17. Save me

Egy, a szememet szúró érzés ránt ki a nyugodtnak épp nem mondható kábulatomból. Nagyokat pislogva próbálom felmérni, hogy ugyan, mégis, hol vagyok, ám a képembe világító nap vagy lámpa miatt semmit nem látok. Az arcomhoz akarok nyúlni, de kezeim nem mozdulnak. Ülök. Érzem a hátamon a kényelmetlen fa nyomását, a csuklóim meg derék magasságban le vannak kötve, gondolom a szék karfáira. A hideg vas vágja a bőröm, de legalább a lábaim szabadon vannak, nem mintha azzal mennék valamire. Nagyon zúg a fejem, az erős fénytől meg elfordulni sem tudok, ami csak fokozza a fájdalmam.
- Youngjae, a srác magánál van! - kiált fel valaki a közelemben, mire összerezzenek. Ki az a Youngjae? Az biztos, hogy én vagyok a “srác”. Mi fog most történni? Mit tettem, amiért idekerültem? Mikor jön Suga, hogy megmentsen, ahogyan mindig?
- Szólok a többieknek! - üvölt valaki sokkal távolabbról, és már csak a gyors léptei rideg visszhangját lehet hallani. Ha jól figyelek, még a legkisebb lélegzetvétel is visszajut a fülembe. Valami nagy, egybenyílt, mégis zárt helyen kell lennünk ehhez. Gondolom én… Ettől függetlenül elég hideg van.
- Lekapcsolhatod! - csapódik valami és egyszerre több ember lépte és moraja tölti be a teret. Egy kattanás és végre nem vakít engem a fény, ám még így sem látok.
- Kyungsoo, biztos jól átgondoltad?
- Még szép! Ne fossatok má’ ennyire!
- És ha köp?
- Ezt ne most, Hoshi...
Szépen lassan kezd tisztulni a kép, és már kezdem kivenni az alakokat is. A hangokból és a körvonalakból is arra következtetek, hogy a teremben lévő összes egyén fiú, ráadásul nem lehetnek sokkal idősebbek nálam.

- Na, lássuk, kit fújt felénk a szél - sétál elém egy kifejezetten magas, sötét hajú, furcsán ismerős srác. A hajamba markol, mire felszisszenek, de ügyet sem vetve fájdalmamra, fejemet jobbra balra rángatva vizsgálgat. - Te vagy az a V, ugye? - intézi felém köpködve szavait. V? TaeTae?! Nem is én kellek? Ha most azt mondom, hogy nem, akkor elengednek és megkeresik őt? Ha helyeselek, akkor mit kapok? Mit tett Taehyung, hogy ezek kergetik? Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen! Ám mielőtt még válaszolhatnék, erőszakosan lerántja a fejem, de úgy, hogy egész felsőtestemmel előre rogyok. - Nem rossz, de elég satnya - távolodik el tőlem.
Ahogy gondoltam, ez tényleg egy hatalmas, fémdobozszerű dolog belseje. Nincs sem ablak, sem rendes talaj. Sima, koszos beton tölti ki a földet szolgáló szerepet. Este van még? Vagy már reggel? Kezdek félni, viszont közel sem annyira, mint ahogy azt a helyzet alapesetben megkövetelné. Nehezen jár az agyam, erősen hányingerem van, és nem igazán értem, hogy miket beszélnek.
- V - horkant felém egy másik, majdnem vállig érő, szőke hajú, első ránézésre inkább lány, mint fiú… természetesen srác. - Hol laknak a barátaid?
Ez meg van húzatva? Majd én pont meg fogom mondani… Ráadásul, ha V-nek hívnak, akkor Taénak csak a színpadi nevét ismerik. Ami azt jelenti, hogy… francba már! Zúg mindenem, itt villog a fejemben a válasz, de nem találom!
- T'án süket vagy?! - cselekszik a kérdező helyett egy még újabb ember, és erőteljesen arcon csap. Oldalra fordított fejjel, az ütéstől bekönnyesedett szemekkel meredek a távolba. Nem találom a hangom. Lehet, jobb is…
- Mi a valódi neved?
- Mi a többiek neve?
- Megmutatod az új koreográfiát?
Koreográfia? Természetesen ez nem is kérdés volt, hanem inkább parancs, de, ugye, erre nem kényszeríthetnek. Hallom, hogy még jönnek a kérdések, de már nem tudok rájuk figyelni. Már miért mutatnám? Mi hasznuk lenne belőle? Nem akarom elhinni, pedig tudom a választ…
- Daenghwo, hagyd már, látod, hogy leszar…
- Srácok, nem most akartam, de úgy érzem, ha ilyen nehezen bírjuk szóra a kicsikét, akkor eljött az ideje, nem? - tárja szét a karjait egy lenőtt, barna hajú egyén, körbevizslatva társain. Rémülten kapom feléjük a fejemet, ám már csak azt látom, ahogy elém lép, és egyik lábát a szék lábán megtámasztva, hatalmasat lök rajtam. A fém csörgése mindent beterít, ami az ülőalkalmatossághoz van kötve, csak nem tudom, mi célból. Összeszorított szemekkel várom a fájdalmas puffanást, ám ehelyett vízbe érkezem. A meglepettségtől minden levegő kiszökik a tüdőmből, én meg kapálózva próbálok tenni valamit. Egyre csak süllyedek, és mivel a kezeim le vannak kötve, esélyem sincs. Komolyan hagynak megfulladni? Suga, hol vagy már? Sugah… soha többet nem láthatom őt? Jint? Taet? Jimint? Hobit? Namot? Az öcséimet? Kyout? Késő már sírni, igaz? És, ugye, felesleges… Mikor végre leérkezek az aljára, az oldalamra fordulva, lábaimmal kapálózva próbálok kétségbeesetten haladni valamit, de nem igazán megy. A szemeim már égnek, a tüdőm őrjöng, és hiába minden igyekezetem, a jeges víz szinte béklyóba fogja végtagjaimat. Az agyam reflexből veteti velem a levegőt, ám a dús oxigén helyett csak folyadék jut légzőszervembe, melytől köhögve próbálok szabadulni, de nem megy. Megint minden elsötétül…

A kellemes ébredés ezúttal is elkerül, de ez semmi ahhoz képest, hogy azt hittem, meghalok. Pedig jobb lett volna…
Olyan szinten rúg valaki oldalról fejbe, hogy a földön elterülve nyekkenek egy nagyot. Kezeimet ösztönösen előre kapom, és csodának határos módon sikerül is. Mégis meghaltam? Kinyitva égő, vöröslő szemeimet vergődöm vissza ülő helyzetbe, és már szinte nem is érzem fejem bal oldalát az engem ért csapástól. Folyik a hajamból és ruháimból is a víz, ráadásul a hideg betonon ülök a még hidegebb vas falnak támaszkodva. Lábaimat felhúzva ölelem át mindkét térdem, ezzel kicsit védve magam, de mit sem ér, a hideg levegő kíméletlenül marcangol. Oldalra nézve meg is látom a tér legszélén elhelyezkedő, földbe épített, négyzet alakú vermet, csurig töltve vízzel. Miért nem hagytak ott?
- Kyu, Hoshi, mi léptünk, pár óra múlva jön a váltás. Majd mutassátok be nekik a gyereket - int egy magas, halványzöldes hajú férfi, kifelé haladva ebből a börtönből. Egyetlen apró ajtó választ el a külvilágtól, ám, ha az előbbi kaland nem fárasztott volna ki ennyire, még így sem lenne elég erőm menekülni.
- Jól van. Mi addig játszunk vele - kacag fel, mintha épp egy bogarat tervezne kiiktatni. Hát, annak is érzem magam. Kicsinek, jelentéktelennek, de legfőképp tehetetlennek.

A percek, mint valami jelentéktelen dolgok, úgy tűnnek tova, minden említést mellőzve eme tény felől. Fogvatartóim nem pesztrálnak, nem bántanak, de még csak nem is foglalkoznak velem. Míg majdhogynem a túloldalt vannak, én itt didergek és próbálom megfejteni, hogy mire kellek én nekik. Azaz, még csak nem is én… de miért? Minden erőmmel azon vagyok, hogy járjon az agyam, minimum valami értelmes témán, mert tudom, ha nem teszem, bepánikolok és összetörök, onnan meg már nincs kiút. Mint egy fekete lyuk, úgy szippant be és zár el minden lehetséges ajtót afelé, hogy segíteni tudjak magamon. A fejem még mindig kótyagos, a hátam szörnyen fáj a folytonos rázkódástól, merthogy ott mindig feszül az izom, és fáradt is vagyok.
A többiek, vajon, már észrevették a hiányomat? Keresnek engem? Telefont sem hoztam magammal, nem mintha azzal most sokra mennék. És anya? Ő aggódik? Elvégre, nem értem haza este.

