórókból, és az emberek felettébb jókedvűnek tűnnek. Egyszer talán megértem, mi okoz örömet ebben, de míg két ilyen fiú mérgezi a hangulatot, mint ők, addig inkább megbúvok mindkettőtől biztos távolságban.
A fülkékhez a sors is úgy akarta, hogy együtt menjünk… Ja, csak a sors, én egyáltalán nem.
- Ki az első? - lelkesül fel barátom.
- Mi? - fordulok felé értetlenkedve, elvégre, miben első?
- Hát a bemutatóban.
- Majd én - szűri fogai közt Suga, jól éreztetve, hogy egyáltalán nincs kedve se ehhez, se hozzánk.
- Ez mindig ilyen savanyú? - vágja le magát egy fotelba Tae, maga mellé hajítva hozott szerzeményeit. - Nem értem, mit eszel rajta…
- Ne légy ilyen… - foglalok helyet mellette.
- De most komolyan - tárja szét hitetlenkedve a kezeit - Zsémbes, alacsony és semmi szép nincs rajta - húzza el száját.
- Kurvára mindent hallok! - szólal meg hangosabban a fülkében öltözködő. Hogy is ne hallaná, elvégre az ajtó alig magasabb nálam, bőven nem ér a plafonig, de még a talajnál is emelve van. Tae tuti direkt csinálja ezt.
- Megesik… - fonja össze karjait mellkasa előtt.
- Húzz bőrt a fogadra, vagy bajok lesznek! - hallom meg hyungom rekedtes hangját, miközben kilép az ajtóból, egy fekete, feszülős bőr nadrágban és egy szintén fekete, középen kék lánggal tarkított pólóban. - Na?
Mély csend telepedik közénk, egyedül a járókelők nyüzsgő moraja véd minket a teljes némaságtól. Tae nem válaszol, lehet, jobb is. Mit mondjak? Eszméletlen jól néz ki, de ugye, ezt csak nem… Mondjuk, bármi lenne rajta, szerintem ugyanez lenne a véleményem. Nem lehetek valami nagy segítség ilyen téren. Nincs más választás, mint nekem megszólalni.
- Szerintem jó - nyögöm ki egy bárgyú mosoly keretében. Szuper, tuti meggyőztem efelől.
Ezt még legalább négy hasonló nadrággal eljátszottuk, meg még vagy tíz felsővel, mire szinte mindre ugyanaz volt a válaszom.
Ezután én voltam a következő szerencsétlen kiválasztott, aki betérhetett a maga három nadrágjával, valamint egy pólójával és blézerével a fülkébe. Ugyanabba mentem, mint amelyikben Suga volt, holott van még legalább hat másik, ám mi most divatbemutatósdit játszunk, vagy mi a halál. Félve lépek ki az első szettben, fel sem nézve a többiekre.
- Kook, ez rohadt jól áll - vidul fel TaeTae és felpattanva hozzám siet. - De ezt nem így kell, itt kicsit feljebb - csippenti össze az anyagot combom belső és külső felén, feljebb húzva rajtam a nadrágot, majd ugyan ezt a másik oldalt is. Tekintetem, közben a fotelban terpeszkedő Sugára téved, aki olyan szemmel méreget minket, hogy hirtelen megmondhatatlan késztetést kezdtem érezni az alumínium talajzat saját kézzel való megbontásának és a beton átásásnak, hogy eltűnhessek innen a legrövidebb úton. Vajon, mit vétettem? Lehet, ennyire szörnyen festek. Nem kizárt… - De ugye nem bakanccsal akarod majd felvenni? - mutat le hű, világosbarna lábbelimre, mire fintorra húzom ajkaim.
- Nem… - hazudom, pedig pontosan ez volt a tervem. Hahh, majd otthon keresek valami sötét cipőt. Vagy veszek egy fekete bakancsot, csak hogy kicsesszek velük. Basszus, rám ragadt a kedvességük. Ezt azonnal el kell felejtenem…
- Na, akkor gyere - tapasztja tenyerét hátamra és finoman el kezd befelé taszigálni a fülkébe. Nagyon rossz előérzetem van.
- Hyung, mi lenne ha inkább kint megvárnál? Egyedül is megy… - torpanok meg az ajtóban.
- Hányszor mondtam már, hogy utálom, ha így hívsz? - siklik át egy igen fontos részlet felett.
- Na, komolyan mondom - vetem be kezeimet is, csak, hogy kint tudhassam.
- Mi van, Kook, nem vagyok az eseted? - terül el egy ravasz vigyor az ajkain, mire tapinthatóan emelkedik a levegőben elhelyezkedő feszültség molekulák száma. - Láttalak már úgy… - Úgy? Maximum boxerban, de most mindenki azt feltételezi, hogy akár meztelenül is.
- De, pont - forgatom szemeimet. - Na, hagyj…
- Jó, jó - adja meg magát és vonul vissza végre.
Amint én végeztem a próbálgatással és nagy nehezen sikerült is kiválasztanom a hozzám illő ruhaneműt, egyértelműen Tae maradt, aki a legtöbb dologgal rendelkezett.
- Na? - terem előttünk egy feszes, éjfekete, egyszerű, mégis elképesztően jó bőr nadrágban.
- Nem rossz - hümmög elismerően Suga és mintha némi őszinteség is megfordulna szavaiban.
- Bocsi, de a te szavadban nem tudok bízni. Hogy is mondjam… ezzel olyasmit mondtál ki, miszerint buzis vagyok.
- Na jól van, most már elég lesz! - emeli fel hirtelen hangját, mire össze rezzenek. - Jungkooké miben más akkor?
- Abban, hogy ő a haverom!
És megint… Egy csapat, már sokkal régebb óta ismerik egymást, mint én őket, erre tessék… Emlékszem, első nap mind a ketten ott voltak, mikor először találkoztam velük. Igazán méltó pillanatokat élhettünk át közösen, ahogy Suga szétvert mindenkit a fiú mosdóban, majd ridegen a többiekre bízott. A kórházban is Tae, meg Jimin hangjára keltem. Tényleg, Jimin. Ő még nem is tud rólunk. Ő vajon hogy fogja kezelni? Előre félek. Talán még nincs itt az ideje, hogy elmondjam neki. Mondjuk, annál, amit Tae művel, csak jobb lehet, mert ő halál szándékosan idegesíti Sugát. Bár, ha megutálna… Nem tudom.
Én megvettem mindent, amire szükségem volt, Tae rendesen bevásárolt, Suga viszont nem talált olyat, ami neki tetszett volna, ezért további ruhaboltokba mentünk. Már maga a tudat is elragadó volt, miszerint még több órát tölthetek ezzel a két cuki pofival, nem hogy az öltözködési poénjaik hallgatása.
- Nézd Kook, ez milyen? - emel ki Tae útközben valahonnan egy rövid, halványrózsaszín szoknyát, alján fehér csipkével szegve és mutatja fel két kézzel.
- Neked? - vonom fel egyik szemöldökömet, mire kitör belőle a nevetés.
- Neked, te butus - közli enyhén lenéző stílusban.
- Anyád - fejezem ki magam tömören és hagyom ott inkább, tovább haladva az idősebb után.
Nem mindig tudom úgy fogadni humorát, ahogyan azt megkövetelné az illem, a sokadik ilyen pedig már egyenesen kiakasztó. Arról nem is beszélve, hogy szép lassan kezd körülvenni valami elég kellemetlen érzés, talán az enyhe szédülés és hasfájás előjátéka.
További másfél órát rászánva a boltok kielemzésére és kínálatuk átnyálazására, végre valahára mindenki végzett eme bonyolult feladatával, miszerint vegyen egy darab bőrnadrágot, minden egyéb kitétel alól mentesítve.
- Akkor, most menjünk enni! - csapja össze tenyerét Taehyung, az étkezők felé véve az irányt. Ahogy közeledünk a táplálékot nyújtó részleg felé, úgy lesz egyre melegebb is körülöttünk a légkör. Az illatok keverednek, amik alap esetben jól is esnének, ám most görcsbe rándulva a gyomrom tiltakozik minden felkínált étel ellen. A látvány, a hőfok és egyéb ingerek egyre csak súlyosbítják állapotomat, de áltatva magam, miszerint ez nem lesz állandó, amint kilépünk innen, elmúlik, próbálom öntudatomat hazugságra bírni, hogy nekem komolyan semmi bajom. - Hol együnk? - néz körbe a temérdeknyi választék körül.
- Ki mit enne? Én kínait talán - teszi állára mutató ujját, alaposan megfontolva lehetőségeit.
- Én hamburgert! - emeli fel szabad kezét, akár egy kisiskolás. Én semmit, de valamit csak mondanom kell, hogy elkerüljem a magyarázkodást.
- Talán… sültkrumplit.
- Szuper, akkor külön válunk. Válasszatok egy asztalt, majd megkereslek titeket - fordul sarkon Suga és már kettesben is hagyott minket. Mondtam már, hogy imádok velük vásárolni?
Végül csak sikerült összehozni valami közös ebédfélét. Körülöttünk mindenfelé boldog családok, vagy párok, egyedül alig látni bárkit is. Ez jó, nem? Közben fogalmam sincs, miről beszélgetnek a srácok, annyira zúg már a fejem, hogy nem tudok koncentrálni. Míg ők jóízűen falatoznak, én csak egy egy szem krumplit tuszkolok be magamba. Félek, hogy vissza fog jönni, tényleg nem érzem magam túl jól.
- Elmegyek valami innivalóért - motyogom magam elé feltápászkodva a kényelmetlen, műanyag székből, és már indulnék is, ám az első lépés után érzem, hogy kicsúszik talpam alól a talaj. Ha nem vetettem volna reflexből hátra a karom, ami most megtart az asztalon, már a földön fetrengenék. Amennyi erőt érzek magamban, talán jobb lenne.
- Kook! - pattan fel Tae, vele egyidőben Sugával. Mind a ketten vészesen közel jönnek hozzám.
- Jól vagyok - mutatom fel egyik tenyerem, közben az asztalba támaszkodva, hogy fel ne boruljak. - Jól… - motyogom, még egy kísérletet téve az elinduláshoz, elrugaszkodom. Talán a nagy hirtelenség, vagy a szűnni nem akaró szédülés az oka, de a következő pillanatba már két erős kéz szorításában találom magam, félig meddig vízszintes helyzetben.
- Azt látom - húzza gúnyos félmosolyra ajkait Suga. - Taehyung, hívd Jint, hazamegyünk - támogat vissza ülőhelyemre és mögém mászva székével, magához húz hátulról. Nem feltűnően, inkább csak haverian, nekem mégis beleremeg a lelkem. Gyermekként húzom össze magam és simulok hozzá, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Hideg tenyere homlokomra siklik, talán testhőmet ellenőrzi, nekem mégis egyből a gondoskodás érzete ugrik be. Talán mégsem olyan szívtelen, mint sokan hiszik.
Tae minden kérésem és tiltakozásom ellenére felhívta Jint, hogy jöjjön értünk, amitől én megint kényelmetlenül érzem magam. Nem szeretnék gondot okozni neki, tuti lenne jobb dolga is és rengeteget foglalkozik velem mostanában. Abban a fél órában, míg meg nem jön, a többiek ritka jól viselkednek egymással, ami abban nyilvánul meg, hogy nem is nagyon szólnak a másikhoz. Ez kicsit segít.
- Kook - hallom meg legidősebb hyungom aggodalmas hangját, és nem sokkal utána már látóterembe is férkőzik a felénk igyekvő férfi magabiztos alakja. Zihálva, kitágult pupillákkal érkezik elénk, majd közvetlen lábaimhoz guggolva, túlontúl közel hajolva hozzám, riadt tekintettel méregetni kezd. - Mi történt?
- Ömm - próbálom össze szedni minden gondolatom, hogy érthetően közöljem, a világon semmi sem történt.
- Megszédült, falfehér, de nincs láza - válaszol helyettem Suga. Ködös tekintetem a Jin mögött álló barátomra téved, aki, bár nem tudom rendesen kivenni, de ökölbe szorított kezekkel, idegesen pásztázza a földet. Miattam van baj? Nem. Nem én vagyok a világ közepe. Lehet, valami otthon történt. Vagy nem tudom…
- Azt hittem, már nagy baj van! - csattan fel az idősebb, kiegyenesítve lábait. - Nem tudtátok volna mondani, hogy mi van?! - fordul Tae felé, aki észre sem veszi, hogy ez a kiakadás jelenleg neki szól, ugyan úgy mered a semmibe.
- Engedj - suttogom Sugának, hogy fel tudjak állni. Valami nagyon nincs rendben vele. - Nyugi, jól vagyok - szólok hátra, ahogy ujjai karomra fonódnak. Még egy kicsit vonakodik, ám pár pillanattal később, mikor már stabilan állok, enged, had menjek. Óvatosan Tae mögé botorkálok, némi gonoszság fűtötte vágytól cselekedve és átölelem, hogy felfigyeljen, netán meg is ijedjen. Hát, azt sajnos nem sikerült elérni.
- Mi? - néz körbe, majd tekintete megállapodik rajtam és ereszt felém egy erőtlen mosolyt. Szinte már szokásommá váltak ezek a közvetlen érintkezések, pedig régebben kifejezetten utáltam, ha valaki hozzám ért.
- Elmondod, mi a baj? - meresztek kiskutya szemeket, hátha meglágyítja és beszélni kezd, miközben a többiek ránk figyelnek, egy nagy bevásárlóközpont, zsúfolt étkező részlegén. Igen, néha még én sem értem magamat.
- Nincsen semmi, inkább induljunk - nyúl maga mögé, hogy előre húzzon és amint ez sikerül, már terel is kifelé, útközben felkapva csomagjainkat.
Segítettek kitámogatni a kocsiba, holott komolyan jobban éreztem magam, csupán már a friss levegő sokat dobott a hangulatomon.
Az út csendesen folyt, mindenki mintha megnémult volna. Jin és Tae ültek elől, mi meg közvetlen mögöttük. Talán, így a legjobb, lehet, Jin jelenléte miatt nem marják egymást. Eléggé aggaszt barátom viselkedése, de egyértelművé vált számomra, hogy nem fogja elmondani, vagy legalábbis előttük biztosan nem. Talán, majd később…
Odakint minden csendes, felettébb kevés ember mászkál az utcákon, pedig gyönyörű idő van szerintem. A nap süt, sehol egy felhő, a szellő is éppen csak fújdogál. Mindenhol béke honol…
Nem emlékszem, mikor nyomott el az álom, ám a gerincem kíméletlen fájdalma térít magamhoz. Nem tudom, hogyan és hol fekszem, de szörnyen rossz pózban. Nyöszörögve fordítom a fejem oldalra, mire orrom valami puhának ütközik. Ismerős ez az illat.
- Hogy vagy? - kérdi a már jól ismert, mégis folyton-folyvást ámulatba ejtő, határozott hang. Szemeimet lassan nyitogatni kezdem, mire csak egy sötét színű anyagot látok. Beletelik pár percbe, mire rájövök, hogy a párnámul szolgáló ember alhasára vagyok fordulva, mire ijedten kapom felfelé arcomat. Egy telefon alja tárul elém, meg az azt tartó kéz, semmi mást nem látok. Suga másik tenyere a hasamat simogatja, ami eddig fel sem tűnt… Jobb is volt. Az érzés és közelsége nagyon hamar zavarba hoz. - Hm? - hümmög, még mindig a készülékét nyomkodva. Azt hiszem, kérdezett valamit.
- Jól - mustrálom ujjait, várva, hogy mikor néz végre rám, de az csak nem akar bekövetkezni. Odakint már félhomály van, pedig szikrázott a nap, mikor elindultunk. - Mennyit aludtam?
- Úgy… - néz fel egy pillanatra az autó műszerfalára - két és fél órát.
- Hogy mi? - kerekednek el szemeim. - És te azóta itt ülsz?
- Ja.
- Felkelthettetek volna - teszek egy kísérletet a felülésre, ám eddig hasamat cirógató keze most vállaimat átkarolva nyom vissza ölébe. Elereszt egy gondterhelt sóhajt, majd letéve a telefonját, minden figyelmét rám szenteli.
- Már miért tettük volna? - fúrja sötétbarna íriszeit szembe, jelentősen közelebb hajolva hozzám. Édes lehelete bőrömet simogatja, teljesen megbabonázva engem.
- Hogy ne kelljen rám várnod - fordítom el tekintetem, mert az arcomon érzem a vesztem.
- Én bármeddig várok rád - közli egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, amitől ha eddig nem lettem volna teljesen zavarban, már egészen biztos lehet sikerében.
- Jó, de már nem kell - harcolom magam függőlegesbe és kirántva az ajtót, ugrok ki a ház mellett parkoló gépjárműből, nyomomban Sugával.
Sietős, ám még ingatag léptekkel vonszolom be túlontúl kipihent testemet a lakásba, a zaj forrást követve, egyenesen a konyhába.
- Veled meg a mi a pöcsöm történt? - ocsúdik fel közvetlen mögöttem a szőke, és kitör belőle valami hihetetlen ijesztő nevetés.
- Most mi? Szerintem, tök jól áll - emeli fel egy vöröses, bár inkább narancssárga tincsét Jimin, hogy jól szemrevételezhesse.
- Ki ellen vesztettél? - köpi szavait nevetve.
- Hyung, ezt már lejátszottuk. Kookie, mit gondolsz, milyen? - fordul felém őszinte kíváncsisággal.
- Szokatlan, de nem rossz - mosolyodok el. Tényleg így gondolom.
- Szexi narancs vagy, ne majrézz - vetődik Tae Jimin nyakába, mire az meggörnyedve nyög fel a hirtelen jött teher alatt.
- Anyád a narancs…Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
