20. I am protecting you

Suga pov

Kezdem feladni ezt az egész cécót. Nekem is könnyebb lenne, ha szakorvosokhoz fordulnék vele, mert ez már minden, csak nem normális. Egy nagy adag rizzsel térek vissza a szobába, ám, ezt kivételesen nem neki hoztam, elvégre, úgysem lenne hajlandó megenni, és én sem ettem már, mióta itt van.
Megint érdektelen, megint nem figyel rám, csak fekszik befelé fordulva, és összegömbölyödve valami ostobaságon töri a fejét, mint általában. Utálom, hogy mindent túlgondol, kifordít és átértelmez a saját kedve szerint. Ha mondok valamit, egészen más jelentést kap, mint amit neki szántam.
Leülve az ágy szélére csendben falatozni kezdek. A némaság és én mindig jóban voltunk, így nem okoz gondot nekem ez a nyugalmi állapot. Azaz, bennem van nyugalom, benne meg, ki tudja, mi… Már éppen a felénél tartok, mire megérzem, hogy besüpped mellettem az ágy. Meglepetten pillantok oldalra, mire látom, hogy mászva közelít felém, lassan és bizonytalanul. Szóval, ezt így kellett volna… 

- Kérsz? - nyújtom felé a pálcikát, közte egy adag étellel, mire ő csak megtorpanva leteszi a fenekét. Valaki igazán adhatna nekem egy Jungkook-féle kéziszótárt, mert a szemből olvasás meghaladja a képességeimet. Mindegy, próba szerencse. Tenyeremet alá téve, hogy ne potyogjon szét, szája elé tartom, mit készségesen be is kap. VÉGRE! Talán, ez a kulcs a felépülése felé! Megmosolyogva a dolgot veszek fel még egy falatot, majd még egyet és még egyet, míg el nem fogy az egész. Szép mennyiséget benyomott, annyi szent. Remélem, nem fájdul meg ezután a hasa. Miken gondolkodok? Nem vagyok az anyja… Végre hajlandó enni, még, ha így is, de hajlandó…

Így történt, hogy Kook végre nem éhezett, és bár mindig együtt ettünk, én örültem, hogy legalább táplálkozik. Jobb érzés is, hogy velem teszi, és ritka édes, ahogy teli pofival nyammog. Nem tudom, miket szeret, de bármit, amit behoztam magamnak enni, neki is megfelelt, így direkt hatalmas adagokkal járkáltam be. Az elejét mindig ő ette, amennyit bírt, majd én eltüntettem a maradékot.

Egy fontos nap reggelén elveszetten kerestem a fejemben a fellelhető opciókat, amivel pár órára itthon tudhatnám Jungkookot, ugyanis, felhívott engem Jin, hogy hamarosan itt van, megyünk Monhoz megnézni a begyűjtött felvételeket. Nem tudom, mennyire nevezhető szerencsének, mert civilek sosem kerülnének ilyen dolgok közelébe, de engem mindenképpen érdekel, mert csak így tudom teljesen megérteni, hogy min ment keresztül, ráadásul, a nemsokára bekövetkezendő orvosi vizsgálatnak is teljesen más értelmet ad majd. De, hogy most, mit csináljak vele? Magammal nem vihetem. Az hiányzik még… Fene.
- Jungkook - közelítem meg a még ágyban pihenő, mereven engem vizslató fiú alakját a félhomály fedte szobában, vigyázva, hogy rá ne lépjek valamire. Talán egy egészen kicsit könnyebb vele beszélni. Talán. - El kell mennem valahova, de nagyon sietek haza. Elleszel addig? Szólok majd anyának, hogy néha nézzen rád, de nyugodtan kimehetsz, senki nem bánt. Telefon, természetesen, lesz nálam. - Semmi válasz, csak egy kimért bólintás. Mit is képzeltem, hogy majd ellenkezik? Bűntudatom van. Fuhh, de rossz érzés! Még jó, hogy nem sűrűn vesz körbe, mert bele is őrülnék. Talán, nem lesz baj ha… - Behozzam a macskát? Játszhatsz vele, csak vigyázz, mert kicsit karmolós - Erre viszont már határozott életjeleket vélek felfedezni a tekintetében. - Na, szép - mosolyodok el halványan. Ledobva magamról a cuccokat - jót nevetve magamban, ahogy zavarában elfordul - átöltözök, és kinyitva az ajtót, hagyom, hogy besurranjon az a veszedelem.

Gyorsan készítettem neki pár szendvicset, összeszedtem a gyógyszereit, és szóltam anyának a helyzetről. Mindent letéve az éjjeli szekrényre, felvettem Yukot a földről, és az időközben felült fiú ölébe tettem.
- Ha éhes vagy, egyél, a gyógyszereket mindenképp vedd be, és vigyázz, mert a dög képes ellopni - nyúltam reflexszerűen arca felé, de útközben meggondolva magam, inkább visszahúztam elkóborolt végtagomat és egy lemondó sóhajjal kiléptem az ajtón, résnyire hajtva azt magam mögött.


- Fiúk, tudjátok, hogy minden bizonnyal felkavaró látványban lesz most részetek, készüljetek fel - figyelmeztet minket RapMon apja. A nagy monitor elé telepedve a székeken, szinte harapni lehet a feszültséget a levegőben.
Ahogy elindul a felvétel, szaggatott, homályos és akadozó képekben látjuk, ahogy három fiú maga mögött húzva Jungkook mozdulatlan alakját, egy székbe pakolják, és odakötözve őt, valami reflektorral az arcába világítanak. Végigtekerve azt a jó két órát, míg nem történik semmi, újra mozgolódást észlelünk. Semmi hang nincs, így csak látjuk, hogy gyűlnek a csávók, Kook meg magánál van. Beszélnek hozzá, de ő nem szól, csak riadtan pillog jobbra, balra. Aztán egyszer csak bumm, a semmiből a mögötte lévő, méretes medencébe lökik, és nevetve figyelnek le oda, ahova mi már nem látunk. Szemem sarkából észlelem, hogy körülöttem befeszülnek, közvetlen jobbomon Jin ül, a másik oldalt pedig Hope. A mutató szerint három perc is eltelik, mire végre cselekednek, és a székhez kötött láncon keresztül felhúzzák.

A történésmentes időket tekergetve figyeljük, hogy magához tér, az emberek jönnek, mennek és amint aludni próbál, megrúgják, arcon fröcskölik, vagy egyéb nem túl kedves dologgal tartják magánál. Na jó, a nem túl kedves enyhe kifejezés, de nekem is szép lassan körvonalazódni kezd valami egészen szuper forgatókönyv a fejemben, hogy én ugyan, mit tennék velük. Rezdüléstelenül elemzem a képkockákat, ahogy tűr minden megaláztatást, bántást és kínzást, egyre inkább más véleményt alkotva magáról a szememben. Talán mégsem olyan törékeny, mint hittem? Én tuti, hogy nekimentem volna nekik, már az első percben!
És a várt dolog nem is marad el. Összeszedve magát, feláll, mire 7 kíváncsi szempár, talán eddig leginkább feszült figyelemmel tapad a monitorra. Az előbb még egy kölyök piszkálta és köpködte, most meg utána iramodik? Hallom, ahogy többen közülünk, mint valami ósdi szappanoperában, felszólalnak, hogy “ne menj”, “hagyd”, és egyéb szarságok, mintha érne bármit is. És én? Én büszke vagyok rá, pedig még nem is tett semmit. Ki tud állni magáért, és ezt úgy mondom, hogy tudom, amikor velem szegül szembe, olyankor nem ő az, hanem a félelme és a gyógyszerek. Ha ott és akkor nem is volt ép az elméje, akkor is sokkal inkább önmaga, mit hajnalban mellettem. Fejét leszegve, bizonytalanul ballag előre, míg valaki elé nem állva, megállásra nem kényszeríti. Valami kérdez tőle, amiért Jungkook olyan haraggal és fájdalommal teli arccal válaszol, hogy talán még én is megijednék tőle, ami nagy szó! Tényleg büszke vagyok rá, bassza meg! Elkezdik lökdösni, ő meg mint valami lefegyverzett vadállat, vicsorogva állja a piszkálódást. Az előtte álló tag a hajába markol, Kook meg gyomron vágja, de nem lep meg, hogy a benga meg sem rezzen, az viszont sokkal inkább, hogy fejbe térdeli. Azt hiszem, itt telt be a mécses legidősebb hyungunknál is, mert halk zokogásba kezdve, valami ritka szar hangulatot ad ennek az egész dolognak. Ha ez nem lenne elég, a védtelen fiút olyan szinten lábon verik hátulról egy rohadt nagy bottal, hogy az földre esve kuporodik össze, mire valaki még gerincbe rúgja, és folytatják tovább a dumálást.
Tehát, innen a seb a combján…
Újra a piszkálás és újra a bántások különféle sorozata. Jin sír, Nam és Hobi úgy feszülnek, hogy félek, mindjárt nekimennek a tévének, a két fiatalabb meg mintha megsemmisültek volna. Én mondtam, hogy ők ne jöjjenek… Tekergetve az órákat, egy ideig csak egy kölyök vigyáz rá, míg ő csak alszik, aztán újra gyülekező van. És ami ezután történik….
Tudom, milyen hatása van annak a szerszámnak, mert már kerültem vele szembe, de szerencsémre csak egyszer ért el. Mondjuk, ennek is sok változata van, az egészen gyengétől addig, ami ki nem üt egy nagyobb haszonállatot, elvégre, rájuk lett kitalálva.
Az első áramütés következtében még az én torkom is összeszorul, ahogy összehúzva magát, próbálja védeni törékeny, kihasznált, meggyötört testét, természetesen, sikertelenül. Mint valami látványosság, úgy állják körbe és adogatják egymás kezébe azt a szart, hogy mindenki kiélhesse beteges vágyait az ÉN szerelmemen! De geci közhelyes ez így, azt a rohadt! Mindegy, nem a tulajdonom, nem is tudnék mást mondani rá. Nálam akkor telik be az a bizonyos pohár, mikor látom Jungkook izmait elengedni, és szép lassan teljesen oldalára csúszik, már nem is téve semmit. Elfáradt. Az áram minden izmát kikészíti, ezzel együtt a szívét is. Minden egyes újabb rázással összerándul, majd elenged. Ha egyedül lennék most...
Az egyik fiú kikapja a másik kezéből, és egy harmadik felé kezd hadonászni vele, mire az első olyan hévvel ugrik neki, hogy az a földre esik. Lassan beszáll a harmadik is és egy negyedik, olyan bunyót lerendezve, ami úgy tűnik nem maradhat áldozatok nélkül, de akárhogy kívánnánk ezt, egészen biztos, hogy pár apróbb sérüléssel megússza az összes köcsög.
Jungkook nem mozdul. Ezt eddig az őt legtöbbet pesztráló alak - a leader -, akinek mint kiderült, a neve Park Kyungsoo, egyetemista meg minden ilyen szar infó van már a legtöbbjükről, amiket csak fél füllel hallottam. Tehát, odamegy Kookhoz és rugdosni, meg rángatni kezdi. Talpra rántja, mire ő erőtlenül rogy össze. Minden egyes rúgással közelebb vagyok érzelmeim felszínre engedésével, ami elég vegyes, így rohadtul nem lenne jó engedni, egyrészt a berendezés épsége, és a méltóságom miatt sem. Tehát, ja, csak ujjaimat tördelve figyelem, ahogy megunva Jungkook talpalását, odahív még pár tagot, és elkezdik kirángatni, le se szarva, hogy a többi meg még mindig egymást öli. Amint kiérnek, a képernyőt kinyomja Nam, és feloltva a villanyt, tüzetesen végigmér minket. Mintha ő jobban fogadta volna… Azért, mert egy rendőr fia, még nem lesz tökösebb.
- Én hazamegyek - állok fel, megelőzve a kiselőadást, ami a látottak alapos kielemzésével kezdődnének, és a szabályok felállításával végződnének, amik arról szólnak, hogy ha jót akarunk magunknak és egymásnak, nem avatkozunk bele a nyomozásba.
- Hyung, pont, hogy neked kéne leginkább maradnod! - szűri fogai közt Taehyung, játszva a keményet, és átvéve Jin szerepét, akinek egészen biztos nem szólnék vissza, de hogy ez…?
- Ezzel mire célzol? - nem vagyok jókedvemben, jobb, ha nem baszol fel még jobban!
- Vssinek igaza van - áll mellé Hope is. Egy vállrándítással megindulok kifelé, mire Jin erőtlen és rekedtes hangja üti meg a fülemet.
- Hova mész?
- Esküszöm, tényleg csak haza - mondom elhalóan előremeredve, és mivel tudja, hogy ha én valamire megesküdök, az úgy is van, nem szól már, így sebes léptekkel elhagyom az amúgy sem kicsi birtokot.
Rap Monster rohadtul, de a város szélén lakik, és veszett messze tőlem! Nem baj, addig is van időm… nem tudom, mire.
Monoton, nem valami erőltetett léptekkel haladok előre, végig a semmibe bambulva, erősen magamba temetkezve. Azt hiszem, összeszakadt a szívem, ami azért vicces, mert azt hittem, már nincs, az elmúlt napokba mégis annyira jól érzem, mint eddig talán még soha, és ez kurvára nem kellemes!
- Köszönöm, hyung - sóhajtok fel és magamba fojtva minden érzelmemet, csakis a pillanatra gondolok, mikor magam mellett, biztonságban tudhatom végre Jungkookot.