- Hé, fiú! - csapódik valami az arcomba. Víz. - Ne aludj! - ordítanak nekem.
Kitörölve a nedvességet a szememből, nagyokat pislogva felnézek az előttem tornyosuló egyedre, aki csípőre tett kézzel, ajkait felhúzva méreget engem. Próbálom figyelni, ásítani sem merek, de már ragadnak le a pilláim, mikor állba talál rúgni. A fejem hangosan koppan a mögöttem lévő lemezen, én meg nem mozdulva, nyitott szemmel ugyan, de majdhogynem alszom.
- Hoshi, rázd már fel!
- De mér’ én?!
- Mert én vagyok az idősebb!
- És ez ok?
- Még szép…
- Hát cseszd meg!
Vállaimnál felsőmbe kapaszkodva ránt talpra, amitől szinte azonnal magamhoz is térek, de nem elég arra, hogy meg tudjak támaszkodni a következő ellökését hárítva, így csak hassal, magam alá fordult kézzel terülök el újra a hűvös betonon. Hangosan feljajdulva gurulok oldalamra, de amint megmozdítom a kezem, az éles fájdalomra kitör belőlem a zokogás.
- Hyung, most mit csináljunk? - jelenik meg közvetlen előttem két pár cipő.
- Mit csináljunk? Ehhez nekem semmi közöm! - érkezik egy fülsértően hisztériás válasz. Összeszorított fogakkal próbálom tompítani feltörő jajveszékelésem, és a padlóra gondosan lehelyezett karomat nézem. Már most be van dagadva, piros és lila. A bizsergető zsibbadása nem tudom, hogy jót, vagy rosszat jelent, de nem is érdekel, a lényeg, hogy egy egészen aprót alább hagyott, ám ez még így is édeskevés. - Hallod, hallgass már, hát nem hallok tőled semmit! - ér gyomron a találat, mitől összegörnyedve, kiadok minden mostanság lenyelt dolgot, ami többnyire csak víz, de így is szörnyen kellemetlen érzés. Fejemet hátravetve feszül az egész testem, és kilátástalan helyzetemből megint két határozott kar ránt ki, illetve fel, de a lábaim nem tartanak meg, hiába próbál lehelyezni, nem megy.
- Hyung, hagyd már. Mi lesz, ha meghal? - löki meg társa vállát az alacsonyabb srác.
- Már hogy halna meg? Nem tettünk semmit, ne légy hülye! Ugye, hogy semmi bajod? - cibál engem meg, szinte vicsorítva várva a válaszomat. A szeméből szinte olvasni tudom az elvárt szöveget és a hozzá csatolt kötelességem, miszerint előhalászva nemlétező színészi képességeimet, most daloljam el nekik, hogy én ugyan jól vagyok. - V, szedd össze magad! - rázogat, szinte teljesen súlyomat tartva. Hogy van benne ennyi erő, és hova lett az enyém?
- Hm - erőltetek magamra valami mosolyfélét és bólintok, de több nem jön ki belőlem.
- Látod? - fordul vidáman a fiatalabb felé, de ő már nincs mellette. - Hoshi? Hova mész?
- Én ebben biztos, hogy nem veszek részt! - ordítja a már távol járó fiú.
- Hé, ezt nem teheted! Hallod?! Állj meg! - kiált utána, de az ügyet se vetve rá, felrántva az ajtót, már el is tűnik. - Ó, hogy nem baszódsz meg! - enged el engem, én meg újonnan találkozhatok a mocskos földdel.
Párás tekintetemen keresztül meredek a távolodó alakra, és egyre csak azon kattog az agyam, hogy nekem annyi… Nem érzem magam. Nem érzem a testem, nem érzem egyszerűen semmimet. Túl nagy a béke bennem ahhoz képest, ami körülöttem zajlik. Fájnia kellene, nem is kicsit, ám ehelyett komolyan nincs semmi!
Hiszem, hogy mindenki céllal születik, értelme van az életének, és nem egy holmi “baleset”. Istennek komoly tervei vannak velünk. Félreértés ne essék, én ugyan nem vagyok semmilyen vallás követője, kifejezetten távol áll ez tőlem, ám egy bizonyos részem elfogadja, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak is. Ez lenne az én létem oka? És ez, mégis, mi akkor? Kinek játszottam elég fontos szerepet ahhoz, hogy itt érjen véget? Már nem kellenék? Vagy valaki helyett vagyok? Mikor fogom ezt megtudni?
- Hol a mosdó? - motyogom magam elé, már remélve sem, hogy meghallja valaki. Lendülettel a hátamra fordulok és ekkor látom csak, hogy egyre többen vagyunk. Megint…
- Mondtál valamit? - hajol felém egy barátságos arcú, fiatalnak tűnő, tejfölszőke fiú.
- Ki kell mennem - lehelem felé, szinte kierőszakolva tüdőmből a levegőt.
- Youngbin, hagyd már azt a kölyköt! - a srác hitetlenkedve kapja fejét a hang irányába, majd egy kellemes mosolyt megeresztve felém, felegyenesedik.
- De hyung~. Vécéznie kell - mereszt ártatlan szemeket.
- Óh, az életbe már! - trappol a Kyu gyerek ide. Már összehúzni sem tudom magam, védve törékeny testemet a váratlan ütéseitől. Nem is érdekel igazán… - Kelj fel! - parancsol rám ellenmondást nem tűrő hangon. Nyöszörögve letámasztom, ép karomat és reszkető végtagjaimat életre bírva kaparom össze magamat, ám még így sem tudok rendesen állva maradni. - Indulj! - nincs mit tenni, próbálok lépni egyet, de térdem azonnal berogy. Nyakamon megszorulva az anyagot, érzem, hogy hátul megmarkolta a felsőmet és lökdösve ösztökél előre. Szégyenteli kapálózásszerű mozgással haladok előre, de pontosan én sem tudom, hová. Már a sarokban vagyunk, mikor végre hajlandó megállni. - Ezt már oldd meg magad - enged el, akár egy rühes állatot, és lép el tőlem. A falba kapaszkodva tartom magam, és vállam felett értetlenül meredek az egyénre.
- Itt?
- Mégis, mit gondoltál, hol máshol?! - csattan a válasz, és bár ne kérdeztem volna semmit, mert amúgy igaza van. Annyira egyértelmű, hogy nem fognak innen kivinni csak emiatt, de én ezt akkor sem akarom. - Igyekezz, a gecibe már, hát mindig ilyen lassú vagy?!
Fejemet előre vetve, homlokomat a két oldal találkozásához szorítom, ezzel tartva magam, és ép kezemmel lehúzva a sliccemet, éppen csak annyira bújtatom ki szervemet, hogy semmiképp se magamat pisiljem le. Mást is kell, de itt ezermillió százalék, hogy nem! Kibírom! Nincs más választásom… A hosszúra nyúlt csurgatást befejezve, elrendezem magam, és a hideg vasba kapaszkodva indulok meg vissza eddigi “helyemre”, minden segítséget mellőzve.
Nagyon rosszul esik a mozgás, emellé még szédülök is és hányingerem van. Mikor ér már véget? Mikor… halhatok meg? Ha nem is békében, de gyorsan.

Mint egy festő hajdanán tiszta és fehér vászna, melyen már a világ legtöbb színe felfedezhető, annyi érzés suhan át rajtam percről percre. A legerősebb talán mégis a csalódottság.
Hol vagy? Kivel? És mit csinálsz?

Már napoknak tűnő ideje nem hagynak egyáltalán aludni, és minden lehetséges módon megaláznak, ami hirtelen kipattan a fejükből. Gyáva nyúlként tűröm a megpróbáltatást, és mélyen legbelül még él bennem a remény. Ez az egyetlen dolog, ami miatt még elviselem, hogy a hamutartójuknak használnak, kipróbálják rajtam a tompa bicskáikat, vagy más eszközöket. Várok. Semmi mást nem teszek, csak végbeláthatatlan ideig várok, pedig egyáltalán nem lenne kötelességem meghajolni mások akarata előtt. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők, nem? Rohadtul bármit megtehetek, de nem, én csak lapulok egy helyben. Mindig is ezt csináltam…

- Most te vagy a soros.
Már majdnem békés csukott szemű merengésemből egy erős ütés a vállamon térít magamhoz. Feljajdulva fogok a fájó felületre, gyorsan dörzsölgetve, hátha ez segít némiképp, és ijedten nézek fel az előttem álló egyénre. A magas, szőke srác önelégülten mered rám, a kezében egy, már jól ismert, hosszú gerendával. Egy ideig jót szórakozva rajtam áll, majd arcon köpve elfordul és útnak indul. Tehetetlen dühöm alattomosan kúszik a felszínre, és bár próbálom visszatartani, sosem érzett magaslatokra tör. Na most volt elég! Nehézkes, akadozó és szánalmas mozdulatokkal vergődöm fel magam, hogy talpamat megvetve a talajon, minden valaha volt bátorságomat felmarkolva, vonszoljam ki azt a marék szemetet, ami még maradt belőlem.
- Ácsi! - hagyja ott Kyu, vagy ki a megboldogult bánat a beszélgető partnerét, hogy nekem keresztbe téve, elállhassa az utat előlem termetes alakjával. - Te meg, mégis, hová mész?
- Szerinted…? - morgom ingerülten. Nincs mit veszítenem, nem igaz? Ennél rosszabb már csak nem lehet.
- És ki adott rá engedélyt? - löki meg mellkasomat, mitől egy lépést hátratántorodok. Legalább még négyen gyűlnek körém, látszólag sem örülve, hogy megzavartam a - vélhetően - kurva fontos diskurálásukat, valami szarról.
- Én - vonok vállat, mire megint meglök. - Hé! - szólalok fel. Sarokba szorítva érzem magam. És mit csinál egy sarokba szorított patkány? Bizony, támad…
- Álljál le, kölyök, vagy megjárod! - taszít valaki az oldalamon.
- Hát, most megijedtem - sziszegem azon a rekedtes hangomon, amit pár órával ezelőtt sikerült szereznem. Ki vagyok száradva, a belső szerveim halál biztos, hogy egymást marcangolják, még valami élhető után vívva, én meg már komolyan nem bírom.
- Elég volt! - markol az előttem álló a hajamba, vészesen közel rántva arcomat az övéhez. Nem várom meg a hegyi beszédet, vajmi kevés erőmet összeszedve lendítem az öklöm, egyenes a gyomrába. Meg se érzi, úgy tépi le a fejemet és térdel szemen, én meg hátrálva tőle kapom kezemet sérült részemhez. Erősen nyomom, hogy csillapítsam a fájdalmat, mikor egy mérhetetlen erejű csapás éri telibe hátulról a bal combomat, ami rögtön a földre szegez. A csattanás hangja fülsiketítően csapódik vissza a hely minden oldaláról, vesztemet kiáltva.
- Hoppá - hallom valaki gúnyos nevetését. - Ez eltört - vágnak csípőcsontomhoz valamit, ami sejtésem szerint a gerenda, de nem látok, és szörnyen fáj minden mozdulat.
- Talán már megtanulja, hol a helye - rúg valaki gerincen, elhaladva mellettem, és mintha mi sem történt volna, folytatják a beszélgetést, cigizgetést, önfeledt focizást.

Amint kicsit is össze tudom magam szedni, a fal egyik oldalától kapott védelembe húzódva kuporodok egészen picivé és láthatatlanná. Hülye ötletemet megint megsínylettem, de talán nem bánom. Már száz százalék, hogy elmentek nekem otthonról, de nem érdekel.

Az idő teltével dideregve terülök el a hűvös földön. Annyi erőm sincs, hogy a hidegtől védjem magam. Ahányszor hosszabb ideig le merem csukni a szemem, annyiszor kapok kegyetlennél kegyetlenebb büntetéseket. Az emberek folyamatosan cserélődnek körülöttem, de a viszonyok nem változnak. Mindenki lekezelő, erőszakos és hűvös felém. Szinte mindig kettesével vannak bent, ami jó, mert ha véletlen valaki egyedül van, tuti az a szórakozása, hogy engem pesztrál.

Sokadik órája nem történik semmi, mire kivágódik az ajtó, és tizenhárom-tizenöt fiú áramlik be rajta. Van, amelyik még egyáltalán nem volt bent nálam, de a legtöbbet “ismerem”.
- Hyung, ki ez a cuki? - közeledik felém egy fekete, felnyírt hajú, piercinges fiú. Mintha valami állatkerti látványosság lennék, úgy guggol le tőlem két méterre, és fejét forgatva méreget engem. Ettől akaratlanul is TaeTae jut eszembe. Az első találkozásunk is hasonló volt, csak ezerszer jobb körülmények közt. Már akkor majdnem meghaltam. Most mire számítsak?
- Hagyd, majd később játszunk vele, de már mindjárt indulnunk kell, hogy beleférjen még egy utolsó próba, úgyhogy húzd vissza a seggedet! - ordít rá valaki a háttérből, de mivel kitakarja a többieket - meg nem is érdekel -, fogalmam sincs, ki.
- Baszott irritáló vagy - szűri fogai közt, és egy nagy sóhaj kíséretében felegyenesedik.
- Tessék?!
- Semmi - forgatja meg szemeit, és egy utolsó pillanatra rám néz. - Szia, cuki - int, megannyi gúnnyal hangjában és csatlakozik a többiekhez.
- És vele addig mi lesz?
- Ren elvállalta estig.
- Igazán nagylelkű…

Mielőtt kicsődültek volna, egy cingár, ijesztő képű, türkizes hajú srác lépett be. Valamit még beszélt a banda leaderével, majd kényelembe helyezve magát, elővette a telefonját és játszani kezdett rajta, tökéletesen telibeszarva jelenlétemet. Nekem több sem kellett, szinte azonnal elnyomott az álom.

- Már lehet? - üti meg egy éles hang a fülemet.
- Várj már meg minket is! - trappolnak valahol a távolban.
- Csak még öt perc - nyammogom az orrom alatt, és kezemet a fejemre hajtva takarom ki a fényt.
- Felvehetem? Annyira érdekel engem!
- Nem! Semmi nyoma nem maradhat.
- Gonosz vagy~. Elrontod a partit.
- Inkább kussolj, és keltsd fel!
Valaki a talpával rángatva oldalamat taszít vissza a vitathatatlan valóságba, és belémmarkolva húznak ülő helyzetbe.
- Kyungsoo, ez nem hiszem, hogy okos ötlet lenne - aggodalmaskodik egy alacsony, melírozott, hosszabb hajú, esélyesen srác egyed. A bal szemem teljesen be van dagadva, így azzal semmit nem látok, de azt kívánom, bár a másikkal se látnék. Az összes fiú körém gyűlve néz hol rám, hol a vezetőre, kinek a kezében valami hosszúkás, műanyagszerű tárgy van, végén két elágazó résszel, markolatán meg karral.
- Kipróbálhatjuk rajtad is! - lendíti felé, mire az riadtan elhátrál. Ez ám a csapatszellem.   
- Na, de csináld már! - türelmetlenkednek a többiek, én meg csak unottan figyelem, hogy mégis, mi ilyen nagy esemény. Bármi is az, nekem fájni fog, nekik meg élvezet.
- Jól van már, pofa be! - lép egy határozott lépést felém, és arcélemen finoman végighúzva a cucc végét, egy kíméletlen mozdulattal szúrja nyakamba, mire minden izmom összerándul, szívem kihagy egy ütemet, és egyszerre fájdul meg mindenem. Ám ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott, keserű utóízt és a rossz érzés emlékét maga mögött hagyva. Térdeimet felhúzva próbálom elrejteni magam, mire átadja másnak a tárgyat, és élvezettel érkezik karomba egymás után négy döfés is. A fájdalom hullámai egyenetlenül veszik át az uralmat felettem, melyre pár erőtlen kiáltásnál több reakció nem telik.
Nagyon hamar belefáradok, a szívem is nehezen reagál, de nem hagyják abba. Sokadjára próbálnak visszaültetni, de nem tudom már megtartani magam, nem érzem semmimet. Az ösztöke folyamatos érintése egyszerre mindenemre hatással van, és szép lassan a társaság nevetése is elhalkul.
Magatehetetlenül fekszem, és bármennyire nem vagyok tudatomnál, az áram kíméletlen behatolására minduntalan válaszol a szervezetem.

Valaki ordibál… Veszekednek, és a fejem mellett landol a haszonállatok mozgásra bírására szolgáló eszköz. Mintha megfeledkeztek volna rólam, úgy esnek egymásnak egyszerre hárman, majd négyen és öten. Már le sem reagálom, mikor véletlen valaki gerincembe tapos, éppen csak feltűnik nekem. Minden annyira homályos és zavaros…
A vezető nekem kiált - vagy legalábbis, azt hiszem -, és mellém állva rugdosni kezd. Lábfejét derekam alá bedugva emelget felfelé, mintha csak azt mondaná, hogy álljak fel. Ha akarnék, se menne. Megelégelve semmittevésem, tarkómnál a pólómra markol és felránt, mire gerincem rendellenesen hajlik, mint amibe már csont sincsen, és hiába rángat, akár egy rongybaba, úgy adom meg magam minden mozdulatának.
Akik nem épp egymást ölik, odajönnek hozzánk, és megragadva két karomat, hárman kezdenek kifelé húzni.
Leírhatatlan az az érzés, ami bennem játszódik, míg a késői éjszakába kilépve megcsap a fülledt, pázsit illatú levegő. A fejem erőtlenül csuklik hátra, így vonszolóim lábán kívül mást nem látok, csak az autót, ami felé közeledünk. Ez az a kisbuszszerű jármű, amiben elhoztak…
Nem remélem, hogy hazavisznek. Azt sem, hogy bárhová is megyünk, nem jövünk vissza. Talán meguntak végre. Vagy csak ebben is hasznavehetetlen vagyok már. Bármelyik is, talán egy kicsit bánom. Reméltem, hogy megkímélnek, és egy egyszerű módszerrel megajándékoznak engem az elmúlás csodálatos érzésével. De nem, ehelyett most utazunk. Mint egy zsák krumplit, úgy basznak be a kemény talajra, ám ez nekem már mindegy, még mindig nem érzek semmit. A kocsi felhördül alattam, és már megyünk is. Talán, ha páran vannak most itt, de mikor elkezdek hallani, akkor is csak az önfeledt kacagásuk sérti megkínzott hallószervemet.
Álmos vagyok. “Korán” volt az ébresztő. Félálomban tengődöm hátul, minden egyes kanyarnál az ülés aljának csapódva, míg egy satufék neki nem vág valami kiálló vacaknak. A srácok nem tétlenkednek sokat, kiugorva kirántják a járgány hátulját, és, míg az egyik összefogja a két kezemet, addig egy másik két lábamra markol, és kettőt lendítve rajtam hajítanak ki. Éppen csak leérkezek a nedves fűre, de ők már el is hajtottak. Körülöttem két irányból magasítva van a föld, így arra következtetek, hogy egy árokban vagyok. Ilyen lenne a szabadság? Komolyan magamra hagytak? Pár napja még teljesen a magam ura voltam, és fel sem fogtam, mit is jelent az valójában. Szerencsés vagyok? Egyáltalán nem. Nálam nagyobb szerencsétlenség nincs is a földön.
Mi történne, ha most összeszedném magam, és elindulnék? Hova mennék? Azt sem tudom, hol vagyok. Ha elkezdenék kérdezősködni a legközelebbi faluban, vagy városban, minden bizonnyal rendőrt hívnának rám a kinézetem miatt, onnan meg kórházba kerülnék, és sosem lenne ennek vége. Feltéve, ha van a közelben bármilyen település is. Igazából lényegtelen, mert mozdulni sem tudok, így csak lehunyva pilláimat, várok.
Várom az álmot, melyből többé nem kelek fel...


Felébredve, azon kívül, hogy szörnyen fázom, semmi mást nem éreztem. A fáradtság minden jele egy pillanat alatt szűnik meg, mintha sosem lett volna velem, és kinyitva szememet, meglepetten észlelem, hogy a padlón fekszem. A szőnyeg érdes tapintása és az oldalamat nyomó keménység rögtön felkelésre ösztökélt, így összeszedve magamat, minden gond nélkül két lábra állok.
- Huhh? - nézek körbe riadtan. Ez a hely kicsit sem ismerős számomra. Egyáltalán nem visszataszító, sőt…! Csak idegen. Önmagamat meghazudtoló nyugalom árad szét bennem, ahogy mindkét végletet szemügyre véve, tanácstalanul toporgok egyhelyben. Egy szörnyen hosszú és szűk folyosó kellős közepén állok.
Hol vagyok? És hogy kerültem ide? Annyira zavaros az egész, mégsem kifejezetten érdekel. Csak, mintha valaki hiányozna nekem, ám ebben korántsem vagyok biztos. Kerestem őt, nem is olyan rég… Anya? Tényleg, anya… Haza kell jutnom, mielőtt mérges lesz rám. Már rég vége az óráknak, és én azt sem tudom, hol vagyok!
Zsebembe túrva, ujjaim telefonom után kutatnak, ám akárhogy keresem, egyáltalán nem találom magamnál kis, nem éppen hű készülékemet, ehelyett viszont, egy papírfecni akad a kezembe. Kihajtogatva a már majdnem bőrömmel egy árnyalatban lévő, fehér anyagot, a kis lap közepén még kisebben virító betűket kezdem fixírozni.
“Küzdj”
Aha… és mi ellen? Vagy mi van? Nehéz lenne egyszer úgy történnie bárminek, hogy azt én is megértsem?
Az alacsony mennyezeten citromsárga, neon égők biztosítják a minimális fényt, talán teljesen a végtelenségbe vezetve.
A távolban, valamit motoszkálni vélek felfedezni, de még valahogy ez sem tud semmiféle érzést kicsikarni belőlem. Talán a kíváncsiság legapróbb szikrája lobban mellkasomban, de semmi több. Gyilkosokat megszégyenítő rugalmassággal és ridegséggel közeledik felém a hosszú szőrű, hófehér macska, minden ésszerű törvénynek ellentmondva, szinte világító tisztaságban. Egy lusta pillantást tesz arcomra, és narancsos íriszei mögém, a távolba révednek, míg el nem ér a lábamhoz. Homlokát sípcsontomnak ütve, szégyentelenül tekereg és dörgölőzik hozzám, mintha csak a gazdája lennék, és most tértem volna haza.
- Szia - guggolok le hozzá, kezemet nyújtva elé, melynek arcát nekidöntve kúszik végig. - Hol vagyunk? - kérdem, mintha valószínű lenne, hogy egy állat válaszolna nekem. Talán, csak jó hallani a hangomat - nem mintha olyan szép lenne… Utálom a csendet.
A macska, mintha valami túlvilági zajt hallana, hirtelenjében felkapva fejét, hegyezni kezdi füleit. Reagálni sincs időm, kisiklik simogató kezem alól, és eszeveszett rohanásba kezd. Gondolkodás nélkül eredek utána, és mindent bevetve futok, végig trappolva a puha, bordó, fekete mintákkal keresztezett szőnyegen. Nem érzem az ilyenkor megszokott zsongást a tüdőmben, vagy a mozgás ellen tiltakozó fájdalmat lábaimban, ám még így is esélytelennek bizonyul az egész, mivel a macska egyre csak távolodik tőlem. Nem vagyok elég gyors… Több tucat ajtót magam mögött hagyva, kicsit talán hirtelenjében torpanok meg, magam sem tudva, mi miatt. A lényeg, hogy megint magamra maradtam.
- Na szép… - sóhajtok fel, és hajamba túrva térképezem fel a helyet, ami még mindig pontosan ugyan úgy néz ki, mint ahol felkeltem. Ez valami beteg tréfa lenne? Megint egy rémálomba csöppentem…
Valamivel több életkedvvel pásztázom a távoli sötétséget, bármi jelét keresve, hogy visszajön-e a macska. Mondjuk, mi változna, ha így lenne? Még mindig itt lennék, pontosan ugyanígy. Hát, akkor tenni kéne valamit.
Szemeimmel végigjárva az egymás után sorakozó ajtók sokaságát, kénytelen vagyok beletörődni, hogy bizony mindegyik teljesen ugyanolyan. Sima, sötétbarna falapok, kilincsel. Kizárt, hogy mindegyik mögött legyen valami, ám, ha mégis, akkor gondolom, ugyanaz. Mi szokott történni az álmaimban? Menekülök. Talán erre értette az a papír? És mégis ki írta? Mi lenne, ha most nem menekülnék, hanem végre én tenném meg az első lépést?
Ha mind ugyan olyan, mindegy, hogy melyiket nyitom ki, nem? A hozzám legközelebbihez lépve, kezemet határozottan csúsztatom a hűvös fémre és kezdem el nyomni, mire valaki keze az enyémhez ér, visszahúzza karomat, én meg ijedtemben jó fél métert ugrok.
- Azt a… - harapom el mondatom végét és kitágult szemekkel meredek az eddig észrevétlen alakra. Komolyan, ez hogy került ide?
- Jól meggondoltad? - szólal meg szörnyen mély, mégis barátságon hangon. A fiú nem lehet nálam sokkal idősebb, ám meglepő, hogy majdnem fél fejjel magasabb, pedig nem vagyok egy alacsony termet. Ajkai szórakozott félmosolyra húzódnak, ami valamiféle kellemes látszatot ad, amúgy is aranyosnak ható arcának. Kócos, hullámos fürtjei rakoncátlanul lógnak szemébe, világosbarna színben tündökölve. Egy lezser, fekete, mintás pólót visel, rajta szegecses dzsekivel, meg valami teljesen átlagos, sötétebb kék, szűk farmert, fekete vászoncipővel. Rendesen végigmérve a srácot, eszembe ötlik, hogy azt sem tudom, rajtam mi van! Félve pillantok le, attól tartva, hogy én jelenleg anyaszült meztelen vagyok, pedig erre azért kevés esély van, mivel érzem, hogy tökre nincs így. Viszont, egyáltalán nem nyugtat meg a látványom. A felsőm, de még a nadrágom is mindenhol szakadt és véres, szörnyen mocskos, és még kemény is a rászáradt dolgoktól. Ehhez képest rajtam egy apró karcolás sincs. Mégis, mi… - Jól vagy? - hajol közel arcomhoz, ezzel kizökkentve gondolataim közül. Ez, mégis, milyen kérdés?! És mit lehet erre mondani? 

- Mi?
- Aggaszt valami? - vált át arca sajnálkozóba.
- Mi ez a hely?
- Nagyon szerencsés vagy - támaszkodik át másik lábára, és kezeit zsebre dugva jelenik meg újra ajkain az a szórakozott mosoly. Nem ismerem ezt az embert. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem is láttam. Mit keres az álmomban? És miről beszél?
- Miért? - hagyom elsiklani a témát kérdésem felett.
- Te még választhatsz. Ez egy isteni ajándék, annak ellenére, hogy nem önszántadból vagy itt.
- Mert ho…
- Ez csak kevés embernek adatik meg. Még van mit helyrehoznod, ne szalaszd el. Ne félj kimutatni az érzéseidet és tudatni másokkal, hogy mit gondolsz. Nagyon sokat veszítesz, ha örök életedre egy álca mögé rejtőzöl - magyaráz, kezeivel mutogatva, de mintha egy teljesen más nyelven mondaná, alig fogok fel valamit belőle.
- Úgy beszélsz, mintha meghaltam volna - legyintek játékosan.
- Sajnálom - komorodik el, amivel egy pillanatra a frászt hozza rám.  
- Mit? - nyelek egy hatalmasat, próbálva lenyomni a feltörő keserűséget.
- Én nem mondhatok semmit - tesz egy fél lépést hátra, valamivel nagyobb teret adva nekem.
- Ezt, mégis, hogy érted?
- Emlékszel azokra a fiúkra?
- Elég sok fiút ismerek… - morgom csalódottan, mert megint kitér.
- Tudod, hogy miért tették mindezt? - mutat végig szánalmas mivoltomon, mire fejemben őrült tempóban mozogni kezdenek azok a bizonyos fogaskerekek. Még mindig nem értem őt, de világosan a tudtomra adta, hogy erre bizony magamtól kell rájönnöm. Mit tett velem, és ki? - Csak egy név. Mondj el mindent róla, amit tudsz - Gerincemet teljesen kiegyenesítve, minden létező idegszálammal vártam, hogy, mégis, kit hoz fel, és csak remélni tudtam, hogy nem megint valami rossz találós kérdés. - Min Yoongi
Min…? Yoongi…? Értetlen arcom láttán felkacag, de mégis, hogy lehet minden boldogságot kizárva, ennyire élettel teli hangot kiadni? Rohadtul zsong a fejem most ehhez. Yoongi… A KURVA ÉLETBE! Suga… Jézus istenem, hát ki vagyok én?!
- Szőke! - vágom rá hirtelen, mert semmi mást nem tudok így hirtelenjében előhozni, mire már komolyan elneveti magát. Ezt, gondolom, megint jól megcsináltam…
- Nem a kinézetéről - törölgeti kibuggyant könnyeit. - Hanem, hogy te mit gondolsz róla - hogy én? Ezt már annyiszor lezongoráztuk másokkal. Túl sok a kétes érzés, ráadásul a cserbenhagyottság keserű íze is tépi még a számat. - Ne gondolkozz, csak mondd ki - szól szelíden.
- Nem ismerem elég jól, hogy jogom legyen véleményt alkotni róla - próbálom hárítani, mert nem hiszem, hogy egy idegennek akarok erről beszélni.
- Ne hazudj, Jungkook - mély hangja szinte simogat, míg szavai pengékként vájnak belém.
- Honnan tudod a nevem? - hűlök el, kezeimet már ösztönösen magam elé tartva, holott egy csöppet sem mozdult.
- Honnan tudsz Suga hyungról? - kezdek el hátrafelé araszolni, de ő még mindig nem mozdul.
- Nyugodj meg, jó? Megpróbálom megmagyarázni, de ahhoz az kell, hogy lehiggadj - mutatja fel tenyereit védekezően, mire megadóan leeresztem a kezeimet, de nem közelítek. - Ezeknek az ajtóknak jelentésük van - mutat körbe, én meg készségesen nézem. - Egy esélyed van. Egyetlen egy! Minden második ajtó neked kedvez, ám az összes többi, hát, hogy is mondjam… nem - dörzsöli idegesen tarkóját. - Te döntesz, hogy mit teszel, de nekem tudnom kell, hogy számíthatok-e rád.
- Miben? - kérdem szörnyen halkan, már előre félve a választól.
- Vigyázni fogsz rá? Vigyázni fogsz Yoongira?
- Miféle beteges és abszurd álom ez? - török ki idegtépő, már-már hisztérikus hahotázásba. - Hogy én, vigyázni Sugára? Hát jó vicc - csapkodom már saját térdemet, míg ő továbbra is higgadtan figyel engem.
- Ez nem egy álom…
- Hát hogyne, én meg a fogtündér vagyok - rántok elő valami közhelyes szart, nyomatékosítva hitetlenségemet.
- Mondd, Jungkook… mi az utolsó földi emléked? - földi. Kiráz a hideg.
- Elaludtam az út szélén, miután kiraktak - közlöm még magamnak is meglepően nyugodt hangnemben.
- Vagy…?
- Nincs vagy. Semmi másra nem emlékszem.
- Azért, mert…?
- Mert elaludtam, hogy álmaimban egy idegen csávó kétértelmű dolgokat kérdezgethessen rólam, belőlem teljesen hülyét csinálva - nem, ez nem én vagyok. Mikor engednék meg magamnak ilyen hangnemet, bárkivel szemben is?
- Te még mindig jobban fogadod, mint ahogy azt én tettem - szórakozik jót saját nyomorán.
- Tényleg… - ötlik hirtelen eszembe. - Ha innen a kiút csak egy ajtó és tegyük fel, hogy ez nem álom - de ugye, miért lenne más -, akkor te mit keresel még itt?
- Ez egy nagyon jó kérdés - néz le meggyötörten cipőjére, és a szőnyeget kezdi rugdosni. Az eddig hatalmas és megtörhetetlen fickó hirtelen milyen kicsi és gyámoltalan lett. De ki ő? - Én még nem döntöttem - szilárdul meg tekintete, és mélyen az enyémbe fúrva, ártatlan hangja kettészeli a folyosó végeláthatatlan némaságát.
- Mióta vagy itt? - bombázom tovább könyörtelenül, kiadva mindent, ami most érdekel.
- Már túl régóta.
- És te vagy az egyetlen?
- Nem. Rengetegen vagyunk. Sok megtört, hozzám hasonló, gyáva lélek. De figyelj rám… Lehet, hogy nekem még nem megy, de ne hezitálj sokat. Nekem nincs mit veszítenem, ám neked annál több. Ha sokat vársz, az idő kíméletlenül nyomot hagy rajtad, és elfelejtődsz.
Értem is, amit mond, meg nem is. De képes a képembe hazudni! Ha nem lenne veszíteni valója, akkor rohadtul nem tökölne ennyit! Vicc, hogy mennyire komolyan veszem már ezt a badarságot.
- És te miért jöttél most hozzám?
- Hogy vigyázz rá. Vigyázz Yoongira.
- Mert ki ő? - mondom is, amint befejezi, egy másodperc nyugtot sem hagyva neki.
- Min Yoongi.
- Tudom a nevét. Mi közöd van neked ahhoz az emberhez?
- Látom, most nagyon feldúlt vagy - ereszt meg egy lesajnáló mosolyt. - Szerintem, én hagylak kicsit gondolkodni. De ne feledd… Minden tettednek következményei vannak - fordul meg, és hagy magamra, meg sem várva, mit reagálok.
- Hol talállak meg, ha szükségem lenne rád? - kiáltok még utána, holott nem is látom már.
- Ne aggódj, nem lesz… - érnek még el halk, higgadt szavai, teljesen felbolygatva engem.
Esküszöm, már semmit sem értek. Annyiszor feltettem magamnak a kérdéseket, hogy engem is idegesítenek.
Nem sok mindenre emlékszem a múltamból. Mondhatni semmire, maximum arcokra és érzésekre, ha elég erősen koncentrálok. Választanom kell, vagy megőrülök. Remélem, ha kinyitom végre az egyiket, felébredhetek ebből a tébolyból. Mert, ugye, ez csak egy álom.
Ha sokáig gondolkodnék, hogy melyik legyen az, változna bármit is? Befolyásolja a végeredményt, hogy mennyire húzom az időt? Nem. Akkor minek tökölnék? Ha elrontom, elrontom. A lényeg, hogy minimum ugyanott szeretnék ébredni, ahol voltam, de a legjobb az ágyamba lenne. Vagy, talán mégsem…
Én sem tudom, valójában, mit szeretnék. Visszakerülni oda? Az a rémálom, vagy ez? Ha jól értelmeztem a srác szavait, most meghaltam. De, ha mégsem, és rossz ajtót választok - ami elég valószínű, főleg, ha engem nézünk -, akkor meg fogok. Szerintem, még ezzel is meg tudnék békélni. Annyira utálom már a folytonos szenvedést és ballépést, hogy talán ideje lenne végleg feladnom. Beteg dolog azt gondolni, hogy majd pont én fogok vigyázni valakire, de főleg egy olyan személyre, aki mérföldekkel erősebb és jobb nálam. Hát hogyne…
Tenyerem újra egy találomra kiválasztott ajtó hideg fémkilincsére simul, és kétes érzésekkel nyomni kezdem.
Nekem már minden mindegy… 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts 

16. Assistance

- Tudom, uram, és igyekszem bepótolni - hajlongok az idős professzor előtt. Az üres szavaim érthetően verődnek vissza a falról, éreztetve, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan. Hiába próbálkozom, engem tényleg nem érdekel.
- Holnapig kapsz haladékot, ha ez nem sikerül, közepesre zárlak - fenyeget szigorúan. Közepes? Az jó, nem? Régen semmiképp sem adtam lejjebb a legjobb osztályzatnál. Akár éjszakákat tanultam át, arról ábrándozva, ha mindent elvégzek, lesz egy jól fizető állásom, el tudom látni édesanyámat és az öcséimet, így boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ilyen gyerekes álmokkal nőttem fel. Hahh, majd én örökre ott fogok élni, mi? Már van valakije, igazából rám szükség sincsen.
- Köszönöm szépen - foglalok helyet az általam alkotott kis barikádba. Valaki mindig ül mellettem és próbál velem beszélgetni, de nem értik, hogy én erre nem vagyok vevő. Még az a jobbik, mikor egy fiú, mert a lányok elég tapadósak.

Viszonylag nyugodt lelkivilággal ballagok a következő termem felé, mire a korlát szélénél megállít egy nálam kicsivel alacsonyabb, hosszú, fekete hajú, eléggé kisminkelt lány. Ha jól sejtem, a felsősöktől való, mert nem tűnik annyira fiatalnak. Vagy, csak ez a sok festék teszi…
- Jungkook - ah? - mereszti rám hatalmas, kiszempillaspirálozott pilláit. Ne hívj így, idegesít! Főleg ilyen nyávogásszerűen.
- Tessék?
- Biztos nehéz életed van - mondja mindenféle érzelemtől mentes hangszínen, bennem meg megreked a levegő. Hogy jön ide az én életem?
- Mi? - bukik ki belőlem, mint már oly’ sokszor.
- Mondd csak, ráérsz valamelyik délután? - nem tudom követni a gondolatmenetét. Mi van?
- Sajnálom, de kö… - kezdeném, ha nem vágna közbe.
- De Jungkook - ah, nem árt néha a pihenés sem - mászik már-már túlontúl közel. Megpróbálok hátrálni, de hamar be kell látnom, hogy ha nem növesztettem szárnyakat, netán nem tudok valahonnan pókhálót lövelni, akkor ez esélytelen, a másodikról leesni meg nem lehet kellemes érzés. - Segítek kikapcsolódni - simul lábával az enyémnek.
- Öhm, köszö… - teszek még egy kísérletet az elutasításra, kezeimet magam elé tartva, de megint hiába.
- Ne aggódj, jó lesz - leheli az arcomba.
- Én ko… - minek is töröm magam?
- Hagyd magad - simít végig egy műkörmös ujjával pólóba bújtatott vállamon, amitől teljesen kiráz a hideg.
- Ebből elég lesz! - morran fel valaki, és rántja hátrébb a lányt. - Kurva gyorsan takarodj el, ha nem akarsz bajt!
- Yoongi, mi a frász bajod van?! - húzza ki magát és dühösen mered megmentőmre.
- Nem hallasz jól? - vonja fel egyik szemöldökét. - Azt mondtam… TAKARODJ! - Megfagy körülöttünk a légkör és mintha a folyosó is kiürülne. Lehet, mégis vannak szárnyaim? Próba szerencse…
- Hülye pöcs - szitkozódik a csaj és idegesen eltipeg a legalább tíz centis magassarkújában. Ez meg mégis, mi volt?! És honnan ismeri Sugát? Talán, erre nem is akarom igazából tudni a választ.
- Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?! - fordul felém még mindig felajzott kedéllyel. - Egy rohadt ribanctól nem tudod megvédeni magad? Vagy netán élvezted a figyelmét, vagy mi?! - kiabál le engem, így, az iskola kellős közepén. Ilyenkor nagyon is félek tőle. Érzem, hogy könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de gondolkodni sincs erőm, csak meredek rá. - Mondd nyugodtan, és akkor mehetsz is! - nem, Suga, kérlek… Ne csináld ezt. - Szólalj már meg az ég szerelmére! - lép egyet felém, mire elfog a pánikfélelem és eszeveszett rohanásba kezdek lefelé. - Jungkook! - hallom meg kiabálását, de ezzel csak azt érte el, hogy már hármasával ugráljak le a lépcsőkön. Kicsordul az első csepp, melyet követ a második, a harmadik és már megállíthatatlanul folyik. Nem tudom, hova sietek, csak hagyom, hogy a lábam vigyen, egy olyan helyre, ahol biztosan nem fog megtalálni. A földszinten nagy a tömeg, a felsősök szünetekben kijárnak dohányozni, vagy a boltba. Minket még nem engednek ki, erre szigorúan figyelnek is. Szinte semmit sem látva kerülgetem az embereket, mígnem nekimegyek valakinek. Fejemet felemelve nézek egy egészen rövid pillanatig a szemébe, de torkomon akad a szó.
- Süti, mi történt? - A szemem sarkából látom, hogy mozdul a keze, ám gyorsan kapcsolok és vállának nekimenve rohanok tovább. Na, szép, ezt is megoldottam. Ijedten rontok be a tornaterem fiú mosdójába, remélve, hogy itt nem érhet baj. Reszketve sietek a végébe, ahol hátamat a falnak vetve hagyom magam lecsúszni a hideg csempén, majd lábaimat átölelve temetem arcomat a térdembe. Nem merek túl hangosan zokogni, így inkább csak magamban sírdogálok, jobban mondva, bőgök, mint valami kisgyerek, akinek leesett a fagyija. Hülyének érzem magam, és Suga teljesen jogosan akadt ki rám. Mit tehettem volna? Legközelebb lökjem el magamtól az embereket? Bántsam meg, tiporjak én is a lelkükbe? Nem, én nem ilyen vagyok… Igazából megmentett, de mégse. A csaj előbb, vagy utóbb leszállt volna rólam, ám így most ő okoz nekem fejfájást. Nem direkt hagytam magam. Én annyira egy… az ajtó nyikorgása zökkent ki. Szorosabban összehúzom magam és még levegőt sem veszek, nehogy lebukjak. Nem mintha nehéz lenne, mert a bejárattal szemben ülök a csapsor végén, de így legalább senki nem akar majd szórakoztatni. Remélem…
Jungkookie? - hallok meg egy ismerős, meglepetten csengő hangot, mire felkapva a fejem egy tornacuccban lévő Jiminnel találom szemben magam, aki kérdőn méreget engem. Miért pont beléjük botlok mindig? Miért nem tudna most az egyszer egy idegen bejönni, aki dolga végeztével távozik, ahogy illik? Miért vannak ott mindenhol? Átjár a sarokbaszorítottság érzete, a könnyeim meg még az eddiginél is sűrűbben kezd hullani. A fiú nem szól semmit, csupán az arca tükrözi az érzelmeit, melyről szomorúságot vélek leolvasni, még valamivel. Félelem? Tartózkodás? Mit keres egyáltalán itt? Óvatos, megfontolt léptekkel közeledik felém és mellém érve, szörnyen lassan helyet foglal mellettem, és egyik karját átveti a vállamon. Meghökkenve nézek rá, de ő nem is engem figyel, inkább maga elé mered. Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mert félek, hogy kiakad. Nagy levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és a percek teltével érzem, ő nem fog most bántani. Fejemet a vállára hajtom, mire éppen csak megrezzen, de nem törődve ezzel figyeli tovább a tájat. Egyenletes légzését figyelve igyekszem a sajátomét hozzá hangolni. Tudom, hogy nem kedvel engem, így nem is értem, miért nem hagyott itt. Észre se vettem volna. - Kook - szólal meg, kicsit talán meggyötörten.
- Hm?
- Menjünk ki - kezd el felállni, én meg elhúzódok, hogy legyen helye, és összekaparom magam. Válla felett rám pillantva indul meg kifelé, így hát nincs mit tenni, követem. Zsebre vágott kezekkel, kihúzott háttal halad végig a folyosón, majd bekanyarodik az étkező irányába, és szinte leszökell azon a pár lépcsőfokon, amik az ebédlőbe vezetnek. A lehető leglazábban vág végig a nagy helységen keresztül, és legsármosabb mosolyát előhúzva hajol rá az ablak előtti pultra, mire meg is jelenik egy középkorú hölgy. - Jó napot - köszön, erőltetett boldogsággal.
- Miben segíthetek, fiam? - terül el a nő arcán is egy mosoly, csak az övé sokkal őszintébb.
- Egy tál ramyunt kérek szépen - kotorászik a nadrágjában és csap le egy adag pénzt. Mit keres nála, ha tesije volt?! Nem értem ezt a gyereket…
- Máris hozom - tűnik el a kiszolgáló, hogy pár perc után vissza is térjen a kért étellel. Jimin illedelmesen megköszöni, majd újra elindul, ám most nem messze, egy közeli asztalnál foglal helyet. Mellé ülök, mire elém tolja a tálat, az időközben elvett evőeszközzel.
- Tessék - csupán ennyit mond, és fejét a kezébe hajtva néz engem.
- Köszönöm - pillantok félre szégyenlősen és enni kezdek. Néma csendben üli végig, ahogy én táplálkozom, nem tekintve máshova akkor sem, mikor bejön egy csapat diák. Egyedül telefonja csörgése tudja kiszakítani az engem való vizslatásból, amiért most hálát is adok az égnek.
- Mi az? Aha. Nem kérdeztem. Mert csak. Jól van, majd később. Jó, cső - teszi el, én meg már végeztem is.
- Köszönöm szépen, hyung - állok fel, hogy meghajolhassak.

A napomat valami hihetetlen mennyiségű melankólia öleli körbe, mely nem hagy figyelni semmire. Nem mintha akarnék… Nem érdekel az, ami előttem folyik. Miért is próbálom én megérteni az embereket? Nem tartozik a hatáskörömbe mások kiismerése, mikor még saját magamról sem tudom, ki vagyok. A barátaim… a családom… kik azok, akik engem körbe vesznek? Mi van, ha minden csak álca? Ha egyszer felébredek, és teljesen egyedül maradok? Miért bízzak meg valakiben, ha nem tudom valójában, ki ő? Senkiről sem. Suga szeret engem egyáltalán? Néha úgy tűnik, erre nem tettem semmit, és kiabál velem, pedig tudja, hogy azt mindennél jobban utálom. Ezek után, hogy álljak elé? Mi az, amit tennem kell? Én komolyan szeretem őt, és így belegondolva, talán az én hibám, hogy kiakadt rám. Sosem tudattam vele, sőt, ügyeltem, hogy még véletlen se érjek hozzá, vagy mondjak olyat, mióta elmentem hozzá. Talán el kellene mondanom? Nem, nekem az nem menne… Önszántamból a közelébe sem merek menni. Úgy hiszem, inkább velem van a baj, és mindenki más normális.

Próba után mindenképp mehetnéket éreztem, a legtávolabb akarom tudni magam tőle. Tudom, hogy amint lehetősége adódik rá, keresni fog, én meg menekülni is gyáva vagyok.
- TaeTae, ma nem tanulhatnánk inkább nálad? - fogom meg az előttem elsuhanó srác karját, ezzel megállásra késztetve.
- Nekem mindegy - ránt vállat. - De miért?
- Csak… mert jobb - igen, Kook, jobb, ez aztán a válasz! Istenem, inkább megyek és beleépítem magamat a falba.
- Rendben, akkor öltözök - barátom nem firtatva az ügyet felsiet, hogy átvegye a cuccait.
- Kint megvárlak! - szólok még utána, és a konyhába sietve elköszönök a házigazdától is. - Hyung, átmegyünk Taéhoz tanulni. Holnap találkozunk.
- Szia, Jungkookie - mosolyog rám szelíden.
Kisietek a házból, és a kapu külső felének támaszkodva várok, mire nem sokkal később meg is jelenik Tae, Jiminnel a nyomában. Ő miért jön? Nincs pofám megkérdezni, és a hangulat is elég feszült, egész úton csak Taehyung hozza a formáját, míg mi némán kullogunk mellette. Biztos vagyok benne, hogy mindent elmesélt neki, elvégre ők össze vannak nőve. Hihetetlen, hogy elég a legkisebb csalódás, és én már rögtön felveszem a nyúlcipőt.
Odaérve nem volt otthon senki, így a földszinten az egyik hálószobaszerű helyet elfoglalva hármasban tanulásba kezdtünk, ami abból állt, hogy ők ketten magyarázták nekem a fizikát, én meg hevesen bólogatva helyeseltem mindenre. Közepes osztályzat, várj, jövök már… 

Az az utolsó órám előtti szünetben esetlenül botorkálva egymagamban keresem a következő tantermet. Kilencedik óra. Tök jó. Már majdnem kihalt az épület, ilyenkor nagy a nyugalom. Ma kivételesen az ebédet is kihagytam, így lassan valami táplálékot is magamhoz vehetnék. Mindegy, majd Jin felé benézek a boltba… Egy megfáradt sóhaj kíséretében hátra ejtem a fejem, és tekintetem a plafonra szegezem. Rossz kedvem van. Sok nekem ez a hajtás, haza akarok menni és csak aludni, míg magamtól fel nem ébredek. Érzelmileg is összeroppant, hogy nincs egy szabad percem sem.
- Jungkook! - ugye, nem?! Rémülten pillantok hátra a vállam felett, mire meglátom őt a felfele vezető lépcsőtől felém sietve.
- Rohadt életbe - csúszik ki a számon, amit, valószínűleg, úgysem hallott meg, és futásnak eredek. Mindennemű cél és ötlet nélkül, csak megint menekülök. Hallom, hogy a nevemet kiabálja és megállásra szólít fel, de nem érdekel, a második emeleten befordulva a szaktermek felé veszem az irányt, és be is rohanok a leghátsóba, ahol lesz elméletileg az órám. Áhh, kicsit se néz mindenki hülyének, dehogy is…
Hála az égnek, most nem is ült mellém senki. Ha így folytatom, el fognak küldeni az iskolapszichológushoz. Mondjuk, utolsó héten már csak nem…
Végigropogtatva elgépemberedett tagjaimat kilépek a folyosóra, már-már egy mosolyszerű képződménnyel ajkaimon, ami a tanítás végének szól. Kifordulva a helyes irányba azonban rögtön megtorpanok, mikor is hat fiúval találom szembe magamat. Mögöttem egy rács választja el ezt a helyet a suli egy másik felétől, na meg elég gáz lenne most lelécelni, így csak kikerekedett szemekkel megállok a előttük. Mégis, mit keresnek itt? Ha jól tudom, ma egyedül nekem van ennyi órám.
- Süti, mi a baj? Sápadtan tűnsz - lép elém Tae és vállaimra fogva játékosan megráz, de ezt most nem igazán tudom értékelni.
- Jungkook? - jön közelebb Namjoon, hogy megbizonyosodjon szellemi jelenlétemről.
- Miért vagytok itt? - makogom, véletlen se nézve felé.
- Elkértük a tornatermet, hogy tudjunk gyakorolni a holnapi meccsedre - vigyorog a képembe barátom. Hogy mi? Mégis, hogyan, meg miért?
- Nincs nálam váltó ruha - közlöm, mint valami mentsvárat.
- Megnéztük, hogy volt-e ma tesid, mielőtt jöttünk, úgyhogy hoztam, ne aggódj - mosolyog rám Jin, felmutatva a kezében lévő szatyrot.
- Nem táncot kéne gyakorolnunk? - próbálkozom, hátha megúszhatom ezt valamivel. Utálok kosarazni!
- Azt majd, ha hazaértünk, na, de most gyere - karol át Tae és húz magával, egészen le az öltözőig. Nem törődnek az osztálytársaim kíváncsi tekinteteivel, mindent kizárva nevetgélnek valamin, amire én nem is figyelek. Miért velem történik mindez?
- Én már átöltöztem - mutat végig magán Jimin, ahogy leérünk a terem elé. - Bent leszek - hagy minket ott, míg mi felmegyünk az öltözőhöz.
Mindenki vetkőzni kezd, és most kicsit sajnálom a hyungokat, hogy nem tudják, hogy én… Tehát azt. Akkor biztos máshogy oldanák ezt meg, mint, ahogy Jimin is tette. Ennek ellenére Jin sem vonul félre, zavartalanul készülődik. Ha ők nem szégyenlősködnek, akkor én sem fogok. Átvéve a kapott ruhákra, illedelmesen várom a többiek elkészültét, feszengve vizslatva a földet. A sarokban ülök, mellettem meg Tae van, így nem kell aggódnom.
- Jól gondold meg, mit csinálsz - borzolja össze a hajamat. - Kint leszek, ha baj van - lép el tőlem, én meg értetlenül kapom rá tekintetem.
- Kész vagytok? - teszi fel a kérdést Jin. - Akkor hajrá! - Felállok, hogy kövessem, ám valaki elállja az utat előlem. - Csak okosan - lapogatja meg kifelé menet Suga vállát és amint a többiek is elhagyják az öltözőt, becsukja az ajtót.
Ne, ugye nem? Engem most itt hagytak ezzel a személlyel kettesben?! Istenem, mondd, mit vétettem, és ígérem, helyre hozom, csak ezt ne! Becsaptak, átvertek!
- Jungkook - közelít, de én nem hagyom magam, hátrálni kezdek, míg hátam a falnak nem vetődik. Becsukja szemeit, kifújja a levegőt és erőt véve magán, rám néz. Nem mozdul, csak áll, de nekem már ez is sok. - Tudod, hogy nem foglak bántani…
- Tudom - vágom rá egyből a hazugságomat. Honnan tudhatnám? Oké, már többször megmentett, de akkor sem fogom elfelejteni, amit velem tett.
- Esküszöm - teszi fel mindkét kezét és tesz még egy próbát megközelítésemre. Megint azt hiszi, hogy ez segít. Tudja jól, hogy nem kell hozzá semmilyen eszköz, engem simán leterít. - Ne haragudj rám - fonja körém karjait. - Nem akartam rosszat mondani - vesz lejjebb hangjából. Erre most, mégis, mit mondjak? Én voltam a hülye… én csesztem el. Én cseszek el mindig mindent, míg megint ő kér bocsánatot. Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy nekem kellett volna férfinak lennem ott, és akkor, így legalább nem történt volna meg mindez. - Ne félj tőlem… kérlek - elkeseredett. Hogy is félhetnék, mikor ennyire aranyos vagy? Kezeimet felemelve fonom karomat mellkasa köré és temetem arcomat nyakába. Bár ne lennék ekkora szerencsétlenség…
- Sajnálom, hyung…
- Én sajnálom, törpe - túr a hajamba. Most komolyan letörpézett? Tényleg? Így én szoktam az öcséimet hívni! Rohadtul nem vagyok törpe! Még őt is túlnőttem már! Mielőtt elengedne, még egy gyors puszit nyomok arcára, ami éppen csak érinti bőrét, mégis ledermed, amit én kihasználva kibújok öleléséből és kiszaladok a többiekhez.
- Mire virul a fejed? - csatlakozik hozzám Tae a lépcsőn való lenyargaláshoz.
- Semmire - válik szélesebbé a mosolyom.
- Aha - mér végig gyanúsan, de nem hagyom, hogy kérdezősködjön, beszaladok a terembe és nyelvet öltve rá, Jin mögé bújok. - Gyerekes vagy! - kiabálja utánam.
- Ez van! - nevetek fel.
- Kibékültetek? - néz maga mögé Jin, de meglátva engem, ő is elmosolyodik. - Örülök.
- Yo, akkor oszthatjuk is a csapatokat!  - lépet kis társaságunk köreibe Hoseok. - Valahogy úgy kellene, hogy egyenlőek legyenek az erőviszonyok - elmélkedik minket nézegetve. - Kik a jobb játékosok?
- V, Jimin és Suga - mutat végig az említetteken Nam.
- V-ssi, te akkor legyél Kookkal, Jinnel, meg Monival, én meg leszek Sugával és Jiminnel.

Mindenki beáll a maga oldalára, majd Jin és Hobi középre állnak, Suga meg tőlük pár lépésre. Feldobja a labdát és Jinnek sikerül elütnie, így a másik oldalra esik. Jiminnek nem is kell több, megragadva a nagy narancs gömböt pattogtatva megindul az irányunkba, Tae meg azonnal rá is ront. Míg én állok a pálya közepén, mint valami kuka, körülöttem csak úgy folyik a meccs.
- Süti! - hallom meg “becenevem”, és a hang irányába fordulva a labda fogad, ami egyenesen felém repül. Reflexből nyúlok érte és magamhoz tartva kétségbeesetten körbe nézek, ugyanis mindenki közelít. - Ne fogd túl sokáig, azt pattogtatni kell.
Még mit nem! Amint földet ér, már simán el is veszik, hát így engedjem én el?
- Jungkook, ez a kosár lényege - áll meg tőlem tisztes távolságban Suga, a többiekkel együtt. - Hope, menj rá te! - küldi nekem Hobit. Hogy mi? Elrettenve meredek a rapperre, aki nevetve fut hozzám és nyúl a labda után, amit készségesen oda is adok. - Nem, nem, nem! - hadonászik, visszaszerezve a tárgyat és felém hajítja. - Hallod, a múltkor ennél azért jobb voltál.
- Bocsánat - hajtom le a fejem. Túl sok ez nekem, mindenki engem néz, és ahogy bénázok.
- Na, újra! És most pattogtasd, meg ne engedd elvenni!
Eleget téve a kérésének, pattogtatni kezdem és próbálom kivédeni a támadásokat, miknek kivitelezési formáit a többiek kiabálják körülöttünk, mintha csak valami ringben mérkőznénk.

-

- Emeled feljebb a kezed!

- Fordíts hátat!
- Görnyedj előre, akkor nem tud melléd nyúlni!
Próbálok mindent követni, ám Hobi próbálkozásai amúgy sem tűnnek túl őszintének, érzem, hagy engem nyerni. Ekkor váratlanul Jimin terem elém, és kertelés nélkül kiütve kezeim közül a labdát ront a palánknak, berogyasztja a térdeit és elrugaszkodva már dobja is, csak amint elengedi, Taehyung leüti azt, így a labda a falnak pattan.
- Bedobás!
Rendesen körbe nézni sincs időm, ez a vacak már megint nálam ékeskedik. Minden erőmet bevetve indulok meg vele az ellenfél térfelére, ám, ahogy Suga elém lép, mint egy bokorból kiijesztett nyúl, így váltok irányt. Nem tudom lerázni, nem tudok menekülni, nem hagy közelebb kerülni, ám nem támad.
- Fogjátok Taehyungot! - adja ki a parancsot, így két társa rögtön rátapad a mellettem három méterre álló fiúra. Ömm, jó, és akkor most hogyan tovább? Látóterembe valaki megmozdul bal oldalamon, én meg megugrok ijedtemben. Odakapva a fejem Jint vélem felfedezni és habozás nélkül passzolok is. Elkapja, előre fut, kikerüli Sugát, aki visszaelőzi és hátrál, ám a szőke nem ad neki teret, és már a többiek is közelítik, így rádob és egyenesen betalál. Míg az államat kapargatom a földről, csak őt tudom nézni, és próbálom örökre elmémbe égetni ezt a kifejezetten férfias oldalát. Ki ő?
Ez nem egy igazi meccs, mindenki miattam csinálja. Mikor az én csapatomnál van a labda, folyton nekem passzolnak, ám, ha nem, a másik három szinte tépi azt, akinél található a narancs gömb. Ha náluk van, nem kifejezetten palánkra mennek, senki nem mozdul, mindig engem küldenek rá az emberekre. Ide-oda szaladgálok, mint valami őrült, próbálva mindent megcsinálni, amit mondanak.
Már legalább másfél órája csinálhatjuk ezt, mikor meghallom a nevemet, ami a passzt jelenti, ám későn és ügyetlenül fordulok, ráadásul valaki nagyon nem tud célozni - vagy nagyon is jól -, mire a labda egyenesen az ágyékomba csapódik, én meg nyöszörögve rogyok térdre, majd borulok hátra, tenyeremet meggyalázott tagomra szorítva.
- Basszus, Jungkook, jól vagy? - terem mellettem Jin és hajol hozzám, de nem tud mit kezdeni a helyzettel, én csak vergődök, mint egy partra vetett hal. Utál engem az ég. Ez halál biztos!
- Bocsi, Süti, nem direkt volt! - guggol mellém lihegve Tae, és a többiek követik. Szép kis nézőközönség a szenvedésemhez, de még nem tudok megszólalni, túlságosan fáj. Bekönnyesedett tekintetem találkozik Sugáéval, aki fogait összepréselve néz engem, majd kezeimet.
- Szünet! - jelenti ki Jin. Mi az, hogy szünet? Félig meghaltam, minimum a játék végét jelenti! - Menjünk inni - inti magával a többieket.
- Taehyung - sziszegi a szőke.
- Hm? - biccent a fejével irányába, szemeit le sem véve arcomról.
- Mehetsz - adja ki az útját. Felajánlásnak tűnik, mégis parancsolóan mondta.
- Nem akarok.
- Pedig akarjál.
- Nem érdekelsz, hyung - von vállat. Tae, ezzel minimum a halálos ítéletedet írod alá, miért makacskodsz mindig?
- Ahogy akarod - hümmög az idősebb és alaposan körülnéz, majd ajkaimra hajolva kezd el vadul csókolni, amit hagyok is, mert mit tehetnék? Meg amúgy is jól esik, kicsit eltereli a figyelmemet a fájdalomról. Tae mimikája undorodottá torzul, de továbbra is kitartóan bámul. Suga fokozva a helyzetet tenyerét a hasamra simítja és becsúsztatva nadrágomra, rögtön égő, lüktető hímtagomra nyomja. Jó érzés a hideg a mancsa, de most kicsit se tud lázba hozni, eléggé kellemetlen is, így csak fájdalmasan szűkölök.
- Jó, jó, felfogtam! - csattan fel és idegesen kitrappol, mire végre én is szabad leszek és újra levegőhöz enged jutni, eltávolodva tőlem és a nadrágomtól. Feláll és a kezét nyújtja, de én már csak dacból sem fogadom el. Megforgatja a szemeit és csuklómra markolva felhúz, majd tart, míg erőmre nem találok.

Már hat óra is elmúlt, mikor elkezdtünk végre hazaszállingózni. Habár, nem kifejezetten élveztem az edzést, tudom, hogy ezt értem csinálták, még a próbáinkat is félretéve. Nagyon nagy hálával tartozom nekik, és az a minimum, ha most összeszedem magam és a nem lévő erőmet, hogy teljesen odatehessem magam gyakorláson. Mivel a közértbe is be kellett ugranunk, míg a többiek együtt nézelődtek és szép lassan lecsapódtam, hogy valami energiát vehessek magamhoz, amit meg is találtam ital formájában, csupán a fajtáját kell kiválasztani. Eltörpengve ácsorgok a nagy szekrény folyadék előtt, mire valaki áthajolva a vállam felett, arcát szinte az enyémhez nyomja.
- Ehhez te még kicsi vagy, Süti.
- Baszki, Tae! - fújtatok egyet idegesen, mert már megint a frászt hozta rám. - Nem vagyok kicsi! - hajolok le, hogy magamhoz vegyem a kiválasztottamat.
- Akkor sem tesz jót neked - veszi ki valaki hátulról a kezemből. - Ha hazaértünk, főzök neked kávét - teszi vissza a helyére Jin.
Hirtelen mindenki az egészségügyi tanácsadóm is lett? Piát adnak nekem, de energiaitalt nem ihatok. Hogy is van ez?

Másnap, egy tucat évvégi felelés után, minimális életkedvvel vonszolom magam utolsó órámra, testnevelésre. A halálom jön. A lehető leglassabban öltözök át, felkészítve fáradt testemet az elkövetkezendő negyven perc szenvedésre. Tény, rengeteget izmosodtam, és az állóképességem is jelentősen fejlődött, de ez egy olyan sport - legalábbis, szerintem -, ahol folyamatosan mozogni kell, és másoknak nekimenni. Kicsit sem az én világom…
Felpakolva már levetett cuccaimat az öltözőbe, úgy csoszogok le a lépcsőn, mint aki kivégzésre megy, elég látványosan vergődök.
Két csapatra osztanak minket, ám nem én vagyok az egyetlen, akinek ezen múlik az élete, ami, kicsit talán megnyugtat. A lányok jelenléte már kevésbé… Velük hogy finomkodjak? Meg, arra is figyelni kell, hogy mikor hova érsz, míg a fiúknál ez kevésbé zavaró. Nem tudom a másik nemet kezelni…
A játék elkezdődik, és mire észbe kapok, már mindenki szétszéledt, és vár a másikra. Azt hittem, ez ilyen csapat izé, erre tökre szét van hullva a felállás. Nem nagyon passzolnak, mindenki önző és palánkra megy, aminek az a vége, hogy tízből nyolcszor lepattan. Cselekednem kellene, ehelyett csak állok középen és kritizálom a dolgokat. Így tuti nem megyek át… Jobb volt, mikor még fogalmam sem volt, hogy mit merre, mert akkor legalább nem akasztott ki az osztály bénasága. A cipők csikorgása, a játékosok moraja és a labda pattogása betölti a kis termet, fokozva a dolog élményét. Mikor már úgy érzem, hogy kibámészkodtam magam, beállok egy bedobáshoz, mire kérésemre nekem passzolnak. Előre vetem magam az ellenfél irányába és gyors léptekkel haladok, mire valaki elém ugrik. Egy pillanatra megtántorodok, de gyorsan kapcsolva hátra lépek egyet és kikerülve őt furakszom tovább. A palánk közelébe érve már hárman vesznek körül, így szememmel gyorsan társat keresek. Azt megtalálva a gyűrű alatt, magasat dobva adom át a labdát, melyet sikeresen be is dob. Megkönnyebbülve túrok a hajamba és nem biztos, de mintha egy mosoly is a képemre pofátlankodott volna, mire tekintetem megakad a széles bejáraton. Hat fiú áll ott boldogan, hüvelykujjukat felmutatva, telibe vigyorogva engem, mire már egészen biztos vagyok benne, hogy arcom ugyan azt tükrözi, mint övék. Eljöttek nekem szurkolni… Tudom, hogy hármójuknak épp órán lenne a helye, ők mégis ide jöttek. Annyira szeretem minnyájukat…
- Jeon! - kiáltja valaki, ám még véletlen se várná meg, hogy oda nézzek, máris lendíti a labdát. Egy másodpercen múlt, hogy ne kapjam el, de ahogy hozzám került, nincs időm gondolkodni, mozgásba lendülök. Kicsit feszélyez, hogy néznek a társaim, viszont ugyanezen dolog még erősebb küzdésre késztet. Jobbról valaki belém jön, de elrántva a labdát, felteszem az egyik kezem és hátat fordítok neki. Nehéz megtalálnom, kik vannak velem, mert kicsit sem jegyeztem meg őket, ám amint meglátok egy alacsonyabb lányt nekem hadonászni, azonnal átadom neki, szerencsére, sikeresen a narancs golyót.

- Süti! - vetődik Tae a hátamra, mikor az öltözőbe mennék a cuccaimért. Kis híján előre borultam, ám tartom magam és az ő súlyát is.
- Nagyon szépen játszottál, Jungkookssi - jön közelebb Jin is a többiekkel a nyomában. Mindenki gratulál és a hajamat borzolja, amik mind-mind nagyon jól esnek, ám egy bizonyos ember dicsérete ragadja meg leginkább szívemet.
- Ügyes voltál - túr ő is tincseim közé, mintha kötelező lenne a fejemet pesztrálni. Nem vagyok már kisgyerek! De az érintése… Aihs!
- Várjatok egy pillanatot, felmegyek a cuccaimért - ütögetem meg finoman Taehyung nyakam köré fonódott karjait, mert jó lenne, ha leszállna, mielőtt fáradt lábaim felmondanák a szolgálatot.
- Vigyél magaddal! - ránt rajtam egyet izgatottan.
- Most komolyan?
- Gyerünk! - mutat egyik kezével felfelé.
- De lehet, hogy a többiek már öltöznek…
- Engem nem érdekel. Vagy azt szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak velük? - hallom rajta, hogy mosolyog. Most rohadtul az én életemmel játszik!
- Khm - köszörüli meg mögöttem Suga a torkát.
- Pofátlan - sziszegem és megindulok felfelé. Lábaim nehézkesen és akadozva veszik a lépcsőfokokat, nagyon kell koncentráljak, hogy ne rogyjon össze a térdem, de végül fel jutunk. Egy mama majomnak érzem magam. - Becsuknád? - kérdem, belépve az öltöző előtermébe, ahonnan rögtön jobbra kanyarodva meg is látom a többieket. Nem néz mindenki hülyének, á dehogy… Sietősen felkapom a cuccaimat, a kabátomat hátra hajítom a terhemnek és a táskámmal, meg bakancsommal a kezemben távozok. Rekord lassúsággal levánszorogva fordulok be és jó tíz méter után bemegyek a mosdóba, öt társammal a nyomomban. - Remélem, elégedett vagy. És most, ha megkérhetlek, szállj le, ha csak nem szeretnéd, hogy veled is öltözzek át.
- De, szeretném! - vágja rá azonnal, mire felnyögök. Már nem bírom…
- Hyung, kérlek…
- Jó-jó - ugrik le rólam, minek hatására kicsit előre dőlök.
- Míg Jungkook bemegy öltözni, addig mi megbeszélhetjük, hogy hogy legyen a holnap - most Suga engem komolyan bezavar az egyik fülkébe öltözni? Tegnap is egy helyen voltunk! Betántorgok az egyikbe és míg öltözködöm, a többieket hallgatom.
- Mivel az év utolsó napja, így is elég nagy a stressz a kicsiken, szerintem annyi pihenés belefér.
- De két nap, és verseny!
- Ahhoz képest jól haladunk. A tánc megy mindenkinek és a hangok is tiszták.
- Szerintem is belefér egy nap.
- Mi lenne, ha szavaznánk?
- Jó, tegye fel a kezét, aki szeretné a holnapot szabadnak?
- Kookie, te mire szavazol? - szólal fel Hoseok kicsit hangosabban.
- Nekem mindegy - vonok vállat, bár ők ezt nem láthatták.
- Akkor eldőlt! Nem mintha nehéz lenne túlszavazni Nam munkamániáját…

Az aulában egy asztal körül ücsörögve várunk valamire. Hogy mire? Fogalmam sincs. Szerencsére, már elég csendes az épület, a tanárok meg el vannak havazva, nem érnek rá minket szórakoztatni, mint, ahogy az lenni szokott szünetekben.
- Hyung - szólal meg egy idő némaság után Jimin. - Ha a homológ kromoszómák homológ lókuszán azonos génváltozat van, akkor az homozigóta, ugye? - vezeti tekintetét a szőke felé, aki elgondolkodva fordul a fiatalabb irányába. Egy szót sem értettem ebből az egészből, azt meg főleg nem vágom, hogy miért fontos?
- Aha - bólint.
- És mi van, ha homológ lótuszon két külön génváltozat van és mind a kettő domináns?
- Az nem lehet. A heterozigóta egyik génváltozata mindenképp recesszív.
- Ohh, köszi.
Ezután az idegen nyelvű társalgás után, megint beáll közénk a némaság. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki értette a témát, csak én vagyok ennyire ostoba. Azért titkon remélem, hogy jövőre nem kell ilyennel foglalkoznom, mert nem volt túl bíztató hangzása. Gének… utálom őket. Habár, ha eszembe jut, hogy mikor ezt tanultam Sugával, akkor kaptam életem első csókját, talán máris jobban tetszik a dolog. Komolyan, hogy volt képes ezt megtenni egy fiúval?! Lehet, már akkor is tetszettem neki?
Ezt a bágyadt hangulatot a csengő éktelen zaja töri meg. Jimin kitolva a székét felpattan és hátára kapja a táskáját.
- Sikerülni fog, csak ne aggódj - mosolyog rá kedvesen Jin.
- Esélytelen, hogy elrontsd! - bokszolja oldalba Taehyung a mellette állót.
- Köszi, srácok - int és kezd el rohanni kifelé.
- Hova megy? - nézek utána.
- Biosz órára. Utolsó esélye a jobb jegyért…
- Ohh.

Végül, Jiminnek sikerült megszerezni az évvégi négyest biológiából, amit nem is csodálok, mert szerintem nagyon okos fiú, csak kicsit szétszórt mostanság. 

Az utolsó iskolában töltött nap mi mással telhetne, mint ismétléssel? Nem számít, hogy mindenből lezártak, az sem, hogy több osztályzatot nem kaphatunk, tanulni kell. Szerencsére átmentem, de ez éppen csak, így jobb, ha meghúzom magam. Hat szörnyen rossz és kegyetlen óra után csak a tudat lelkesít, miszerint ma hazamehetek és alhatok végre egy jót. Mikor is volt utoljára? Egy hónapja?
Békés ballagásomban a telefon csörgése zavar meg.
- Igen? - nyomom fülemhez a hűvös készüléket.
- Kisfiam, ma mikor végzel? - szól bele egy kifejezetten felbőszült szülő. Az enyém.
- Már végeztem. Miért?
- Kettőre el tudnál menni a kicsikért? - Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi van, ha azt mondom, hogy nem? Elvégre ez mélyen belül nem is kérés, hanem parancs. Szerencse, hogy ma legalább nem gyakorlunk, mondjuk, akkor is megoldottam volna.
- Igen.
- Akkor jó. Köszi kincsem. Szeretlek, szia - nyomja ki.
Ennyi? Mindegy, jobb is. Az idő pedig pontosan… fél kettő. Most komolyan?! Szaladhatok haza ledobni a cuccaimat, hogy aztán szaladjak az ikrekért. Mire beérek a kapun, telefonom megint megcsörren, ám most csak valaki írt.

“Kookie, hol vagy? :O Olyan gyorsan eltűntél! >...<” - Tae

“Hazajöttem”

“Nem jössz át Jinhez?” - Tae

“Nem tok, az öcséimért kell mennem”

“Mikor?” - Tae

“Most”

“Hát hozd őket is :D” - Tae

“Ok”

“Melyikbe mész? Odamegyek” - Tae

“A kisközibe”

“Jó sietek na hali” - Tae


Kyouyával kettesben szeljük a forgalmas utakat. Péntek van, mindenki előbb végez, és siet haza. Legalábbis, ez az én tippem, hogy ebből mi igaz, arról már fogalmam sincs. Boldog vagyok, és bár keresztbe húztak a terveimnek, miszerint végig alszom a mai napot, az én kicsi kincseimmel lehetek. Végre. Fogalmam sincs, mikor láttam őket utoljára. Remélem, azért felismerik még a bátyjukat.
- Marad - adom ki a parancsot, amint megérkezünk az épület elé. - Jó napot - köszönök a recepciósnak, és befordulva a tesóim csoportja felé veszem az irányt. Mivel az ajtó nyitva van, bátorkodom beengedni magamat. Amerre nézek, ott gyerekek szaladgálnak és visítoznak. Szeretem a gyerekzajt, mikor minden rendben van, és önfeledten játszanak. Van ennél szebb a világon? Ügyelve, hogy egyetlen manót se sodorjak el, az épp őket felügyelő pedagógushoz lépkedek. - Szép napot! - hajolok meg.
- Oh, helló - terül el egy meglepett mosoly a fiatal óvónő arcán. - Miben segíthetek?
- Az öcséimért jöttem.
- A Jeon fivérek, ugye?
- Igen.
- Jung a mosdóba ment nemrég, nem tudom, hogy visszaérkezett-e már, Shin pedig - elgondolkodva körbe néz - ott is van! - bök az ablak alá, ahol a csöppség egymagában legózik.
- Köszönöm - hagyom ott és sietek Shinhez. - Szia, picur - guggolok le mellé, mire hatalmas szemekkel felnéz rám.
- Juko! - kiáltja el magát és a nyakamba vetődik, mire én hátra borulok.
- Hé, törpe, lassabban! - ölelem magamhoz kicsiny testét és fél kézzel feltápászkodva szét puszilgatom az arcát. Fekete kócos haja az ég minden tája felé áll, apró pisze orra meg úgy mozog, akár egy nyuszinak.
- Olyan aranyosak vagytok együtt - jegyzi meg a teremben elhelyezkedő egyetlen felnőtt.
- Ömm… köszönjük - pillantok zavartan oldalra és megindulok vele a mosdó felé. Piciny kezei bilincsként fonódnak nyakam köré, és érdeklődve nézelődik innen a magasból. Kissebbik öcsémet sem kell sokáig keresni, épp a nadrágját húzza fel pisilés után. - Kézmosás?
- Mi? - fordul felém. Megint az a csodálkozó pillantás. Úgy imádom őket!
- Nem mi, hanem tessék - dorgálom meg. Tudom, hogy én is sokszor kérdezem ezt, de pont emiatt nem szeretném, hogy rászokjon. Idegesítő tud lenni néha. Legalábbis, mások számára, én már többnyire észre sem veszem. Ahogy kész a kézmosással, leteszem a tesóját és elzavarom őket készülődni. A két oldalamon egy-egy kicsivel lépek ki a nem túl nagy épületből, és elmosolyodva veszem észre haveromat, amint épp Kyou mellett guggolva simogatja őt.
- Úgy emlékszem, hogy csak egy kutyával jöttem - nevetek fel.
- Süti - pattan fel az állat mellől és karját kitárva közelít meg, ám mielőtt elérne, megáll előttünk.
- Süti? - néz fel rám, majd rá Shin.
- Tae hyung csak viccelt - nyugtatom meg, hogy semmiféle sütiről nincs szó, főleg nem olyanról, ami Jung-al kezdődik és Kook-al végződik.
- Ki jön hozzám? - nyújtja maga mellé a kezét, mire mind a ketten elengedve az enyémet, tapadnak Taehyungra. - Azt hiszem, népszerűbb lettem nálad - pillant fel rám önelégülten.
- Veszem észre - morgom orrom alatt, bajszom még nincs.
Végül, sikerül nagyobbik öcsém kegyeit visszahódítanom, így megint hű paripásat játszva jutunk el Jin házáig, ahova belépve, mintha senki sem lenne bent.
- Miért van nyitva az ajtó? - nézek körbe, bárminemű életjel után kutatva.
- Gyere, olyan nincs, hogy nincsenek itthon - indul meg az emeletre, velem a nyomában. Felérve valamiféle neszt hallunk, így a legidősebb szobája felé megyünk, mire megtaláljuk a banda nagy részét a gép előtt kuporogva.
- Sziasztok - int nekünk Jimin.
- Mit nézünk? - bátorkodik közelebb Tae.
- Az első fellépésünket - válaszolja a leader. Én is közelebb battyogok és a monitorra pillantva meg is látom magunkat.
- Jungkookssi milyen aranyos - bök Jin rám, ahogy a szóló részemet éneklem.
- Itt vagyok.
- Woow - fordul hátra ijedten, én meg elnevetem magam ábrázata láttán. - Mikor jöttél?
- Pontosan - elmélkedek fél pillanatig. - Most.
- Ohh, értem - nyújtja ki felém két kezét, jelezvén, hogy igényt tartana öcsémre, akit én készségesen át is nyújtok, hogy az ölébe ültethesse.
- Bácsi! - emelkedik kicsit fel, hogy a képernyőn megmutathassa a bácsiját, de még így sem ér el odáig.
- Melyik? - kérdi kedvesen Jin.
- Bácsi!
- Szerintem Jiminssire gondol - elmélkedik Hoseok. Már meg sem lep, hogy engem ennyire ignorál a saját tesóm. Mindenki más annyival érdekesebb! De nem bánom, boldog vagyok, hogy így elfogadták a bandát.
- Ott van - mutat maga mellé a legidősebb és Shin követve azt, egyenesen Jiminre mered.
- Nem! - húzódik hátrébb.
- Mi nem?
- Nem bácsi!
- Chim, szerintem nem ismeri fel a narancs fejedet - csap nevetve felkarjára Tae.
- Pedig én vagyok én - mutat végig teljes alakján, mintha ez bármit segítene egy négy évesnek.
- Szerintem most szakított veled - szakad tovább.
- Ilyet ne, jó?! - csattan fel idegesen, kezét maga elé tartva nyomatékosítva nemtetszését.

Egy macerás, közös ebéd után - amin, persze velem megint nem akart senki enni - Sugával a kanapén ülve bámuljuk a tévét, tisztes távolságot hagyva magunk közt, míg Jin takarít, a többiek meg föl alá járkálva teszik azt, amit. Fogalmam sincs, mit csinálnak, de senki nem tud nyugton maradni!
- Yogi bácsi - trappol be nagy hévvel Shin és már mászik is az említett ölébe.
- Azt mondd, hogy hyung - szólok rá, mert kezd kicsit sok lenni nekem ez a bácsizás és egyáltalán nem illő.
- Bácsi! - vágja a képembe, elhelyezkedve Suga lábán.
- Nem!
- Bácsi!
- Hagyd csak - fogja meg egyik kezével a kicsit, mielőtt nagy mocorgása közepette leesne. Ugyan olyan rosszak, ezért vonzza ennyire a kicsit! Ilyen alapon azért megnyugtat, hogy Jung jobban élvezi Jin társaságát. Remélem, olyan ember lesz, mint ő.
- Mi? - rántja meg a Suga nyakában lévő láncot.
- Egy dögcédula - húzza ki a pólója alól, hogy megmutathassa a kis téglalap alakú, fém tárgyat. Ahogy tartja, látom, hogy van ráírva valami, de nem nagyon tudom kivenni, mi. Mivel eddig szinte mindig rajta volt, mikor láttam, sosem kérdeztem meg, hogy mi ez valójában, nem is tudtam, hogy nem csak egy egyszerű lánc sor. Mielőtt elrakná, még pont meglátok egy szót, mitől érzem, hogy minden vér kifut az arcomból. “Min”. Van valami jelentése? Ugye, nem? Lehet, hogy az ő neve van rajta. Nem kellene egy ilyenen aggódnom, ám nem is én lennék, ha nem tenném. Egy rokona? Ha nem ő, akkor csak az lehet. Semmit nem tudok a családjáról, és ez a mai napig nem is kifejezetten zavart engem. Ő mindent tud rólam, én meg semmit róla. Hát hogy van ez?! Ahh, de hülye vagyok, hogy sosem érdeklődtem iránta!

Elbúcsúzva a többiektől, a napnyugtában sétálunk négyesben haza. Anyuék már biztos hazaértek, és ki lesznek akadva, hogy, mégis, merre voltunk. Mondjuk, ha így lenne, már rég hívtak volna, nem?
- Megjöttünk! - nyitok be félve.
- Sziasztok - lép ki anya jókedvűen a konyhából, fakanállal a kezében. A délutáni idegességének már nyoma sincs, ráadásul nem is mérges. - Hol voltatok? - guggol le, mire megrohamozzák a kicsik.
- Bácsik! - zengik egyszerre.
- Bácsik? - pillant fel rám édesanyám kérdőn.
- A barátaimnál voltunk…
- Jól van - mondja kedvesen, pedig én már számítottam a kiakadásra. - Mindjárt kész a vacsora - szól még utánam, miközben a szobámba megyek.
- Oké.


Ez a mindjárt körülbelül egy órája volt, nekem meg kilukad a gyomrom. Kyouyát ölelgetve fekszem az ágyban, és nem hagy nyugodni a vasárnapi verseny. Már én is merek bízni a győzelmünkben, elvégre, szerintem, tényleg jók vagyunk. Nem tudok nyugton maradni, muszáj valamit csinálnom! És mi lenne erre a legjobb megoldás, ha nem, hogy lemegyek kajáért? De csak keveset eszek, hogy anyu ne akadjon ki, és tudjak vacsorázni.

Zsebre dugott kézzel, nyakig felhúzott pulóverben sétálok a koromsötét utcán, pedig legalább huszonöt fok van. Szeretem ezt a nyugalmat, amit ilyenkor a környék áraszt magából. Valahogy, én is megnyugvást találok tőle. A kis közért tőlünk olyan négy sarokra van, így addig bőven van időm kigondolni, hogy mire is vágyok igazán. Felpillantva az égre eltűnődök. Itt elég kicsi a fényszennyezettség a szegényesen kihelyezett köztéri világítás miatt, így tisztán kivehetőek a csillagok, és a már majdnem teli hold. Talán csak egy-két nap van hátra a beteljesüléséig, mégis, gyönyörű, már most. Vajon, mi van valójában odafent? Nagyi, mondd, látsz engem? Látod, ki lettem és ha igen, büszke vagy rám? Van egyáltalán mire büszkének lenni rajtam? Tény, hogy sokat fejlődtem az utóbbi időkben, de még nagyon messze állok a normális ember formától. Rengeteg leküzdeni való akadály áll még előttem, ám legyen, szembeszállok minddel. Szerdán évzáró, nyár után tiszta lappal indulhatok, és talán kezdhetném azzal, hogy megjegyzem a saját osztálytársaim nevét. Úgyis kezdek velük jóban lenni, nem árt, ha tudom is, kik ők.
Merengésemből egy kocsi hangos kerékcsikorgása ránt ki, ahogy közvetlen mellettem lefékez. Szemem sarkából látom, ahogy három-négy sötétbe öltözött alak kiugrik az elhúzhatós ajtajú furgonból, de cselekedni sincs időm, már a földön vagyok leteperve. Kérdezném, hogy mi folyik itt, ám torkomon akad a szó, mikor egy tűszúrást érzek meg nyakam oldalán, és nem telik bele egy percbe se, szörnyű hányinger vesz rajtam erőt. Nem tudok mozogni, nem tudok beszélni, de még abban sem vagyok biztos, hogy a szívem ver-e. Megragadva két karomat, mindennemű társalgás nélkül húznak a járműbe, én meg egyáltalán nem tudok ellenkezni. A látásom homályosul, de a teljesen sötétben amúgy sem látnék semmit. Elhajítva engem, a hideg vas talajra érkezek, és fejem hangosan koppanva ér földet.
- Ez biztos, hogy az? - hallom meg elölről az utolsó szavakat, majd teljesen megszűnik minden.

A fejezet még nincs átnézve!
Lektornak lehet jelentkezni nálam, aki úgy érzi, hogy van rá elég ideje és tehetsége.
Már átnéztem, ezt itt törölhetem? xd

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts