A légkör szokatlanul komoly, t'án kissé feszült is, ám minden bizonnyal mérföldkőhöz érkeztünk. Ketten maradtunk az egész házban, s napok teltével minden változásnak indult, de a java még hátra van, méghozzá bennem. A békés reggeli befejeztével figyel engem Suga az asztal másik feléről, valamin eléggé törve a fejét, mely minden bizonnyal fontos, elvégre nem sűrűn beszélgetünk, bár ez főleg az én hibám.
- Tudod, Jungkook, felnőni nem lehet sérelmek nélkül - kezdi lassan és kimérten, közben végig a szemeimbe nézve. - Ha még a széltől is óvnak, egyszer ugyan eléred a kort, de attól még nem lesz belőled érett felnőtt ember. Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tapasztalnod ahhoz, hogy később helyes döntéseket hozhass. Mindenkinek más az útja, mindenkinek más a célja, mindenkinek más a végzete, ám ennek ellenére rengeteg dologban hasonlítunk, és csak tőled függ, hogy mit hozol ki ebből a hasonlóságból. Minél többet megélsz, annál inkább találod meg önmagad, egy olyan személy formájában, akit egyesek bárhogyan is szeretnének, képtelenség utánozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek keresnie kell a bajt, de ha már megtörtént, úgysem tudsz ellene tenni, szóval értelmesebb a saját hasznodra fordítani, értem?
- Igen - bólintok határozottan, mert bár a mondandóját értem, azt nem igazán, hogy miért ez a téma.
- Az, hogy erős vagy, nem feltétlen jelenti azt, hogy másoknak ártanod kell vele.
- De én nem vagyok erős…
- Dehogynem. És még erősebb leszel, ha tanulsz azoktól, akik elértek már valamit. Öltözz, aztán bemutatlak a világ legerősebb emberének - áll fel, s a válaszomat meg sem várva megy ki, kétségek közt hagyva engem egy új ember megismerését illetően.
Nem ismerem Suga szélesebb családi körét, vagy barátait, így kifejezetten aggaszt, hogy be akar valakit mutatni, de igazából bárkiről lenne szó, ugyanígy éreznék, tehát csak igyekezve elvonatkoztatni ettől szedem össze magam. Kyouya jelenléte mindig meg tud nyugtatni, mert tudom, hogy rá mindig, minden körülmény között számíthatok, hiába csak egy kutya.
Olykor, mikor úgy érzem, hogy az egész világ ellenem van, a kislányom nyújtja nekem a legnagyobb támaszt a csendes, tökéletesen kivehetően megértő hallgatásával, kinek mindig elpanaszolhatom a bajomat. Nem kell rá mondania semmit, mert ha arra lenne szükségem, embert keresnék fel, de Kyou szavak nélkül segít.
Az ismerős utakat róva egyre csak a hazamenetel jár a fejemben. Kellően visszaéltem már Sugáék vendégszeretetével, ráadásul otthon szükség lehet rám. Ugyan még tele vagyok hegekkel, de valószínűtlen, miszerint ennek nagyobb feneket kerítene anyu, ha meg mégis, valahogyan kimagyarázom magam. Szembe kell néznem a valósággal, ami egyenlő azzal, hogy nem retteghetek örökre mindentől, ami komolyabb fenyegetettséget jelent számomra, elvégre én is közéjük tartozok. Világéletemben ritka tehetségem volt a baj bevonzásához, ami ellen csak úgy védekezhetek, ha megtanulom kezelni, tehát bárkihez lesz most szerencsém, mélyen tisztelem, hiszen Suga nem néz fel csak úgy akárkire. Irigylésre méltóan független, talán már túlzottan nagy szabadsággal, de annyi alázatosság nem létezik, amennyit az elmúlt hetekben mutatott felém, mitől kissé bűntudatom van. Ahányszor azon vagyok, hogy ne okozzak több gondot, annyiszor tetézem a kellemetlenségeket számára…
- Már mindjárt ott vagyunk - töri meg a hosszúra nyúlt csendet egy enyhe mosollyal.
Komolyan vagyok olyan hülye, hogy fel sem tűnik semmi, míg be nem fordulunk Jin kapuján...Tényleg? Tényleg?! Ahh…
- Megjöttünk - nyitok be elsőnek, felvéve a többiek “üdvözlő” szokását, úgy előre lépdelve, mintha csupán hazaérkeztem volna. - Mm, nincs itt - kukkantok be a konyhába. Még sosem gondoltam át igazán, hogy Jin lakása elég nagy, hogy ne állandóan csak ebben az egy helyiségben találjuk…
- A szobájában van.
- És ezt te honnan tudod? - vonom fel az egyik szemöldököm, megindulva felfelé.
- Megérzés - von vállat könnyelműen, de én valamiért mégsem tudok neki hinni.
- Hyung~ - adok hangot fokozatos érkezésünknek, míg a nyitott ajtó elé nem érek.
- Meglesztek? - áll meg mögöttem Suga, miközben én a küszöbön toporgok az asztalán kutató házigazdát figyelve.
- Mi? Mért?
- Van egy kis dolgom…
- Tehát lepasszolni hoztál - jegyzem meg kicsit sértetten, elvégre nem vagyok kisgyerek, nyugodtan otthon hagyhatott volna, ha már valami titkosat csinál, ahova én nem mehetek.
- Ez nem teljesen igaz - Teljesen. Jól van, értem én.
- Szia, hyung - térek beljebb egy hatalmas mosolyt varázsolva az arcomra, és leülök az ágyára.
- Szia, Kookie. Nem jó velem? - egyenesedik ki és mellém sétál, s egyik kezét a vállamra simítja.
- Dehogynem, mert szeretlek - mondom szándékosan elég hangosan.
- Akkor jó - mosolyodik el lágyan. - Yoongi, mehetsz, nem lesz gond.
- Szuper - morran egyet, majd köszönés nélkül megfordul, és már csak távolodó léptei adnak jelet távozását illetően.
- Tudod, miért vagy ma itt? - foglal helyet mellettem Jin.
- Mert te vagy a legerősebb ember a világon - adok egy számára teljességgel érthetetlen magyarázatot, bár reakciójából látva inkább csak nekem az.
- Tényleg ezt mondta volna? Ez a gyerek egyre kedvesebb - kuncog fel, némileg rám hozva a frászt, ugyanis így már semmi sem világos. - Emlékszel, mikor először jöttél át hozzám?
- Igen.
- És mit gondoltál akkor?
Igazából elég jó az emlékezetem mindennel kapcsolatban, de nehéz úgy kihámozni az akkori gondolataimat, hogy ne árnyékolják a mostani ismereteim, hiszen akkor még teljesen idegen volt nekem a banda.
- Nem szándékoztam ide jönni, mert féltem. Elméletileg azért akartak nálad lenni, mert egyedül élsz, és senkit nem zavarunk, nekem meg ebből csak annyi jött le, ha ordítanék, se hallana senki, hogy segíthessen. Akkoriban nem mertem bízni…
- És arra, hogy mit mondtam, miért élek egyedül?
- Mert a szüleid két éve kiköltöztek Amerikába, te meg a suli miatt maradtál. Vagy valami hasonlót.
- Nos, az igazság nem ez - kuncog fel, de ez már inkább tűnik erőltetettnek, mintsem boldognak. - A szüleim négy éve meghaltak…
- Mi? - hűlök el teljesen a másodperc egy törtrésze alatt.
- Tizenöt éves voltam, mikor nyaralásról hazafelé jövet a mi kocsink karambolozott egy másikkal, amit egy részeg srác vezetett. A mi kocsink kisodródott a pályáról, és fának ütközött, majd kigyulladt. Nem sokra emlékszem akkorról, mert a sokkos állapot miatt elájultam, de mikor magamhoz tértem, már a kórházban voltam, mindenféle gépre kötve. Apát, anyát és a tizenkét éves öcsémet nem találtam sehol, és az orvosok sem mondtak róluk semmit. Mint később kiderült, csak azért, mert az állapotom nem engedte meg a plusz stresszt. Eltört a jobb kulcscsontom, zúzódott a koponyám, agyrázkódást kaptam, valamint több helyen égési sérülések tarkítottak, és nem akarták, hogy az idegesség miatt, ami eleve nyomott már akkor, ne szedhessenek le a gépről, ezért csak két héttel később tájékoztattak róla, miszerint ők meghaltak. A szüleim azonnal, az öcsém a mentőben - meséli előre dőlve, két könyökét a térdein megtámasztva. Az arca kicsit bánatos, de egyébként semmi mélyebb érzelmet nem lehet leolvasni róla. - Mivel árva lettem, a nagyszüleim fogadtak örökbe, de csak papíron. Sosem békéltek meg vele, hogy apa egy ennyire hatalmas cég fejeként egy egyszerű nőt vett el, akinek nem is volt semmi más teendője, mint ellátni a ház körül a dolgokat, miből adódik, hogy minket sem kedveltek. Az ellentétek miatt megszakadt a kapcsolatuk, így annak reményében, hogy általam hozzájutnak apa örökségéhez, úgymond befogadtak, ami abból állt, hogy az ország másik felén - azaz itt - megkaptam ezt a házat, mely eleve engem illetett, de amint rájöttek, hogy a bankszámlához semmi hozzáférésük nincs, nem vettek többet rólam tudomást.
- És hogy bírtad ki egyedül? - vizsgálgatom őt kikerekedett szemekkel, ugyanis képtelen vagyok feldolgozni, hogy Jin ennyi mindenen ment keresztül. Az egyértelmű volt, hogy egy végtelen kedves, törődő ember, de ezt nem hittem volna…
- Rögtön szeptemberben kezdtem az elsőt, így nem volt sok időm a sebeimet nyalogatni. Testileg még nem voltam teljesen ép, lelkileg meg annyira sem, ám nem javult volna, ha csak bezárkózok. Megtanultam ellátni magam, minden időmet a tanulásba öltem, és csak feledni akartam. Természetesen, hasztalanul - sóhajt fel mélyen. - Második elején jártunk, mikor találkoztam a kis Yoongival, aki nagyjából egy sok csatát vesztett harci kutyának nézett ki. A türelem fogalmát még közelről sem ismerte, minden rosszabb szóra nekiugrott bárki torkának, és nem volt reggel, hogy ne az igazgatóiban kezdje - jelenik meg valami igazibbnak tűnő mosoly ajkain. - Fiatal zseniként kezdte nulladikban, az átlag korosztály alatt, és talán csak az esze és édesanyja állandó könyörgése mentette meg a kicsapástól. Összevont tesin kerültem mellé párnak, de nekem… - hagy egy nagyobb szünetet, ám nem akaródzik folytatni a mondatot, ami felettébb kétségbeejtő. - Tehát fizikailag már akkor mérföldekre volt tőlem. Négy osztályt tettek össze, mert az egyik tesi tanár beteg volt, a másik meg előző nap mondott fel, úgyhogy az angolos nulladikosok, az elsősök és két másodikos évfolyam nyomorgott a tesiteremben. Yoongi nekem esett a bénaságom miatt, Namjoon meg lerángatta rólam, és összeverekedtek. Nagyjából innentől vált szokásává engem piszkálni, ahányszor meglátott a folyosón, ám mivel nem különösebben vettem magamra, annál jobban próbálkozott. Talán fél éve is csinálta már, mikor a tanáriban volt dolgom, és meghallottam, hogy róla van szó, miszerint összefirkálta a földszinti fiú mosdót, mely az utolsó húzása volt, és ha ezt rá tudják bizonyítani, akkor kirúgják. Nagy szerencsénkre a kézírásunk igen hasonló, tehát elvittem a balhét, és itt változott meg kettőnk kapcsolata, bár az is miattam, mert állandóan a nyakára jártam, és elsimítottam a kétes ügyeit. Az igazgató tudta, hogy nem én csináltam azokat, de mindig sikerült úgy kihúznom, hogy ne lehessen megkérdőjelezni engem a történetet illetően. Majd egyik reggel nagy bújkálva jött oda hozzám, hogy hatalmas bajban van, amit én nem mondanék el, mert ha akarja, ő úgyis megteszi, de annyi a lényeg, hogy az élete múlott pár wonon. Innentől abbahagyta a sötét ügyeit, beavatott az életébe, és elfogadott első igazi barátnak - pillant rám meséje végén szeretetteljesen.
- És hogy alapult a banda? - kérdezek rá, mert bár a szüleivel kapcsolatban is érdekelnének dolgok, inkább nem emlegetem fel, ha már ennyire elkanyarodtunk.
- Yoongi hatalmas álma volt, hogy hasonlítson valakire, akinek egyáltalán nem jut eszembe a neve. Tehát rapper akart lenni… Tudtam, hogy Namjoonak és Hoseoknak is hasonló álmaik voltak, én meg tanultam énekelni általánosban, ezért összeültünk a nyáron kitervelni a dolgot, de lényegében mindig arra jutottunk, hogy ilyen összeállítással nem lehet bandát alapítani, így szeptemberben elkezdtünk keresgélni.
- Ekkor jött Tae és Jimin, ugye?
- Bizony. Lényegében ők segítettek kiheverni a traumát, felállni, és az évek során egy szép nagy család vált belőlünk.
Nem kicsit rendített meg Jin múltja, s így utólag megértem, miért nem kötötte az orromra még a legelején. Így már azt is tudom, hogy Suga miért viselkedik ilyen tisztelettudóan vele, és miért tartja a legerősebbnek a világon, mellyel mellesleg már nincs egyedül. Beletelik jópár percbe, mire magamhoz térek az információk befogadása után, hiszen ez elég sok mindenre magyarázatot ad, amivel eddig nem voltam biztos a fiúkkal kapcsolatban.
Míg Jin főz, én továbbra is a gondolataimba mélyedve figyelem, ahogy lelkesen készíti az ételt, mint akinek kötelessége lenne ellátni minket. Túl hamar, ráadásul egyedül kellett felnőnie. Én a helyében utálnék mindent és mindenkit, ehelyett ő annyi szeretetet áraszt, amennyi képtelenség, hogy elférjen egy emberben.
- Halihó - nyit be nagy hévvel Suga a bejárati ajtón. - Hoztam egy kutyát.
- Nem vagyok kutya! - hallatszik Tae panaszos hisztije, s csakhamar beér hozzánk a konyhába. - Szia, Süti. Mizu? - huppan le mellém egy szabad székre, és fáradtan hátradőlve piheg.
- Sziasztok - jön be Suga is, és közvetlen mögém állva két tenyerét a vállaimra helyezi, innen nézve a tűzhely előtt sündörgő férfira. - Mit gondolsz róla? - hajol le hozzám, hogy halk szavaival egybetűzve biccenthessen Jin felé, bár biztos vagyok benne, hogy mindenki jól hallotta.
- Igazad volt - ismerem be elmosolyodva.
- Miben? - kérdezi Taehyung, ő is a legidősebbet mustrálva.
- És ez neked újdonság? - nyom egy csókot a nyakhajlatomba, mire végigfut a testemen egy jóféle borzongás, s ő szórakozottan hümmögve húz ki egy másik széket, hogy hozzám a lehető legközelebb leüljön rá.
- Nem.
- Hazudsz. Sosem hiszel nekem.
- Én is tudni akarom! - toporzékol Tae, kit Jin megszánva fordul hátra, hogy ő maga avassa be a részletekbe.
- Elmeséltem Jungkooknak az igazságot a múltamról.
- Woah - néz először rá, majd rám nagy szemekkel. - Hyung a legeslegjobb, ugye?
- Nem vagy szomjas? - simít végig felkaromon Suga.
Néha nagyon gyerekesen tudnak viselkedni, ahogy harcolnak a figyelmemért, csak azért, hogy egymásnak keresztbe tegyenek vele, de valahogyan mindig kihúzom magam, inkább Jinhez menekülve, mielőtt miattam összekapnának.
Ahogy telnek a napok, úgy vagyok egyre elszántabb, miben az egyetlen akadályom Suga és az ő óvó természete. Majdnem egy hetembe telt kikönyörögni, hogy Jiminnel elmehessek a plázába, állítólag pár ruháért, amit csak azért szeretnék pont vele, mert kevés időt tudunk együtt tölteni, de a valóság teljesen más, mely miatt biztosan nem enged el vele többet, sőt, talán senki mással sem.
- Minden megvan? - mér végig zavarbaejtően, majd egy haragos pillantást vetve társamra húzza el a száját.
- Minden.
- Ha bármi van, hívj. Itthon leszünk - teszi kezét az ágyon mellette fekvő kutyára. Nincs annál szebb dolog a világon, mikor Suga önszántából és kedvesen foglalkozik Kyouyával, ugyanis az nekem mindennél többet jelent.
- Rendben. Majd jövünk - intek neki, mielőtt elhagynám a házat Jiminnel a nyomomban.
- Akkor, mivel kezdünk? - fordul célirányosan a plázába vezető buszmegálló irányába, hogy miután odaérünk, gyorsan átböngéssze a menetrendjét.
- Fülszúrás?
- Biztos vagy benne? Mármint nem annyira fájdalmas, ha csak bőrbe akarod, de ez azért nagy dolog hozzád képest.
- Biztos. - Egyáltalán nem az.
- És a hajfestés is?
- Igen.
- Akkor azzal kezdünk, mert elég kényelmetlen lenne, ha a sebbe víz vagy festék menne.
A plázáig nem sokat beszélünk. Köztünk, mióta megtudta, hogy Sugával vagyok, mindig van egyfajta feszült légkör, mihez elengedhetetlen a kínos csend. Érződik, hogy próbál ezen változtatni, de nincs miről beszélnünk, így én inkább nézelődök, ő meg a telefonját nyomkodva közlekedik.
Beérve a hatalmas épületbe, alig pár méterre a bejárattól már meg is van a szalon, mit Jimin elméletileg rendszeresen látogat, s bár nem mondom, hogy bejön a narancs haja, de neki kétségtelenül jól áll, meg amúgy sem értek hozzá, tehát nekem majdnem mindegy, hova hoz.
- Helló - köszön, mit én is követek. - Minhyuk bent van? - támaszkodik rögtön a jobb oldalt lévő pultra, mi mögül egy nő mosolyog kettőnkre.
- Ebédel. Pár perc és jön, addig foglaljatok helyet - mutat a másik oldalt felsorakoztatott székekre, mely előtt egy asztal pihen, rajta több hajápolással foglalkozó újsággal.
- Köszi - fordul meg Jimin, hogy helyet foglaljon.
Miközben várakozunk, a többi embert figyelem, ahogy hajat vág, szárít, vagy éppen mossa. Sosem voltam még ilyen helyen, mert anya mindig levágta nekem otthon, és számomra teljesen mindegy volt, hogy hogyan áll. Javában csak géppel lehúzta, bár az most nagyon megnövekedett, nem szeretnék újra olyan rövidet.
- Oh, Jimin - üti meg a fülemet közvetlen mellőlem egy férfihang, s felé fordulva nézek végig a magas, vékony, fiatalos alakon. - Mi járatban erre? Ledobnád sárga fürtjeidet, vagy kopaszodni szeretnél?
- Most nem miattam jöttünk, hanem Kooknak kéne egy kis igazítás - mutat rám, mire felállva mélyen meghajolok.
- Jó napot, Jeon Jungkook.
- Wow, milyen magas gyerek - néz fel rám mosolyogva. - Gyertek, előkészítem a terepet, aztán belevághatunk. Milyenre gondoltál? - intézi felém a szavait, mit csupán enyhén balra döntött feje jelez.
- Barnára szeretném, meg egy kicsit rövidebbre.
- És fazon terén?
- Nem tudom…
- Akkor csüccs, kitalálunk valamit - invitál egy fekete székbe, honnan tökéletesen szemezhetek saját tükörképemmel. - Jimin, ötlet?
- Ha oldalt és hátul felnyírod, de elől hosszabbra hagyod, szerintem jól nézne ki - túr a hajamba magyarázás közben.
- És ha csak alul nyírom le és oldalt fentről hagyjuk a hosszt?
- Te vagy a profi, nem én…
- Meglátjuk - terít valami rám, mit tarkómnál összepatentol, és kezdi is a munkát.
Furcsa nézni magam, miközben dolgozik, és néha meg is fordul a fejemben, hogy ez nagyon rossz ötlet volt, de ha már elkezdtem, végig fogom csinálni, mert számomra nagyon fontos, hogy meg tudjak változni, melyet talán nem a legokosabb a külsőmmel kezdeni, de én így érzem helyesnek.
Jimin másokkal sokkal beszédesebb és közvetlenebb, mint velem, amit ugyan megértek, de nagyon zavar. Szeretnék vele jóban lenni, ám fogalmam sincs, hogyan közelíthetnék felé. Kár, hogy nem Tae van itt velem, de ő ezekbe biztosan nem ment volna bele.
Több órányi vágás, festés és szárítás után végre felállhattam, és tovább indultunk. Már nagyon fáj a gerincem, de megérte… Kivételesen tetszek is magamnak ezzel a hajjal és remélem, másnak is hasonló véleménye lesz róla, mert tényleg jó lett.
- Nem félsz? - kérdi vigyorogva, ahogy egyik célállomásunkról a másikra haladunk.
- Most, hogy így mondod…
- Pedig nincs miért - von vállat. - Csak egy kis szúrást fogsz érezni, aztán ég, de ez hamar elmúlik. Mondjuk, minden este szenvedni fogsz vele egy darabig. Mindkét oldalra akarsz?
- Igen.
- Akkor majd fekszel háton - nevet fel előre a majd akkori szenvedésemen.
- Akkor mégis van miért félnem.
- Nincs, mert tényleg nem fáj, csak ha ráfekszel, eleinte kicsit kellemetlen, de ennyi - vesz visszább túlzott jókedvéből, s ezúttal egy kisebb szalonba érkezünk, hol egy tetovált, piercingekkel teli nő, valamint férfi beszélgetnek a pult mögött.
Mivel Jimin őket is ismeri, megúszom a szülői aláírásos dolgot, mert egyébként anélkül nem lehetne, s nekem csak most jut eszembe, hogy anyut lehet, tényleg meg kellett volna kérdezni. Mindegy, úgyse nagyon érdekelné…
Hátul a sarokban újfent leültetnek egy székre, miután kiválasztottam a kívánt darabot, és a férfi kesztyűt húzva fújja le valamivel a fülemet, majd filccel tesz rá két ikszet, hogy lássam, jó-e nekem úgy. Szerencsére, Jimin még mindig velem van, ugyanis ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, annál jobban rettegek. Utálom a fájdalmat… Szinte rendesen remegek, ahogy a fülemhez tartja azt a valamit, s hiába próbál még a férfi is nyugtatni, egyáltalán nem megy.
Mire végzünk, én csak nevetek magamon, hogy mennyire aggódtam ezért a két kis nyomásért, ami abban a pillanatban úgy fájt, hogy az nem létezik, de azóta is csupán zsibbad.
- Tetoválásban nem segítek - jegyzi meg Jimin a buszra felszállva.
- Azt még nem szeretnék, de köszönöm a mait.
- Szerintem, csak elkísérlek az ajtóig, intek Yoonginak, és rohanok is haza, mielőtt kinyírna.
- Nem tenne ilyet.
- Szép ábránd.
- De tényleg nem…
A délután nagyja elment ezzel, amiért biztosan nem fog örülni, de kétlem, hogy más miatt egy kicsit is haragudna ránk. Szuper lett a végeredmény, tehát semmi oka rá.
Bekopogva az ajtón, az első, amit meghallunk, az Kyouya ugatása, aki úgy őrzi már a házat, mintha otthon lenne, és majdhogynem biztosan szívesebben van itt, mint a szüleimmel, bár Yukoval még nem sikerült megbarátkozniuk.
- Hali - nyit ajtót egy álmából felvert Suga.
- Meghoztam, sziasztok - int Jimin, betartva, amit mondott, melyen kedvem támad elmosolyodni, de nem teszem, ugyanis fogalmam sincs, Suga mikor veszi észre a változást.
- Gyere - áll el az ajtóból, és én lerúgva a cipőimet üdvözlöm a lányomat, majd megyek be a szobába. - Ne vetkőzz le nagyon, megyünk Jinhez.
- Hogyhogy? - ülök le az ágy szélére, míg ő csak hunyorog a fény miatt.
- Anyunak hiányzunk - dörmögi, kinyitva a szekrényét, hogy valami ruhát keressen. Ledobja a pólóját, a nadrágját, mellém teszi a cuccait, rám emeli a tekintetét, elhúzza a száját, pár pillanatig csak néz, majd sóhajt. - Megölöm.
- Mi?
- Jungkook… - Ajjaj. - Miért?
- Mit miért?
- Ez most mire volt jó?
- Nem tetszik? - húzom be a nyakam.
- Nem ez a kérdés. Miért csinálsz ilyeneket titokban? Velem nem tudtál volna elmenni? - túr a hajamba, alaposan megvizsgálva azt, majd a fülbevalómhoz, mire felszisszenek.
- Azt hittem, nem engednéd…
- Tudod, mit nem engedek ezek után?
- Hogy Jiminnel lógjak?
- Pontosan - túrja össze a tincseimet, s nekilát felöltözni.
Míg ő készülődik, én Kyouyát ölelgetem, igyekezve elkerülni a tekintetét. Utálom, ha valaki ideges, azt még jobban, ha rám, de a legjobban, ha ő. Nem hittem volna, hogy eljönne velem, de ha tudom, akkor sokkal inkább mentem volna Sugával, és nem lenne megint ez a feszültség köztünk.
Csendesen kullogok az ajtó felé, oldalamon Kyouval, mélyen gondolataimba temetkezve, mikor Suga megfordítva engem kapaszkodik a nyakamba, hogy lejjebb húzzon, és finoman az ajtóhoz nyom.
- Szörnyen jól nézel ki, de ha lehet, legközelebb ne titkold előlem, hogy mit szeretnél, mert találunk rá módot együtt - hajol ajkaimra, mielőtt válaszolhatnék, s azt alig pár másodperc alatt el is felejtem, hogy mit mondtam volna, ahogy nyelve a számba férkőzik. Testét az enyémnek nyomva csókol óvatosan, mégis jelentősen hevesebben, mint eddig, mit én félénken próbálok viszonozni, teljesen elveszve az általa nyújtott mámorban, mely új vágyakat ébreszt bennem. Egy utolsó puszit nyomva párnáimra hajol el tőlem, és amíg ő felveszi a cipőjét, én igyekszek rendezni légzésemet, valamint rendet tenni a fejemben.
Útközben szinte lehetetlen lemosni a vigyort a képemről, mit többször meg is jegyez, de mivel nem igazán tudok - merek - rá érthető választ adni, egy idő után megunja, és rám hagyva nézelődik lustán, olyan laposakat pislogva, mint aki menten elalszik sétálás közben.
- Megjöttünk!
- Szoba!
- Szia, hyung - köszönök a tévé előtt pihenő Jinnek, aki erre megfordul, majd pillanatokon belül fel is áll.
- Wao, Kook, hogy megnőttél - ölel meg, mintha a régnemlátott nagyim lenne.
- Tegnap óta? Igazad van.
- Khm - halad el mellettünk Suga, és levetődik a kanapéra.
- Napról napra egyre helyesebb vagy - jegyzi meg kedvesen. - Persze, engem senki nem űberel, de nagyon próbálok veletek jófej lenni - válik gonosszá a mosolya, és egyszerűen csak kisétál. Hát ez…?
- Ne vedd magadra, Jin hercegnő már csak ilyen.
Szép lassan mindenki megérkezik, és kifejezetten kedvesen fogadják új kinézetemet, ami azt jelzi, hogy jó döntés volt részemről, vagy szuperül hazudnak. Mondjuk, nekem nem nehéz.
- Süti színed van - birizgálja mosolyogva tincseimet Tae, amit ma már vagy huszadjára rendeztem vissza. - Így már igazi Süti vagy.
- Megjöttem! - tér be egy Jimin is, de ez Taehyungot egyáltalán nem zökkenti ki az álmélkodásból.
- Valaki adjon egy reszelőt - kaparja magát össze Suga, pedig én azt hittem, hogy rég elaludt.
- Kérlek, ne - nyúlok utána, mielőtt kimenne, de sajnos nem sikerül megakadályoznom, és amint Jimin észreveszi őt, kezdődik a hajsza.
- Tetszik a fülbevalód - szórakozik tovább úgy, mintha közben mi sem történt volna. - Bár legközelebb szólhatnál nekem, én is ki tudom szúrni.
- Jó, jó, de most meg kell mentenem egy répát - szedem le magamról a kezeit, de amint elindulnék, megint rámfog.
- De tényleg képes vagyok rá. Jinnek is én szúrtam az egyiket.
- Oké, elhiszem, Tae, egy Isten vagy - kísérelek meg újra egy kiszabadulást, igen csekély eséllyel. - Várj, nem is, két Isten vagy, de most sietek - iramodok meg felfelé, ahol már javában folyik a visítás, és csak remélni merem, hogy ezúttal sem kell virágokat válogatnunk, mert újfent elfelejtettem megkérdezni, melyik Jimin kedvence.
Ha
szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne
másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes
információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