Belépve az ajtón, hanyagul levágva a cipőimet, eltipegek a küszöbömig, ahol azonban beszédet hallva megtorpanok. Óvatosan bekukkantok, mire a húgomat látom az ágy szélén, aki bőszen magyaráz valamit, és tovább nézve, előtte megpillantom a macskát szorosan ölelgető fiút. Észrevéve engem, tekintete találkozik az enyémmel, és abban a szent pillanatban bucskázik egyet a gyomrom, szorul össze a torkom és kezd olyan szinten égni a szemem, hogy egy ingerült morranással együtt a mosdóba sietve úgy basszam be az ajtót, hogy még a szomszéd is tudjon ittlétemről. Fogaimat összeszorítva rogyok térdre, és engedem szabadjára oly’ rég nem látott könnyeimet, ezzel egyhuzamban izomból a kádba vágva az öklömet. Nem engedek hangot gyengeségemnek, csak előredőlve püfölöm az alattam elterülő csempét olyan hévvel, hogy talán a kezeim használhatatlanok lesznek ezután egy darabig.
Azok a szemek… Édes istenem, hogy lehet így nézni?! Eddig olyan mélabús volt a tekintete, de most mintha a világ terhét cipelné magában, annyi titkot rejtve, hogy félő, ha megszólal, valami fontos kicsúszna a száján. Hihetetlen sok dolog nyomja a vállát, de nem beszél, nem kér, nem vár, csak tűr és van. Valójában, ő százszor erősebb nálam… Azoktól az undorító és alattomos könnyektől ködös látással és elborult elmével hajigálok mindent, ami a kezem ügyébe kerül, de ezek sajnos - vagy nem sajnos - kimerülnek pár tusfürdős flakonban, szappanban, netán valamiféle tisztítószerben. Most legszívesebben odamennék, és kiélném magam azokon a szaros kölykökön, de akkor mindent elrontanék vele. Természetesen, nem maradnak hála nélkül, de ezt nem most és nem így.
Az ajtó halk nyikorgására eszmélek fel, de leszarva, csak ingerülten vágok magam mögé egy fogkefét.
- Takarodj! - ordítom, meg sem nézve, hogy ki az. A kezem már vérzik és sajog, de ezt csak éppen, hogy észlelem, a hasfalam meg majd’ szétreped attól a sok feszítéstől, amit önkéntelenül is teszek. Hangosan zihálva támasztom meg magam a falon, mire két vékony kart érzek meg elsuhanni az oldalamon, elöl összekulcsolódva, és egy mellkast a hátamnak simulni.
- Kérlek - fúrja arcát lapockáim közé, én meg csak ledermedve állok. Percekig nem történik semmi, de egy idő után érzek elég erőt magamban, hogy megfordulva, a karjaim közé zárjam őt és csak fájdalmas nyekkenéséből tudatosuljak, hogy túl heves vagyok. Nem szabad, most nem… Megsérthetem. Hirtelen elválva tőle, a csap fölé hajolok és hideg viccel megmosva arcomat, eltüntetem a sírás minden jelét.
- Ne haragudj… - rendezem vonásaimat.
- Pí - néz fel rám nagy szemekkel.
- Tessék?
- Pí - ismétli meg ugyanazt, várva, hogy megértsem. Hát… nem megy. Nem beszél sokat, de talán ez így is nagyobb segítség már, mint eddigi hallgatása. Gondolkozz, mi lehet az a pí.
- Pisilned kell? - bólint. - Kimenjek? - megint. - Akkor én… Kint megvárlak - hagyom magára, és csukom be az ajtót.

Mint, aki új nyelvet tanul, kezdem úgy érezni magam mellette. Olyanokat mond, hogy “pí”, “éhi”, “szomi”, akár egy kisgyerek. De boldog vagyok, hogy végre kommunikál velem és közli, hogy mit szeretne. Az viszont eléggé böki a csőrömet, hogy a baszott macskával jobban elvan. Az állapota javulni látszik, az állandó kedélyváltozásai ritkábbak, és, mikor felriad, egyre hamarabb tér magához.

- Ne keltsd fel, mert megijed - figyelmeztetem Taehyungot a szobámba engedve. Másfél hétig tudtam őt távol tartani, és nagyon remélem, hogy nem ártok azzal, hogy most itt van, mert akkor körbefosom a bokám, annyi szent! - A másik szobában leszek, ha kellek. Itt kettővel jobbra - mutatok el az említett hely felé, és hagyom magára.
Elég rég dolgoztam utoljára, lehet, kéne kezdenem valamit magammal. Rengeteg szar gondolat gyűlt fel bennem, hátha kerekedik valami értelmes is belőle.
Leülve a gépem elé, eleinte csak céltalanul pötyögök, minden rímet, ami eszembe jut, míg ki nem alakul belőlük valami formálható.

“Ha rád nézek, szemeimben újra élsz
Közeledni próbálok, de elhallgatva, nem beszélsz
Magányodba vissza térsz
Nem felelsz és nem remélsz

Kereslek, de valahogyan elkerülsz
Hiába, tudom, hogy csak menekülsz
Közelítlek, elrepülsz
Úszok hozzád, elmerülsz”

Aish! Mégsincs semmi normális a fejemben! Egy rakat érzés, melyeket nem tudok szavakba formálni, hogy kellőképpen visszaadják azt a zűrt, ami most bennem játszódik. Ja, káosz van bennem. Van még, miért, egyáltalán? Úgy értem… mi egy bandát alkotunk ezek után is? Vagy újra 6 taggal folytatjuk? Mármint, ez elég valószínűnek tűnik, már, ha a többiek akarják még… És én? Én akarom? Nekem ők a családom! Ha Jungkook kilép, azt hiszem, én is, de az írást akkor sem hagyom abba, maximum, nem veszek részt semmi másban. Csak így tudom kifejezni magam, ettől nem tudnék megválni. Mindegy, felesleges most ezen tökölni, úgyis kiderül…
Még legalább másfél óra pöcsölés és feleslegesen elszenvedd idő múlva Taehyung kopogott be hozzám, hogy menne, így kiengedtem, és visszatértem Kookhoz. Leülve mellé, idegesen kémlelem, bármiféle jelet keresve rajta, miszerint az összeomlás szélén állna, de ő nem is figyel rám, még mindig a macskával van elfoglalva, ugyanolyan semleges ábrázattal, mint mindig. Ezt jó jelnek elkönyvelve, benyomom a televíziót, előre megtervezve a mai napunkat.
- Nézünk egy filmet? - kérdem, ő meg fel sem nézve bólint. - Milyenhez lenne kedved? - Vállrándítás. - Horror? - Tudom, hogy nem szereti, és nem is nézetnék most vele, de próbálkozom előhozni a formálhatóbb énjét. Megint csak rázza a fejét. - Szerelmes? - Nem mintha tartanék ilyet. Vállrándítás. - Vígjáték? - Vállrándítás.- Akció? - Fejrázás. Akkor valami vicces és nyálas szar kéne? Végülis, engem nem érdekel semmilyen, így mindegy. - Hozok reggelit, meg kérek cédét - tájékoztatom, majd elhagyom a szobát. Összedobva öt szendvicset, benyitok húgom szobájába, aki látszólag nem kifejezetten örül jelenlétemnek, de mielőtt panaszkodásra adhatná a fejét, nyitok. - Kéne valami romantikus és egyben vicces film. Mit tudsz adni?
- Ott a felső polcon az utolsó négyet ajánlom, de aztán húzz el, mert zavarsz! - fogja félig lehajtott laptopja tetejét, és mutat az említett helyre. Gyorsan átolvasom a bemutatójukat, és végül egy egész elviselhető, zöld borítással megáldott lemezre esik a választásom.
- Köszi - mutatom fel. - Cső - Kint még gyorsan teszek a két szoba közötti tálba egy alutasakos, ritka büdös, undorító állagú adag ráktudja mit, majd a konyhában felszedve a tálcát, visszatérek Kookhoz. - Engedd, kitettem neki is a kajáját. Mikor végez, úgyis visszajön - mosolyodom el halványan, tudván, hogy ez a dög oda meg vissza van a srácért, holott, velem él, már mióta…
- Nem vagyok éhes - tárja szét karjait, hogy kisprintelhessen a macska. Úgy fest, mégsincs olyan jó kedve. És akkor, most mit csináljak? Várok, talán az lesz a legjobb.
Letéve az éjjeliszekrényre a tálcát, behelyezem a cédét és lenyomva a villanyt, az ágyra ülök, eltulajdonítva egy szendvicset. Akkora itt a hely, mintha még mindig egyedül az enyém lenne a matrac, közben nem, csak Jungkook elég kis helyet foglal el, de még így is kuporog. Elkezdődik a film, én meg csak eszek, eszek, eszek és eszek, mire megérzem, hogy egy test terül el mellettem, és hason fekve, feje majdnem a térdemhez ér. Nem néz rám, de pontosan tudom, mit szeretne. Elétolva a megpakolt kiflit, rögtön harap is belőle egy embereset, tovább mustrálva a tévét, mintha mi sem történt volna. Valamivel jobb kedvvel adom át neki minden figyelmem, és amint látom, hogy lenyelte az előző falatot, újra elé tartom. Észre sem veszi, de kettő és fél szendvicset fogyasztott így el, de nem, ő nem volt éhes. Jóllakottan fordul hátára, és hasát simogatva fújja ki magát, míg én elpusztítom a maradékot.
Ebből a felettébb és látszólag a fiatalabbat tökéletesen lekötő, engem meg tökéletesen untató filmből még hátra van negyven perc. Mentségemre szólva, máshogy nem lehet kibírni, térdeimet felhúzva, szétnyitom a lábaim, és magamhoz húzom Kookot, aki minden ellenkezés nélkül veti hátát mellkasomnak. Szerencsére, időközben elhagyta a szégyenlősködő énjét, így már sokkal több dologra rá tudom venni. Vállára téve államat, lehunyom szemeimet, és fejemet az övének döntve, csak pihenek. Ma korán volt kelés, mert takarítottam, meg volt itt Jin is, hogy, mielőtt Jungkook felkel, elvigye állatorvoshoz a macskát, valamilyen oltás, meg féreghajtás és egyéb hülyeségek miatt, amik veszélyt jelenthetnek a legyengült fiú szervezetére.

Már vészesen közeledik az éjszaka, mikor eszembe ötlik egy eddig teljesen figyelmen kívül hagyott, mégis fontos dolog.
- Figyelj - lépek be saját szobámba, ahol még mindig az ágyon találom őt, csak most a macska mellé egy könyv is társul “felszereléséhez”. - Fel kéne hívnod anyukádat és beszélni vele, mert már hetek óta nem hallott felőled - bólint. Klassz, bár így nagy beszélgetés nem lesz, mondjuk, remélem, hogy vele előveszi a kommunikatívabb énjét. - Ha lehet, neki azért szavakban válaszolj - teszem le mellé a telefonomat, mire csak egy szúrós pillantást kapok. Még ilyenkor is olyan aranyos… Leteszi a könyvet és felvéve a mobilt, tárcsáz.
- Szia, anya, én vagyok - mondja elég szürkés hangszínben, amit, valószínűleg, ő is észrevesz, mert megköszörüli a torkát. - Nem, csak kicsit megfáztam. Igen. Igen. Nem tudom. Aha. Nem, Yoongi hyungnál - furcsa így hallani a nevem. Tőle meg végképp, mert, szerencsére, nem hív rajta sosem. - Azt hiszem. Aha. Adjam? - jaj, ne! - Oké. Én is. Szia. Hyung - nyújtja felém, én meg egy nagy sóhaj után elveszem.
- Igen, tessék? - szólok bele, mint aki nem tudja, hogy ki van ott.
- Szia, Jungkook anyukája vagyok - mondja kedvesen.
- Jó estét.
- Nem zavar a fiam? Nincs vele gond?
- Egyáltalán nincs, asszonyom - veszem elő a lehető legudvariasabb énemet, ami elméletileg nem létezik, gyakorlatilag viszont talán van.
- És, jól megvagytok? - de még mennyire! Kár, hogy ezt nem mondhatom.
- Igen, asszonyom.
- Odaadnád édesanyádat? Vele is váltanék pár szót.
Na nem! Minek? Basszus, ez végképp nem jutott eszembe. Elemelve fülemtől a készüléket, zavartan pillantok körbe, mire meglátom, hogy Kook érdeklődve engem vizslat.
- Anyával akar beszélni - súgom felé, mire megrántja a vállát. Akkor őt nem zavarja? Hát jó. Átsietve a másik szobába, halkan magyarázni kezdek anyámnak. - Kook édesanyja beszélni akar veled, de ő nem tud Kook betegségéről, így azt ne hozd fel neki. Nem tudom, mit akar - nyomom gyorsan a kezébe, mielőtt elkezdhetne tiltakozni, és mellé állva figyelem, hogy mit beszélgetnek.
Bő öt percig hallgathattam szülőm érdektelen csacsogását és nevetgélését, olyan dolgokat kitárgyalva, amikről általában öreg nyanyák szoktak diskurálni.

Másnap elég volt dél körül felkelni, majd volt még egy óránk elkészülni Jin érkezéséig. Elzavartam Jungkookot fürdeni, majd válogattam neki tiszta, utcai ruhát, beléimádkoztam egy fél szendvicset, és már indulhattunk is.
- Sziasztok! - mosolyodik el szélesen Jin, a kapu előtt álló furgonjának támaszkodva. - Hogy érzed magad, Jungkookssi? - nyitja ki neki az anyósülés ajtaját, ezzel kitulajdonítva magának a fiút.
- Jól - bólint, és mielőtt még beszállna, hátrapillant rám. Tekintetében kétségbeesettséget látok, valami egészen fura, fájdalomszerű dologgal vegyítve. Tőlem vár segítséget? Fél Jintől? Nem hiszem. Még mindig rejtély előttem minden, ami ő, ám, most úgy érzem, hogy közelebb engedett magához.
- Na, annak örülök - kerüli meg a járművet, és ő is beszáll. Én közvetlen Kook mögé ülök, és előre nyújtom oldalt a kezem, amit megfogva az ölébe húz. Nem a legkényelmesebb, de tökéletesen élvezem. Egész úton az ujjaimmal játszott, végig az idősebbel “beszélgetve”. Mondjuk, vele azért lényegesen többet beszélt, de így sem mondott valami sok dolgot. Legfőbb témájuk az az istenverte macska volt.

Megérkezve a kórházhoz, mindhárman felbaktattunk az épület első emeletére, és helyet foglalva azokon a kemény, hideg vasszékeken, monoton hallgatásba kezdve vártuk, hogy minket szólítsanak. Az épület fűtöttsége elég gyér, valamint, az itt helyet foglaló személyek javarészt hetvenes nénik és bácsik, akik újságaikba mélyedve szórakoztatják saját magukat, míg a többi közt fellelhető pár tinédzser és gyerekek is, kellőképpen megadva zajongásukkal a hangulatot. Egy áldás, mikor végre minket hívnak, mert már alig bírtam visszafogni magam, és nem lecsapni bármelyiket is.
- Egyedül is be tudok menni - néz rám nagy szemekkel Kook, mikor meglátja, hogy követem.
- Ez figyelemre méltó - hümmögök és megelőzve őt, elsőnek nyitok be a kérdéses szobába. - Jó napot! - köszönök hangosan.
- Jó napot - hajol meg Jungkook. A helységben egy idősödő férfi ül az ablak előtt egy számítógéppel szemben, míg egy jóval fiatalabb nő áll a gép mellett elhelyezett betegágy mellett.
- Jeon Jungkook? - néz a monitorra a pasas, majd ránk, nagy, kerek szemüvegét megigazítva orrán.
- Én vagyok - lép ki takarásomból a fiú, a lehető legkisebbre húzva magát.
- Kérem, vetkőzzön, és foglaljon helyet. Alsó maradhat, minden mást le.
- Add - nyújtom a kezemet, és amint megszabadul a pólójától, már veszem is. Vonakodva húzza le nadrágját, végig a földre meredve, mint aki képzeletben most ássa el magát a linóleumpadló alá. Mondjuk, az ő esetében ez nem kizárt. Egy szál boxerben felül az ágyra, és egy mélyet sóhajtva, idegesen körbenéz.
- Hogy van a karod? - lép elé a nő.
- Már nem fáj.
- És a lábad?
- Az sem - préseli össze ajkait, szándékosan kerülve az ápoló pillantását, és ha nem tudnám, hogy eleve hazudik, ezzel el is árulta magát.
- Ennek örülök - mosolyodik el egy egészen apró pillanatra. - Akkor, feküdj fel ide hassal, és nézzük azt a csúnya sebet - paskolja meg a matracot, és hanglejtése olyan, mintha egy kisgyerekkel beszélne.
Jungkook ugyan vonakodva, de megteszi, amit kértek tőle, és elterülve az ágyon, álla alatt görcsösen szorongatja a puha anyagot. Mivel a másik irányban van a feje, így én nem láthatom őt, ám amint elkezdik levenni a kötést, megfeszülő izomzata és merev tartása tudatja a fájdalmát. Még erősen kíméli is ezt a lábát, de már jelentősen szebb. Napi kétszer szoktam átkötni, bekenni, meg fertőtleníteni, így már hozzá is van szokva, némileg.
- Ez most kicsit fájni fog - áll fel a vén fószer, és valami üvegcsébe mártogatva egy csipeszre fogott vattadarabot, erőszakosan a sebbe nyomja, ami ugyan már nem túl mély, de így is tisztán látszik a hús élénkpirosas színe. Kook fájdalmasan felordít, én meg kifejezetten rosszul érzem magam ettől az egész helyzettől. Ott szenved, de nem tehetek érte semmit. Nálunk valahogy nem így megy a kezelés… rosszul csinálom? - Egész szép - jegyzi meg, miután rendesen végigturkált benne. Hát baszki, ettől aztán tuti jobb lett! Visszatekerte, és mint aki jól végezte dolgát, magára hagyja a fájdalomtól reszkető fiút.
- Felülhetsz - mondja a nő, ami elméletileg egy lehetőség, nem kifejezett parancs, azonban itt annak értendő, amit Jungkook akadozva, de teljesít. Még belenézett a szájába és a szemébe, felírt vagy három másikféle gyógyszert, kettőnek a szedését lemondta, és felsorolta, hogy mikben kell ügyelni táplálkozást illetően, amiről csak most jut eszembe, hogy eddig tökre nem néztem, mit eszik, csak örültem, hogy végre elkezdte.
Megköszönve ezt a felettébb szórakoztató fél órát, elvéve a recepteket, meghajlunk, és sietős léptekkel elhagyjuk a szobát.
- Jungkooksi - kapja el Jin az éppenhogy kiért fiút, és átöleli őt. - Elmegyünk enni valamit, jó? - simogatja a haját. Hyung, ez azért kicsit túlzás. Úgy bánsz vele, mintha tíz éves lenne, na meg, ha lehet, már engedd el.
- Jó - méltatja válaszra, ami azért kicsit rosszul esik, mert még velem is alig kommunikál, neki meg csak így, még mindig… Na meg, az evés.

A kocsiban ugyanazon felállás szerint helyezkedünk el, és a közeli bevásárlóközpontba megyünk, hogy kicsit szocializáljuk Kookot, együnk, meg nézzünk pár cuccot. Nem árt egy kis kimozdulás, lassan a börtönömnek érzem a saját házamat, azon belül is inkább a szobámat. Nem unalmas rá vigyázni, és főleg nem hálátlan dolog, mert tényleg közeledik felém, csak ez így akkor sem mehet örökre. Tudjuk, hogy nem valami emberbarát, utálja a tömeget és a nyüzsgő helyeket, de ezen változtatni kell.
Kiszállva az autóból, felbattyogunk a mínusz második emeletről a földszintre. Délután van, ráadásul péntek, így vannak dögivel, ami, mondjuk, engem is zavar, de kifejezetten nem érdekel. Ráérősen sétálunk, kettőnk közt a bicegővel, és leszarva a külvilágot, csak rá figyelünk mindketten, ami számára felettébb frusztrálónak tűnik a zaklatott nézelődéséből ítélve, de hát, istenem, hogy lehet ennyire édes?
- Ne haragudj - ér valaki a vállamhoz, mire megtorpanva feléfordítom unott, netalántán kicsit ideges tekintetem, amiért megszakította ezt a csupán elmémben létező idilli pillanatot. - Ti vagytok a Bangtan boys? - néz velem szembe egy körülbelül velem egymagas, hosszú, barna hajú, kicicomázott lány, mögüle két barátnővel.
- Nem! - vágom rá egyből, jelentősen agresszívebben, mint szerettem volna, és meg sem várva reakcióját, Kookot csuklón ragadom, hogy biztosan elinduljon, minek hatására jön Jin is.
- Yoongi! - korhol le egyből hyung.
- Most mi az? - rántom meg a vállamat, jelezvén, hogy szarok a dologba. - Nem érdekelnek, az meg főleg nem, amit mondani akartak volna.
- Miért, honnan tudod, hogy mit akartak?
- Sehonnan. Csak semmi nem érdekel, amit egy idegen akar felém fűzni.
- Most miért vagy ilyen? - fúrja letört tekintetét az enyémbe, amiből süt az értetlenség.
- Én mindig is ilyen voltam.
Eme kijelentésem után beáll közénk egy jó ötperces csend, ami alatt a körülöttünk elhaladó emberek moraja és a különböző boltokból kiszökő zene színesíti csupán a hangulatunkat, míg oda nem érünk az étkezdékhez.
- Kook, mit ennél? - kérdezem, előre eldöntve, hogy bármit szeretne, nekem tökéletesen megfelel.
- Azt hiszem, kínait - motyogja, a tőle megszokott módon. Lehet, túlzás volt leszögezni előbbi állításomat, de ha tényleg eszik is, nekem nyolc. A kaja az kaja.
- Hyung?
- Nekem is jó a kínai.
- Akkor én foglalok helyet, ti addig hozzatok kaját - pásztázom végig a tömött asztalokat. - Nekem jó bármi.

Valójában, az elsődleges cél az volt, hogy kettesben maradhassanak, mert Jin kicsit sem meglepően, de jó hatással van Kookra. Kicsit irigylem is érte, de, mivel, jól ismerem, egyáltalán nem aggódok, sőt, inkább örülök, hogy így foglalkozik a sráccal. Bár, így belegondolva, a kórházban elejtett egy olyan információt, hogy szoktak rólam beszélni. Oké, ez most nem nyugtat meg.
Az ebéd meglepően könnyen ment, Jungkook majdnem egy fél adag rizst és húst betolt, ami igaz, hogy majdnem másfél óra volt, de mi addig kényelmesen társalogtunk.

- Bemehetek oppához? - áll fölém egyetlen húgom, kitakarva előlem a fényt, nem mintha olyan nagy szükségem lenne hozzá a macskaszar lapátoláshoz. Említettem már, hogy utálom az állatokat?!  
- Kihez? - sandítok fel rá, lélegzetemet is visszatartva a borzalmas szag miatt.
- Jungkook oppához - egy grimaszt levágva neki, inkább nem tettem semmiféle megjegyzést, és valójában elküldtem volna a rákba, de inkább azt sem.
- Kopogj be, és kérdezd meg tőle, hogy kíváncsi-e a fejedre - szűröm fogaim közt.
- Köszi - szökell tovább jókedvűen, ignorálva az előbb tett megjegyzésemet, amiért alapból amúgy már rég a hátamon csüngne, hogy hogy mondhattam ilyet.
Befejezve az alom kitisztítását, nem zavartatva magam, amiért húgom épp bent szórakoztatja páromat, leülök melléjük az ágyra, és csak figyelem őket.
- És, milyen színűre színezzem ki a nyakörvét?- nézi Yuji a saját ujjaival babráló kezét, jó fél méterre ülő Kooktól.
- Pirosra? - mereng el a srác.
- De ő fiú - pillant fel rá fufruja alól, de amint ránéz a másik, azonnal a falat kezdi mustrálni.
- Igazad van - mosolyodik el kedvesen. - Akkor kék?
- Oké - pattan fel jókedvűen, és már el is tűnik.
- Miről beszélgettetek? - terülök el a takarón, és államat a térdére helyezem.
- Lerajzolja nekem Yukot - mondja élettel telt hangon. Aha, megint a szőrcsomó…


Az este későn kászálódtunk ágyba, mert sokáig filmeztünk, ám az éjszaka közepén bebizonyosodni látszik, hogy még ez sem elég ahhoz, hogy nyugodtan végigaludjunk egyhuzamban legalább nyolc órát. Már automatikusan felkelek Jungkook mocorgására, de nagyon nincs erőm most szembenézni vele. Az ajtó zárva, a kulcs a fiókban, kimenni igazából nem tud, bár, ha nagyon akarná, simán megoldaná. A takaró susogáza jelzi, hogy kimászott a meleget adó dunyha alól, amire valójában kifejezett szükség sincsen nyáron, főleg, ha azt nézzük, hogy ő hosszú melegítőnadrágban és pólóban alszik, míg én csak egy boxerben, aminek meg is van az ára minden támadását latba véve, mivel a testem már csupa karcolás és folt, de nem igazán bánom. Előre felkészülve az azonnali kelésre, lemondok a nyugodt pihenésről, és nyitogatni kezdem halálnehéz pilláimat.
- Hyung - rázza meg nagyon finoman vállamat.
- Hm? - fordulok vele szembe és nézek fel rá, várva, hogy most mi következik.
- Pí~
Megdöbbenve meredek a sötétségbe, éppen csak kivéve Kook körvonalát, aztán egy nyugodt sóhaj kíséretében, felülök. Pontosan tudja, hol van a kulcs, így nem amiatt keltett, hogy csupán adjam oda neki, netán nyissam ki az ajtót, hanem, hogy kikísérjem. Szerintem fél, vagy nem tudom, de sok más magyarázat nincs rá.
Kibányászva az ajtónyitó eszközt, megfogom a kezét, mit először megpróbál elhúzni, de mivel nem engedem, beletörődve követ engem, egészen ki, a mosdóig, ahol felkattintva a villanyt, mind a ketten hunyorgunk a világos helységbe. Elengedem, hadd végezze a dolgát, de ő egy tapodtat sem mozdul.
- Megvárlak - mondom ki, megelőzve egy fél órás hallgatást, melyben némán elküldene a világ másik felére, míg pisil. Csak, hogy lássa, kivel van dolga, még el is fordulok, és a csaphoz battyogva, addig arcot mosok, nehogy véletlen itt állva találjak elaludni.

Reggel az eső kellemes kopogásának hangja keltett, de, mint később kiderült, a dél már nem is számít annyira reggelnek, ráadásul, nem én ébredtem előbb, mert Jungkook már nagyban kuporgott mellettem a takaró alatt. Először megfordult a fejemben, hogy valami baj lehet vele, mert ez nem valami normális viselkedés, ám hamar rájöttem, hogy az lenne a fura, ha ő normálisan viselkedne, így nem kerítettem nagy feneket a dolognak. Benyomva a tévét kivánszorogtam hát a konyhába, és nekiálltam reggelit csinálni.
Jókedvemnek köszönhetően, ami a kialvatlanságom korszakának végének kapujában ért utol, minden főzési tehetségemet félretéve, összeütöttem egy egyszerű tojásrántottát, hogy azért mégis legyen valami friss, meleg és laktató eme hűvösre fordult napon, melyet a vihar közeledte egyre csak árnyékolni látszik. A meleget sokkal rosszabbul viselem, mint a hűvös időt, így nem is bánom, hogy esik.
- Meghoztam a reggelit és a gyógyszereket - nyitok be, arra számítva, hogy megszokott helyén ülve nézi a televíziót, ám csalódnom kellett, mert még mindig a paplan alatt kucorog. Lehet, mégsincs ébren? Ennek csekkolása érdekében felmászok mellé, és éppencsak bekukkantva a takaró alá, egy térdelve kuporgó fiú riadt tekintetével találom szembe magam. - Baj van? - húzom le védelmét, hogy jobban hozzáférhessek. Én vagyok a hülye, mert azt hittem, hogy rendeződnek a dolgok azzal, hogy már nem támad rám esténként, és nem kel föl olyan furcsa állapotban. Azonban, ő most nem válaszol, csak hatalmas szemeit meresztgetve néz rám. - Nézd, sütöttem tojást - teszem le mellé a tányért, hátha ez felkelti a figyelmét, de semmi, még csak felé sem szagol. - Behozzam Yukot? - vetem be a titkos fegyvert, ami, többnyire, mindig hat, elvégre állatmániás énje egy teljesen más ember, mint ő maga, de most a macska említése is hidegen hagyja. - Elmondod, mi a gond? - foglalok helyet közvetlen mellette, hátha akkor megmozdul, de újfent semmi. Kezdem ezt unni, na meg a frászt is hozza rám. Végigpörgetve az eddig történteket, hevesen keresem a probléma okát. Tegnap voltunk orvosnál. Annyira nem volt megrázó, így az csak nem lehet. Aztán ettünk. Ha beteg lenne a kajától, nem így viselkedne. Vagy a lányok miatt? Mert elsősorban azért ráztam le így őket, hogy ne kelljen a bandáról beszélgetni Kook előtt, mert talán kényelmetlenül érintheti a történtek után. Jó, ez lehetséges. Aztán, itthon meg semmi nem történt. De az sem kizárt, hogy Jinnel beszélt valamit. Tényleg, Jin! Telefonomért nyúlva, már tárcsázom is a számát, remélve, hogy fel is veszi, ami - mint mindig -, most sem marad el. - Hyung!

- Yoongi, történt valami? - hallom meg aggodalmas hangját a vonal túloldaláról.
- Jungkook, mióta felkeltem, itt gubbaszt a takaró alatt, azaz, mostmár levettem róla, de nem beszél, nem mozdul, és nem csinál semmit - hadarom el a helyzetet, végig az említett személyt figyelve.
- Lehet csak, pihen - veti fel ötletét, amit, valószínűleg, még maga sem hisz el, elvégre milyen ok lenne erre?
- Nyitva van a szeme - kezdem úgy érezni, mintha egy állatról beszélnénk.
- Változott bármi is tegnap óta? Netán, tettél valamit?
- Mi?! Nem csináltam semmi rosszat! - kapom fel rögtön a vizet, pedig hyung csak jót akar, valamint teljesen jogos a feltételezés is.
- Jó, nyugi, elhiszem. Bevette a gyógyszereket?
- Már nem kell kedélyjavítót szednie… Amúgy nem, most hoztam reggelit, de az sem érdekli.
- Sajnálom, akkor ötletem sincs. Hívd fel TaeTaet, hátha ő tud segíteni ezügyben.
- Azért, köszi. Szia - teszem le, és hajítom az ágy végébe a telefonomat. Hívjam fel Taehyungot… még mit nem! - Van kedved valamit nézni? - Hogy is lenne. Mindegy, azért próbálkozok.
Húgomhoz átcsörtetve, újra kölcsönkérek tőle valami idétlen, nyálas és egyben szórakoztató filmet, amit tüstént be is teszek, meg elkezdek enni, hátha megjön tőle az ő kedve is. A televíziót jelentősen hangosabbra kell állítanom, mert az ég szüntelen dörgése teljesen elnyomja azt, de így elboldogulunk. Ja, és beengedtem a görcsöt, ami elől jelenleg is védem a kajámat, mert ez a pofátlan állat hiába evett már, neki mindig az kell, ami a másé. Ahelyett, hogy engem pesztrálna, foglalkozhatna a másik gazdájával is, de nem, itt gyúrja a combomat, amitől legszívesebben a falra másznék.
Fél óra elteltével még mindig nincs semmi változás, sőt, szerintem, még csak nem is a képernyőt nézi. Nem értem, hogy bír ilyen sokáig ilyen pózban lenni, de se nem egészséges, se nem bíztató. Egy lemondó sóhaj kíséretében helyezem a szekrényre az üres tányéromat, és mászok el telefonomért, rögtön tárcsázva azt az idiótát.
- Cső - szólok bele idegesen, amint felveszi.
- Miben segíthetek, hyung? - kérdi szarkasztikus hangnemben. Kinyírom, egészen biztos, hogy ki fogom én még őt nyírni.
- Jungkook furán viselkedik, és nem tudom, mi a baj. Azonban mielőtt azt hinnéd, hogy a jelenléted hiányzik neki, inkább maradj otthon, és mondd el, mit tudsz, amivel kizökkenthetném ebből az állapotból? - szegezem le gyorsan a dolgokat, mielőtt tényleg áttolja a seggét. Mondjuk, ha más választás nem lesz, természetesen magam fogom áthívni, de, amíg van remény, hogy megoldjam a jelenléte nélkül, inkább azt választanám.
- Mit jelent pontosan az a fura?
- Most neked is mondjam el? - nyögök fel a gondolatra, hogy már megint el kell darálnom a dolgokat.
- Nem basszus, majd kitalálom magamtól, csak előbb kifejlesztek egy gondolatolvasó technikát, vagy mit tudom én….
- Jól van, na! - dörmögöm, rájőve, hogy jogos a szurkálódása. - Tehát, mikor felkeltem, a takaró alatt gubózódott, és bár azt levettem róla, de azóta sem mozdul, ami körülbelül két órája volt. Nem figyel rám, nem reagál semmire és ilyenek.
- És ötleted sincs, mitől lehet?
- Ha lenne, nem hívtalak volna!
- Hát, akkor találgass - kuncog fel, látszólag jót szórakozva. Tehát, ő tisztában van a probléma forrásával, netán a megoldásával is, de ahelyett, hogy elmondaná, csak fitogtatja a tudását előttem.
- Mondd már! Nem fogok veled értelmetlen játékokba menni, mikor nem tudom, hogy mi van! - ripakodok a fiatalabbra.
- Ahj, hyung - sóhajt fel, mintha még neki esne nehezére beszélni velem. - Fél a vihartól!
- Ennyi? - lepődöm meg.  
- Miért, mennyi legyen? Miután történt köztetek, ami történt, magára hagytad, és azon a héten egyedül volt otthon vihar idejében, pont, mikor mentem hozzá - története hallatán fájdalmasan elfintorodom, felfogva, hogy ez is az én számlámra írandó.
- De, azóta volt még párszor - próbálom menteni a menthetetlent.  
- Pontosan egyszer, és akkor is engem hívott át este miatta - meséli nagy büszkén. Este? Tehát együtt aludtak, vagy mi? Ilyenkor mit kell tenni? Inkább rá sem kérdezek, mielőtt jobban felcseszi az agyamat.
- Jól van, köszi. Még lenne egy kérésem, de azt már üzenetbe, mert nincs kedvem kimenni hozzá. Szeva’ - teszem le, és pötyögni kezdek, mielőtt nekiállnék a gond megoldásának.

“Meg tudnád szerezni Jungkook kutyáját holnap?”

“Jah, de minek kell neked? =.=” - Taehyung

Kétkedő szavait látva megint elönt a méreg, de inkább lenyelem a békát és hagyom, hogy azt gondoljon, amit akar. Én tisztázom magam a biztonság kedvéért, onnantól az ő dolga.

“Sztem jobb lenne neki, ha itt lenne”

“Jogos. Jólvan, akkor majd elkérem, engem úgyis kedvel Kyou, na meg Kookie szülei is :3” - Taehyung

Eskü, lecsapom, ha így folytatja!

“Ok, kösz, cs”

- Gyere ide - kúszok hozzá, kedvesen szólva neki, ám eleve nem várok erre reakciót. Hóna alá benyúlva hátamat az ágy támlájának vetem, és hassal félig magamra húzom őt. - Nincsen semmi baj, rendben? - terítem magunkra a takarót. - Itt vagyok, megvédelek - túrok tincsei közé, és kezdem el simogatni. - Ha meg kell bármi, szólj nyugodtan - teszem még hozzá, és a film háttérzajjá alakulva adja meg a hangulatot. Kook nyugodni látszik, és elengedve magát simul hasamhoz, azonban mikor Yuko elsétál mellettünk, kicsit megemeli a fejét, hogy jobban láthassa. A macska hasa alá nyúlva felemelem, és bedugva a takaróba, a kezébe adom, amit rögtön hálásan ölel magához. Az a kis dög dorombolni kezd, így t’án ő is élvezi a nyomorgatást. Ha meg nem, így járt.
Húsz perc múlva már mást sem lehet hallani, csak a két fiú egyenletes, ám annál hangosabb szuszogással vegyült horkolását, ami felettébb megmosolyogtató látványt is nyújt… Bár, a macska jóval kisebb, hangban majdhogynem lehagyja Kookot, és ezegyszer nem is zavar, míg fel nem kelti őt.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts

19. Hard time

Suga pov.

Azt hiszem, nyíltan kimondhatjuk, hogy Jungkook lelki és testi állapota kész káosz. Lassan elérjük, hogy nagyobb áldás, mikor alszik, mint, mikor ébren van. Kicsit nehéz követni a hangulatingadozásait, amit, szerintem, még ő sem ért. Ha bent van Taehyung, akkor meg főleg van baj, mert, bár menekülésre kéri, sőt, parancsolja, de úgy szorítja mindig, hogy már ő maga sír a fájdalomtól, mégsem engedné el. Az idő múlásával ez nemhogy javulna, egyre csak rosszabbodni látszik. 

- Hyung, úgy nézel ki, mint a mosott szar - lép be jókedvűen Taehyung a szobába.

- Igazán kedves va-

- Tae? - kapja az újonnan érkező irányába a fejét Kook. Ülőhelyzetbe tornázva magát, halkan szűköl, ahogy kezeit megfeszítve nyomja fel a hátát. - TaeTae, menj haza! - kerekednek ki a szemei, és a szemöldökei már majdnem hajtöveivel vannak egy vonalban.

- Én otthon vagyok - közli szórakozottan, és mellénk lépve leül az ágy szélére.

- Mi? - hűl el.

- Én itt lakom - kuncog fel, mintha még maga is elhinné, amit mond.

És kezdődik. Ezt napi vagy hatszor eljátsszuk. Minden lehetőséget megragad, hogy összezavarja Kookot, és én mondom, ennek a fiúnak tényleg hihetetlen egy fantáziája van! Mellette akarok lenni minden percben, ám ilyenkor nem érzem rá magam képesnek, így kivánszorgok a folyosóra, és elintézem minden esedékes dolgomat. 

Péntek van, és eddig egyetlen percre sem hagytam el a kórházat. Nem is érzem ennek szükségét, ám a többiek nagyon nyüstölnek miatta. Lehet, tényleg kellene, de még várok, hogy Jungkook jobban legyen… 

Telefonom néma rezgéssel tudatja velem, hogy valaki már megint nem fér a bőrébe, és kifejezetten engem kell zaklatnia. 

- Mi van? - igen, azt hiszem, kicsit kezdek feszült is lenni.

- Nem fogod elhinni, amit mondani készülök.

- Monster? - nézek egy pillanatra a kijelzőre, mert meg sem néztem amúgy, hogy ki hív.

- Le tudnál jönni egy kicsit?

- Persze, fél perc, és ott vagyok - nyomom ki, és ráérősen megindulok a lépcsők felé. Fogalmam sincs, mit akar, de előre érzem, hogy unalmas, és hosszú óráknak nézek elébe. Leérve a földszintre azonnal kiszúrom a magas, félig lenyírt hajú, sötétbe öltözött, szőke srácot. Odaérve hozzá, tisztes távolságban megállok, és vállához érve magamra vonom a figyelmét. - Na, mi van?

- Szerintem, ehhez üljünk le - invitál a székek felé, én meg készségesen helyet foglalok, elvégre, nincs kedvem végigállni a monológját, bármiről is legyen szó.

- Tehát? - sürgetem, hátha előbb szabadulok. Nem tervezem sokáig kettesben hagyni a kölyköket.

- Megvannak az elkövetők - fújja ki az eddigi bent tartott levegőt, és úgy mered rám, mintha valami hatalmas reakciót várna tőlem, de én csak dermedten ülök, és várom a folytatást.

- Tehát…?

- A Flower Boys Band tagjai! - ejti ki drámaian nagy szünet után.

- Akik pedig…?

- Baszki, Suga, hát az ellenfeleink voltak!

- Ja, hogy ja~ - ámulok el.

Tehát, az a sok tagú fiú csapat, akik mellettünk voltak. Vagy nem. Nem értem. Rohadtul belefájdult a fejem, egyáltalán nem vágom ezt most. Miért rabolták volna el őt? Ennyit nem ér egy rohadt verseny. Ráadásul, félholtan kivágni az út szélére sem túl okos megoldás az eltüntetésére. Bár, ha azt vesszük, hogy pont a fellépés utáni napon, valamennyire magyarázza. Nem, nem tudom felfogni…

- Nyugi, megtaláljuk őket. Neked csak annyi a dolgod, hogy egy vallomást kicsikarj Kookból.

Bingó! Megvan, miért én…

- És miért engem kerestél meg azzal, hogy ezeket elmond?

- Igazából, már kérdezni akartam… De milyen kapcsolatban állsz a sráccal? - vesz vissza kezdeti lendületéből, és jóval bátortalanabb hangszínét elővéve szegezi nekem kérdését.

- Mégis, milyenben állhatnék? - rántok vállat.

- Most ti jóban vagytok, vagy mi?

- Ha nem tudnád, hogy jóban vagyunk, nem jönnél nekem ezekkel a dolgokkal - vonom fel kétkedve egyik szemöldököm.

- De, Suga, hát nem érted? Az ellenfeleink - tárja szét karjait, és próbálja menteni a menthetetlent, de, ugye, ez lehetetlen már.

- De, értem - állok fel. - És saját kezűleg fogom kinyírni őket. Ám, ne feledd…  - ajándékozom meg még egy szúrós pillantással a vállam felett. - Rühellem, ha hülyének néznek - hagyom ott hidegen, és mászok vissza az emeletre.

Nem akarom most ezzel stresszelni Jungkookot, főleg, hogy minden bizonnyal tudja, kik az elkövetők, ám Taehyunggal, mi legyen? Elmondjam neki én, vagy majd Mon, esetleg más? És miért van veszélyben egy adag cingár, pattogó virágfiútól? Nem áll össze a kép, de az fix, hogy én ezt ki fogom deríteni! 

Jungkook többnyire alszik, csak néha-néha ad ennek ellenkezőjére utaló jeleket, én meg valami rohadt unalmas hírújságot olvasgatva ülök mellette, mikor valaki bejön.

- Meghoztam a fiatalúr ebédjét - totyorog mellém egy szelíd mosolyú, idősebb ápolónő, kezében egy tálcával.

- Köszönjük - veszem el tőle, és a mellettem lévő kis szekrényre teszem. A hölgy szó nélkül eltűnik, én meg újra az újságomba mélyedek.

- Hyung, én nem vagyok éhes - nyöszörgi élettelen hangszínén. Taehyunggal mindig ordibál, nekem meg még most is motyog. Bosszantó…

- Te sosem…

Az a nagy helyzet, hogy Jungkook egyáltalán nem eszik, nem mozog, és nem csinál semmit. Szó szerint semmit. Mesterségesen táplálják, kilencféle gyógyszert szed, és nem igazán mond semmit, azon kívül, hogy tiltakozik minden ellen. 

- Pisilnem kell - kezdi magát feltornázni, én meg azonnal reagálva felpattanok, és lapockái közé nyomva tenyeremet, segítek neki. Lejjebb fáj a gerince, így oda egyáltalán nem érhetek, hiába az erős fájdalomcsillapítók.

Nagyon lassan és óvatosan helyezi a földre meztelen talpait, és fájdalmasan összeszorított fogakkal, hangosan sziszegve feláll. Oldalra feszített kezemet végig fogja, és abba kapaszkodva kezd el lépkedni. Remeg mindene, és bár a bal lába felül be van kötve - amit mellesleg napi kétszer cserélnek, mert nem csak zúzódott a csont, hanem felszakadt a bőre, és egy nagyon mély vágás, vagy szétválás van a combjában, ami szörnyen fájdalmas -, a másikkal is pont ugyanannyira vigyáz. Szörnyen fáj így látni, és legszívesebben egész nap csak ölelegetném és csókolgatnám, de elsősorban ez kibaszott nyálasan hangzott tőlem, még a fejemben is, másodjára, meg nem engedné. 

Beérve a hatalmas, fehér csempével kirakott helységbe, besétálunk egy fülkébe, és becsukva magam mögött az ajtaját, hátához simulva, két kézzel átkarolom a derekát, míg a dolgát végzi, hogy meg tudjam tartani. 

- Menj ki, hyung - igazgatja nadrágját a dolga végeztével.

- Miért? - engedem el, hogy meg tudjon fordulni.

- Mert mást is kell - süti le tekintetét, mintha valami bűnt követne el.

- Egy lépést sem mozdulok - fonom össze mellkasom előtt kezeimet, és hátamat a fülke falának vetve meredek rá.

- Kérlek - pillant fel rám hatalmasra nyílt szemekkel, de az arca ugyanolyan, mint mióta először felébredt. Letört és megviselt. A duzzanat ugyan már eltűnt, de a foltok és vágások még fájdalmasabb kinézetet adnak neki.

- Na, gyerünk - bökök állammal a vécé felé, mire megadóan felsóhajt, és letolva a nadrágját, leül.

Hülyén hangzik, meg minden, de végre! Ez már haladás, mert eddig egyáltalán nem volt hajlandó elvégezni a nagydolgát, az ápolók meg teljesen ki voltak már akadva. 

Az egyetlen, akit irigylek most, az Jin. Jungkook, amint meglátja őt, ölelgetni akarja, vagy a frász tudja, de nagyon odavan a legidősebbért. Mellette egy árnyalattal jobbkedvűnek tűnik, és még mesélni is szokott néha, ami igaz, csak pár szó, de még mindig több, mint amit velem komunikál. 

- Zavarok? - kopog be Jin, és lassan kinyitva az ajtót, beljebb lép.

- Hyung! - kapja fel a fejét az eddig az ablakon kibambuló maknae a fejét.

- Főztem kaját. Ettél ma már? - mutatja fel a kezében tartogatott szatyrot.

- Úgysem fog… - morgom unottan.

- Majd meglátjuk - ér mellém Mr. Pozitívság.- Ez a tied - nyújt át nekem egy ételhordót és pálcikákat.

- Köszi - veszem el, és eldobva minden eddigi elfoglaltságomat, rögtön elkezdek falni.

- Ez meg tied - bont ki egy másikat Jin.

- Én nem kérek…

- Legalább nézd meg, jó? - kérdi szelíden, és leülve mellé, az ölébe rakja az ételt.

- Siess, mert megeszem előled - cukkolom, hátha ez segít valamit, mondjuk, sok esélyt én sem látok rá, de mindent ki kell próbálni.

- Hát, ezt tuti nem, mert fogyókúrás - kuncog fel Jin. - Csak könnyű ételeket ehet, így ez ilyen kímélő étrend.

- Akkor tényleg nem - húzom el a számat, és belapátolom saját adagom maradékát.

- Tulajdonképpen, nem csak ezért jöttem - fordul most irányomba. - Beszélhetnénk egy kicsit kint?

- Óh, Jin hyung! - lép be egy még mindig nem kívánatos személy a szobába.

- Szia, TaeTae.

- Tae? Tae, mit keresel itt? - és kezdődik…

- Hát így kell üdvözölnöd jóapádat? - tárja szét a karjait, és már ölelné meg Kookot, de ő elhajol.

- Sosem veszel komolyan - korholja az idősebbet, aki csak nevetve fonja végül karjait a nyaka köré.

- Ahh, sokat is - állok fel, mert utálom ezt nézni.

- Mit csinálunk? - rúgja le cipőit, és bemászik Jungkook mellé az ágyba.

- TaeTae, próbáld megetetni, mi addig kint beszélgetünk. Ha kellenénk, szólj - indul meg kifelé Jin, én meg követve őt, a folyosó kellős közepén megállunk.

- Miről lenne szó, hyung? - dőlök az ablaknak, és nyakamat kitornázva meredek az idősebbre.

- Beszéltünk Tae szüleivel…

- Jól kezdődik - forgatom meg szemeimet. - És mi az a -tünk? Kivel?

- Taeval. A lényeg, hogy Jungkook innen amint kicsit is jobban lesz, a pszichiátriai részlegre kerülne, de nem gyógyul olyan tempóban, mint azt tervezték. Valamint, nem is akarjuk, hogy a pszichiátrián kössön ki, ezért arra jutottunk, hogy el kellene innen vinni. Erre három hely jöhetett szóba, mivel hozzájuk semmiképpen. Taehoz, ám neki az anyukája hamarosan elutazik egy kéthetes értekezletre Párizsba, az apukája meg nem ilyen szakos, így nem lenne több segítség, mint te, vagy én. Tehát, a második lehetőség az, ha nálam van, de a legjobb mégis talán, a te közeledben lenne, ha vállalnád.

- Tehát, azt akarod mondani, hogy vigyem haza?

- Természetesen, mi mindenben segítenénk, de lényegében igen. Vagy jobban örülnél, ha én, vagy TaeTae kötöznénk, meg mosdatnánk? Tudom, hogy nagy felelősség, de ezek csupán lehetőségek.

- Veled semmi bajom, hyung. Nálad még el is viselném, de nála… - sziszegem az ajtónak. - Elvállalom.

- Ezt azért beszéld meg otthon is, jó? Menj ma haza, ha nem is sok időre, amíg ezt megbeszéled a szüleiddel és rendet raksz, mert, ugye, többnyire tiszta környezet kell neki. Eldobjalak? Úgyis van még pár elintéznivalóm.

- Aha, csak kihozom a telómat, aztán mehetünk - bent a két kicsi játékos civakodása fogad, ami valami szerencsétlen macskaharcra emlékeztet, csak sokkal gyengébben. Nevetséges, amit le tudnak művelni… - Taehyung, elmegyek, itt tudsz addig maradni?

- Végül belementél? - pillant rám egy másodpercre a nagy nevetgélések közepette.  

- Aha, na de tudsz?

- Persze - tol még egy adag fene tudja mit Kook szája elé, aki próbálja elfeszegetni onnan a másik kezét. Az arca már csupa étel, szerintem, egy falat sem ment még le neki, de mivel nem úgy tűnik, mint aki szenved, hagyom, had szórakozzanak. Gyerekek...

Jinnel hazavitetve a seggemet, bent azonnal szüleim jelenléte után kutatok, mire meg is találom édesanyámat a saját szobájukban. Halkan kopogok, és óvatosan lépkedek befelé, pedig többnyire az a típus vagyok, aki csak beront, elmondja, amit akar és lelép. Most próbálok kicsit jobb lenni, hátha beleegyezik. Ha meg nem, az sem gond, mindenképp elintézem, de mindenképp szeretnék megpróbálni jóban lenni velük. Azért örülök, hogy apa nincs otthon, ő nehezebb eset lenne. 

- Yoongi, baj van? - néz fel az ágyon ülve az újságából, keskeny orrán nagy, kerek lencséjű szemüvegét igazgatva.

- Beszélhetnénk? - sétálok az ágyhoz, és helyet foglalva a szélére, felé fordulok.

- Mesélj, fiam, mi nyomja a szívedet? - kérdi megilletődötten. Rosszul érzem magam, hogy most ideállítok ezzel, mikor amúgy minden lehetséges módon megnehezítem az életüket, még, ha nem is szándékosan.

- Van a bandában egy tag, aki most nagyon beteg, de kiengednék a kórházból, ha be tudjuk fogadni egy kis ideig, és én tényleg szeretném - préselem össze ajkaimat, idegesen matatva ujjaimmal. Anyára pillantva, nem tudom eldönteni, hogy most örül, vagy netán zavarja a kérésem, mindenesetre elég furcsán figyel engem, ami mintha kicsit zavarba is hozna.

- És az a tag fiú?

- Csak fiúk vannak a bandában… Miért?

- Csak kérdeztem. Ha tényleg szeretnéd, és nem ártasz neki vele, akkor jöhet, de csak ha nem züllesz, míg itt van nálunk - temetkezik vissza az olvasásba, mintha valami érdektelen témáról lenne szó. Ennyi? Ennyit kellett volna tennem, hogy megengedje?

- És apa? - kérdek rá félve, mert nem tudom elhinni, hogy ilyen könnyen ment volna.

- Majd beszélek vele, ne aggódj. Na, de sipirc akkor, és szólj a húgodnak is, hogy ne érje váratlanul - int a kezével, szája szélén egy megbújt mosollyal, ami pontosan tudom, minek szól, így inkább nem állok le ezen vitázni. Hosszú évek teltek már el…

- Köszönöm - bólintok hálásan, és a szobámba vonulok összepakolni.

Egy szemeteszsákba összeszedve minden mocskot, rendberakom a polcokat is, kiporszívózok, hogy macskaszőr se maradjon - pedig én tényleg SOHA nem szoktam porszívózni, mert utálom, inkább söprök - és kipaterolom Yukot is, minden cuccával együtt. Nem hiányzik, hogy az állat miatt legyen valami baja, majd Yuji elszórakoztatja, úgyis szereti a dögöt. Megágyazok, kiviszem a szennyest, és már indulok is vissza. Nem vagyok sétálós hangulatomban, így egy buszra felszállva még gyorsabban is a kórházhoz érek, mint amúgy. 

- Hyung, kell segítség? - kérdi már majdnem kedvesen Taehyung.

- Felöltöztetem, aztán segíts levinni, addig hívd fel Jint - tuszkolom Jungkook használt ruháit a sporttáskába.

- Én már lá… Hagyjuk. Akkor, majd szólj - vonul ki a kis szobából, kettesben hagyva minket, a furán méregető sráccal. Valami hihetetlen frusztráló, hogy fogalmam sincs, mit gondol, de jelen pillanatban nem tűnik úgy, mint aki mindjárt elsírja magát, ami jó.

- Hova megyünk? - mereszt rám nagy szemeket, betakart lábakkal az ágy legszélén ülve, falnak vetett háttal.

- Hozzám - egyenesedek ki, hogy megfigyelhessem a reakcióját, de egy arcizma sem rándul, így, talán, nincs ellenére. Nem akarom megbánni a döntésemet, így a lehető legtöbbet fogok kihozni magamból, hogy jobb legyen neki. Aigoo, mikor lettem ilyen nyálas? Lehet, nekem kéne pszichiátriára mennem. - Gyere, ezeket vedd fel - fektetek le mellé egy világos, hosszú farmert és egy fehér hosszúujjú, vékonyka pólót. Nincs hideg, de szerintem neki is kényelmesebb, ha takarhatja a sérüléseit. A gépekről ugyan már leszedték és van, ami nyomott hagyott, de a folyamatos mesterséges táplálástól még a mai napig nem vették le, csak, mielőtt megjöttem volna. Ezzel én, hogy fogok megbírkózni? Nagyon remélem, hogy megjön nálunk az étvágya!

Egy szó nélkül megcsinál mindent, amit mondok és hagyja, hogy segítsek. Nehéz napoknak nézünk elébe… Letört, meggyötört, méltóságvesztett, és még azt sem tudom, hogy hogyan áll most velem. 

Míg én és Taehyung letámogatjuk Kookot a kocsiba, addig Jin és Tae anyja beszélnek fent az orvosokkal. Középre ültetve őt, hátrarakom a cuccokat, és elfoglaljuk a helyünket a két oldalán. Tudom, hogy a kedvenc helye a kocsi bal legszéle, de éreznie kell, hogy itt vagyunk neki, még, ha nem is jövök ki jól a másik törpével. Miatta képes vagyok félretenni a viszályunkat egy kis időre… 

Amint megérkezik a legidősebb, már indulunk is, és fél szemmel mindig Jungkookot figyelve hallgatom, hogy Jin beszél. 

- A piros dobozosból este kettőt, a világoszöld, az sima fájdalomcsillapító, de most nem jut eszembe a neve, rajta van - magyaráz, végig az utat figyelve. - A nagy fehérben poros tasakok vannak, abból napi többet is lehet, akár vízben vagy teában feloldva. A kapszula minden reggel és este egy. A kék dobozosból ebéd után - és mondja és mondja és csak mondja. Hogy az istenbe vehet be ennyit? Eddig a legtöbb dolgot infúzióval kapta, és most azt hiszik, ha nem hajlandó enni, a gyógyszereket beveszi? - Mindenre ráírtam, mikor, és ott egy lap is, a doktor úr volt olyan kedves és kinyomtatta, hogy miket tehetsz a gyorsabb gyógyulás érdekében.

- Jó - bólintok, információkkal megtömött elmével, amiket a következő sarokig még úgyis elfelejtek.

- Ha bármi van, hívj. Figyelj az étkezésre, nem ehet bármit, és az ügy miatt még beszélünk, a tárgyalást halasztják, de még nincs eldöntve, melyikünk megy.

- Hogy mi? - feszül előre hirtelen Taehyung, minél közelebb hajolva Jinhez, ami nem egyszerű, mivel pont előttem ül, így tőle van a legmesszebb. - Miért halasztják?

- Mert ilyen állapotban esélytelen megjelennie.

Burkoltan beszéltek, lehetőleg semmi konkrétat nem mondva, de tudom, hogy Jungkook nem hülye, tudja, miről van szó, ám hiába nézem, kifejezéstelen arccal bambul előre. Bármit is élt meg, hamarosan úgyis megtudjuk, mivel voltak olyan hülyék, hogy egy bekamerázott raktárba vitték őt, így a rendőrség már keresi a felvételeket, és az illetékeseket. 

- Nem is fog! Nem lehetne ezt a lépést kikerülni valahogy?

- TaeTae, erről majd beszélünk otthon, jó? - sandít rá a visszapillantóból, mire a fiatalabb csak egy helyeslő bólintással tudatva visszadől.

A házunk előtt leparkolva, Jin segít bevinni a cuccokat, addig Taehyung kint vár a kocsiban Kookkal. 

- Tehát, mit teszünk? - fékezek le a szobám közepén, a mellettem lévő kis asztalra lehelyezve a gyógyszeres szatyrot.

- Te most szépen figyelsz rá, hogy javuljon, és megpróbálsz jobb viszonyba kerülni vele, mi meg addig intézzük az ügyeket. Neked semmi dolgod ezzel, főleg nem az elkövetőkkel. Yoongi, nem viccelek, nagyon messze kerüld el őket! - válik egy pillanat alatt keménnyé arckifejezése.

- Nem vagyok már pisis, hyung - rántok vállat, tettetett hanyagsággal.

- Tudom, hogy nem, de ettől függetlenül ismerlek annyira, hogy tudjam, mi jár a fejedben!

- Semmi rossz - mosolyodom el, ám ábrázata hamar lelohasztja azt. - Nem bízol bennem? - viszek némi sértettséget hangomba.

- Ne tegyél semmi olyat, amit később megbánhatsz. Már nem csak te vagy, figyelembe kell venned a jövőtöket is.

- Jövőnket? Miről beszélsz?

- Nőlj fel végre - fordul sarkon és hagy magamra. Ez meg, mégis, mi volt? Nem szokott ilyen ideges lenni, akkor meg, mi baja van?

Végig Jin szavain morfondírozva, én is kitolom a seggem a ház elé, és az épp kocsiból kitántorgó Kookhoz lépve, átfogva derekát magamhoz húzom, hogy megtarthassam. Eredetileg magasabb nálam, de így meggörnyedve majdnem fél fejjel vagyok felette. Taehyung ki sem szállva csak minket vizslat, Jintől meg elköszönve, besegítem Jungkookot a szobámba és leültetem az ágyra. 

- Hogy érzed magad? - érdeklődök, míg a cuccait kezdem bepakolászni a szekrényembe. Mikor már legalább fél perce nem mond semmit, hátrapillantok rá, de ő csak a szőnyegre meredve hallgat. - Haragszol rám? - próbálok közönyösen viselkedni, nem kimutatni kérdéseim súlyát, de mit tegyek? Nem mond semmit. - Kérsz valamit?

Én egy csendszerető ember vagyok, így nem szokott gondot okozni, ha valaki kussol mellettem, de ettől a falra mászok! Én tettem valamit? Miattam ilyen? Vagy a gyógyszerek miatt? Mivel másíthatnám meg a helyzetet? 

- Oppa, miért van kizárva Yuko? - trappol be a szobámba, szinte kivágva az ajtót Yuji.

- Húzz ki, és ne engedd be a dögöt! - lépek rögtön oda, hogy elkapjam az éppen befelé iszkoló állatot, de az kicsúszik az ujjaim közül.

- Ő ki? - bök az ágyon ülő felé, aki tudomást se véve róla, már a macskát figyeli, majdhogynem élettel teli szemekkel.

- Semmi közöd, takarodj már! - rivallok rá, mire szemem sarkából látom, hogy Kook összehúzza magát. Baszd meg, Yuji… - Egy barátom - eresztem meg vállaimat, jelentősen halkabbra véve a hangomat. Ha így viselkedek, megint azt érem el, hogy félni fog tőlem.

- És mi történt vele? - toporog a küszöbön, hol engem, hol őt nézve.

- Semmi közöd hozzá - markolok a macska grabancára, és a karjaiba nyomom. - Vidd ki, egy ideig most nem jöhet be - tolom ki, és csukom rá az ajtót, mielőtt még több ostoba kérdést feltehetne.

- Miért nem? - hallok meg egy vékony, nagyon halk hangot.

- Mert nem szabad, hogy elfertőződjenek a sérüléseid - válaszolok higgadtan, és leülök mellé. - Miért, cicázni szeretnél? - Erre csak egy apró bólintás a válasz. Jungkook nagyon szereti az állatokat, de vajon, miért? Mi jó van ebben a retkes szőrgolyóban? És a kutyája? Na, az helyből idegesítő, ugató vakarék. Viszont hálás is vagyok neki, mert így nincsen egyedül. Talán nem is akkora baj, hogy odavan ezekért az értelmetlen teremtésekért. - Akkor ha vacsoráztál, kint játszhatunk vele egy kicsit…

- Nem vagyok éhes.

Gondoltam. És akkor most jön az, hogy én szépen… mit csinálok? Nyomjam le a torkán? Tuti népszerű lennék tőle.

- Akkor, addig nem játszunk a macskával - vállrántás. - És fürdeni hajlandó vagy? - megint vállrántás. - Jóh - sóhajtok fel. - Akkor irány - halászok elő neki egy tiszta boxert és pólót, majd készségesen felsegítem és kitámogatom a fürdőszobába. Nem fogok semmit erőltetni rá, már majdnem felnőtt, és különben sem az anyja vagyok. Érezze magát szabadnak mellettem, és ne feszülten.

Gondosan beállítgatva a hőmérsékletet, bedugom a dugót, és megeresztem a vizet. Mivel sok hajlandóságot nem mutat semmire, elengedem, és szembefordulva vele, megmarkolom pólója alját, figyelve, hogy mire mit reagál, mikor megyek már túl messze. Mivel nem látom akadályát a folytatásnak, finoman lehúzom róla, és kigombolva nadrágját, alsógatyástul lehúzom. Itt már azért összerezzen, és igyekszik minél kisebbre húzni magát, végig a jobb lábára nehezedve. Basszus tényleg, a kötés! Nem vehetem le, mert simán belemehet valami. 

- Várj itt, mindjárt jövök - slisszolok ki úgy az ajtón, hogy ha még valaki lenne is kint, semmiképp se lásson be rá. A konyhában eszeveszett kutakodásba kezdek, mivel fogalmam sincs, hol tartjuk azt, így csak széttúrom a polcokat.

- Yoongi, mit keresel? - lép be anyám egy szélköntösben, és csípőre tett kézzel figyel.

- Tudod, amibe a szendvicseket szoktad csomagolni, vagy mit. Az az átlátszó izé!

- Minek az neked? - kullog az egyik szekrényhez és kinyitva azt, előhúzza a keresett dolgot.

- Nem fontos, csak kell.

- És megcsináltad már a vendégszobát? Holnap, ha hazaértünk, szívesen megnéznénk a barátodat - nyomja a kezembe a hosszúkás tárgyat.

- Velem lesz, és oké - hagyom ott, és sietek vissza Kookhoz.

Belépve a gőztől kellőképpen felmelegedett, zöld csempékkel körberakott, kicsiny helységbe, Jungkookot még mindig ugyanott és ugyanabban a pozícióban találom. Letérdelek elé, és kihúzva ezt az átlátszó szart a lábához tartom, de nem nagyon merek tovább lépni. 

- Mennyire fáj? - pillantok fel rá, de ő tökre nem rám figyel. Megint egy vállrándítást kapok, amit nem tudok hova tenni, így inkább elkezdem finoman körbetekereni, úgy, hogy alig érje, mégis elég feszes legyen. Eme cselekedet befejeztével elkezdek jómagam is vetkőzni.

- Hyung - néz rám végre kikerekedett szemekkel Kook.

- Én nem fürödhetek? - sandítok a fiúra felvont szemöldökkel, aki csak zavartan elkapja a fejét, tovább ácsingózik egymagába. Hihetetlen…

Megválva én is a felesleges textilektől, két tenyeremet kiálló csípőcsontjaira helyezem, és hátrálva húzom magammal a kádhoz. Belelépkedve átsegítem rajta, és magam előtt letolva leültetem, én meg mögé helyezkedve, felvont lábakkal húzom magamhoz, válla fölött átnyúlva és elzárva a csapot. 

Elég meleg a víz, mégis itt reszket a karomban. Nem vagyok zakkant, tudom, hogy semmi köze ennek a hőmérséklethez, de mégis, mit rontottam el? Nem élvezi a társaságom, és ezzel lehet, csak rosszabbítok rajta. 

Elkerülve a további kellemetlenségeket, gyorsan lecsutakolom őt is, aztán magamat, és rendesen végigtörölgetve felöltöztetem. Borzalmas látni ezt a testet. Tele van sebekkel, vágásokkal, foltokkal és mindennel, ami arra emlékeztet, hogy nem vigyáztam rá eléggé. 

- Bevennéd? - tartom elé tenyerem, benne háromféle gyógyszerrel, másik kezemben egy pohár víz kíséretében. Nem beszél, még mindig, csak engedelmesen elveszi, ügyelve, hogy alig érjen hozzám, majd egybe bekapva, utánaküld egy kis vizet, és visszaadja a több, mint félig teli poharat. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezt legalább megcsinálja.

Elfeküdve az ágyon, kikúszik egészen a széléig, én meg mellé helyezkedve, hagyok neki teret és csak figyelem őt, míg meg nem hallom egyenletes szuszogását. Utána már magam is képes vagyok elaludni. 

Valami elég nagy puffanásra kelek, és ijedten felkapva a fejem, nem észlelem magam mellett Jungkookot. A sötét szobán végigvezetve tekintetemet, a fiú körvonalával találom szembe magam, amint épp a földről tápászkodik fel. 

- Miért nem alszol? - kérdem halkan, mire valami sírásszerű nyüszögést hallat. Nagyon fáradt vagyok, de azért kikelek, hogy lássam, mi a gond. Két lábamra támaszkodva, végigropogtatom gerincem, és Jungkookhoz sietek, aki a kilincsre markolva, már majdnem kijut, de visszacsukom az ajtót, ő meg riadtan szalad el a szoba másik felébe. - Kook, mi a baj? - indulok utána, de ő a falhoz lapulva kuporog. Minél közelebb vagyok, annál hangosabban sír, és nem csak azért, mert annál jobban is hallom.

- Hagyj! - kiabál rám, mikor már csak egy méter választ el minket, én meg önkéntelenül is megtorpanok a hangjában fellelhető pánik miatt.

- Hé, mi történt? - tárom szét karjaimat, hogy lássa, nincs semmi gond.

- Azt mondtam, hagyj! - ordítja zokogva.

- Félsz tőlem? - araszolok egyre közelebb és közelebb.

- Hagyjh… - csuklik el - …már!

A hold fénye pont ad annyi világosságot, hogy tisztán láthassam könnyáztatta arcát és rettegéssel átitatott szemeit, ahogy feltekint rám. Mit tettem? Most magánál van egyáltalán? A kórházban nem viselkedett így. 

- Nyugodj meg, jó? - guggolok le elé, mire akkorát lök rajtam, hogy háttal elterülök a szőnyegen. Najó, erre tényleg nem számítottam. Sok időm azonban nincs meglepődni, mivel már megint az ajtó felé tart, és ha kijut, simán kimehet az utcára is. Nem hagyhatom el, mert elsősorban megsérülhet, másodsorban meg kinyírnak a többiek, ha nem én magamat előbb. Felpattanva, ujjaimat a kilincset markoló kezének csuklójára kulcsolom, és finoman húzni kezdem, mire fogait alkaromba mélyeszti, és istentelen erővel harapni kezd. - Baszki! - rántom vissza végtagom, és amint fordulna is, a másikkal átkarolom a vállát, hogy még véletlen se tudja megismételni az előbbit. Ehelyett viszont gyomron könyököl, mitől egy kicsit megtántorodok, ám ennyi bőven nem elég, hogy hagyjam futni. - Megvesztél? - fordítom magammal szembe. Idegesen összepréselt ajkai hófehérek a nyomástól, tekintete ködös, ökölbe szorult kezei remegnek. Arcán sosem látott ábrázat ül, ami talán már nem is a félelemre, mint inkább a dühre hasonlít. Már lendülne is, hogy alám térdeljen, de elkapva a lábát, ölbe veszem és sebesen az ágyhoz lépve, nem túl erőszakosan rádobom, hátha ettől észhez tér, de semmi, már indulna is újra nekem. - Állj le, na! - fogom le kezeit, és fölé magasodva figyelem, ahogy küzd ellenem, teljesen feleslegesen. Nem bántottam, nem csináltam vele semmit, mégis ilyen. Tudom, hogy ez most nem ő, vagy mi, de ilyenkor, mit tehetnék? Mikor már legalább öt perce vergődik alattam, és jócskán fogytán van az ereje, még egy próbát teszek. - Jungkook… - mondom lágyan. - Én. Nem. Bántalak. - győzködöm, ami talán hat is, mert abbahagyja a rúgkapálást és nagy szemekkel néz fel rám. Egy ideig csak a képembe mered, aztán hatalmas könnyeket eresztve, szipogni kezd. Ha így folytatod, én is sírni fogok… Minden félelem jele eltűnik róla, csak a színtiszta fájdalom marad, és elengedve őt, ledőlök mellé, és magamhoz húzom. Nem lök el, nem hadakozik, csak mellkasomhoz bújva megmarkolja pólómat, és halkan zokog. Nyugtatgatóan simogatom a hátát, és hajába temetve arcomat egy mélyet sóhajtok. Annyira törékeny és ingatag…

Félve toporgok a saját szobám ajtajában, mint ahogy azt az elmúlt pár órában már oly sokszor tettem. Az isten bassza meg! Nem vagyok én ekkora lúzer! Sosem tudom, mi fogad, amint átlépem a küszöböt, de bármi is az, szörnyen rosszul érzem magam tőle. Minden szeretetem, türelmem és kedvességem az övé, de mindenki tudja, hogy ezekből nekem egyáltalán nincsen sok. Egy utolsó mély lélegzetet vége, lenyomom a kilincset, és egyenesen az ablak előtt, velem háttal álló, pulóverbe és hosszú melegítőbe bújtatott fiúra révedek. Legalább harminc fok van idebent, ráadásul vaksötét, ő meg megeresztett vállakkal, minden porcikájával világi fájdalmát kiáltva mered kifelé. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja egyáltalán, mi folyik körülötte. Nem érdekli, hogy megérkeztem, még azok a jól ismert vonásai sem tűnnek fel, amikor figyel, csak nem mutatja. Őt most tényleg nem érdeklem… Gondosan becsukva magam mögött a kíváncsi tekintetek elől védő rekeszt, útközben leteszem a tálcát, és mellé sétálok.

- Jungkook - érek karjához, éppencsak rásimítva mutatóujjamat a világos anyagra, mire megrezzen, és szörnyen lassan arcát irányomba fordítja. Mintha éveket öregedett volna, gondterheltek, mégis simák a vonásai. - Meghoztam a vacsorát - mondom határozottan fátyolos tekintetébe, de, mint aki átnéz rajtam, megint semmi. Idegesít, és már nem bírom sokáig, de türelmesnek kell lennem vele. Ezek a rohadt gyógyszerek tényleg segítenek valamit?! Semmit nem tud magáról ez a gyerek, ráadásul nekem kell méreggel tömnöm. Hol élünk, kérem szépen?! Mondjuk, ha nem szedi, akkor meg egész nap csak sír és a sarokban feszeng. Melyik a jobb? - Egyél, kérlek - fogom meg kezeimmel az övéit, és óvatosan az ágyhoz vezetve leültetem, majd a tálcát az ölébe teszem, és helyet foglalok mellette. Rá se néz az ételre, csak úgy van, mint a nap nagy részében. Már mióta nem eszik szinte semmit? Ha nem tudom rávenni, hogy legalább pár falatot elfogyasszon, akkor hamarosan vissza kell vinnem a kórházba, ahol csak még jobban magába zárkózna. - Segítsek? - nyúlok felé, mire alig észrevehetően megrázza a fejét. Ezek szerint, hall engem, és egy kicsit figyel is. - Életem, könyörgöm, csak egy keveset… - kezdek megalázkodásba, tőlem annyira nem méltó módon, és még egy ilyen elcsépelt, undorítóan giccses megnevezést is hajlandó vagyok kiejteni, hátha ez meghozza a kedvét. Az összes, amit elérek, hogy már nem a falat vizslatja, hanem a levest. Várom a csodát, hogy mikor kezd végre bele, ám, ahogy rohamosan múlnak a percek, be kell látnom, ebből ma már nem lesz semmi. Megint… - Hahh - állok fel, és elvéve tőle a tálcát visszahelyezem az asztalra. Kezdem kevésnek érezni magam ehhez. 

Óvatosan közelítem meg, attól félve, hogy bármelyik pillanatban elrohan, és ez tulajdonképpen nem is áll távol a valóságtól, ugyanis komolyan képes rá. Fél tőlem, amit meg is értenék, ha nem félne ezzel egyetemben mindenki mástól is. Egy óvatlan mozdulat, és nem tudod, hogy vagy eltűnik, vagy neked ugrik. Nem félek a sérüléstől, csak attól, hogy kárt tesz magában, vagy netán én, ahogyan próbálom lenyugtatni. Jobb az elővigyázatosság. Térdre ereszkedem előtte, és finoman szétnyitva lábait, közelebb araszolok hozzá, míg végül kénytelen kiegyenesedni, ahogy mellkasom az övéhez feszül. Átkarolom, amit ő is viszonoz, csak egészen más miatt, mint én. Érzem, ahogy kezei gerincemen ficegnek. Folyamatosan gyűrögeti az ujjait, mintha ezzel próbálná levezetni a feszültségét, vagy én nem is tudom. Egyre szorosabban vonom karjaimba, mire érzem, hogy izmai kezdenek végre kicsit ernyedni. Jungkook, miért nem engedsz közel magadhoz? Némán hallgatom ki nem mondott panaszait, és, talán, szép lassan kezd is visszatérni belé az élet. Fejét a nyakamba hajtja, és egyre több súly nehezedik rám. Fáradt. Tudom, mennyire ki tudja csinálni az embert az önmarcangolás. Én itt fogom várni, ha egyszer kész lesz beszélni, ám, míg ennek nem jön el az ideje, a megbocsátásáért fogok harcolni. Amiért nem tudtam megvédeni. Amiért nem voltam elég gyors. És amit vele tettem még anno. Igen, azt soha az életben nem fogom tudni magamnak megbocsájtani, így megértem, ha ő sem, de reménykedni szabad, nem? De, ha nem is én bántom, akkor is miattam megy minden tönkre. Ha nem hajszoltam volna bele a bandába, és nem engedtem volna a srácokat a közelébe, mikor még kórházban volt… Ha nem mentünk volna el a versenyre. Annyi mindennel ki lehetett volna védeni ezt! Soha többet nem hagyom magára egy kurva perce sem!

Talán már fél óra is eltelik, mire elviselhetetlenné válnak a helyzetből adódó kellemetlen érzések, kezdve a térdemnél, egészen a derekamig. Szüszögve állok fel, egy centimétert sem távolodva páromtól, és az ágy felé fordulva ledőlök, közben finoman magamra húzva a kába fiút. Csontjai annyira kivannak, hogy szinte az én bőrömet szúrják, el sem merem képzelni, neki milyen érzés. Könnyű és sovány. Mintha beteg lenne… Jó, az egyértelmű, hogy az, csak nem testileg. Pár pillanatig hezitál, majd hatalmas megnyugvásomra fejét állam alá fészkelve dől le a mellkasomra, míg lábait szétvetve mocorogja magát kényelmes pózba rajtam. Hátát simogatva nyugtatgatom, mert még bőven van benne feszültség, de nem telik sokba, mire teljesen elernyed, és egyenletes szuszogásával tudatja velem, hogy elaludt. Szeretem ilyenkor a közelben tudni, elvégre, annyira nyugodtan tűnik, pedig talán ilyenkor rosszabb világban jár, mint amiben élünk. Légzését figyelve szépen lassan engem is elnyom az álom, utolsó erőmmel kapaszkodva a ténybe, hogy ha felriad, rögtön itt leszek neki…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts