Az álom - mint mostanában oly’ sokszor - megint Suga karjai közt ér utol. Falnak vetett háttal figyeli a tévét, míg én a lábai közt összekucorodva adom át magam a teljes nyugalomnak. Nem félek, tudom, hogy mellette nem eshet bajom.
Nem tudom, mennyi idő telik el, azonban, mikor felkelek, még mindig ugyanabban a testhelyzetben találom, s amint leszállok róla, rögtön elterülve nyújtózkodni kezd. Az istenért nem kelt fel, ha már kényelmetlen neki!
Minden bátorságomat összeszedve állok elé egy kéréssel, amin elég sokat gondolkoztam, hogy biztosan jó ötlet-e, de mindenképp meg szeretném próbálni.
- Hyung… - kezdem kicsit bizonytalanul.
- Hm? - néz fel rám, s szeme érdeklődően vizslat.
- Átmehetek Jiminhez? - kérdésem meglepi, egészen biztos nem számított erre, de az igazat megvallva, magam se nagyon.
- Miért?
- Beszélgetni - próbálom minél szűkszavúbban kifejezni magam, mielőtt inamba száll ez a nagy bátorságom. Nem félek tőle, de egyáltalán nem is akarok, de még így érezni sem, ezért lenne most szükségem Jiminre.
- Felhívom, hogy ráér-e - nyújtózik telefonja irányába, s már tárcsázza a számot. Hálás vagyok neki, amiért nem kérdez többet. Tudom és látom, hogy nagyon igyekszik mindent megtenni értem, amit becsülök is, de szeretnék végre a saját lábamra állni. - Cső. Nem. Kook átmehet hozzád? Beszélni akar veled. Nem. Kétlem, de azért majd utánanézek. Jó. Nem tartozik rám. Aha. Oké, akkor majd - nyomja ki, s nyöszörögve felül. - Öltözz, én is összeszedem magam, aztán mehetünk.
A legnagyobb forgalomban sikerült ezt kitalálnom, így a busz teljesen tömve volt. Suga egy fiatal lány mellett talált szabad helyre lenyomott, s szorosan mellém állva, végig kifelé nézelődött, míg én fejemet a hasának döntve pihentem. Tudom, hogy nem helyes házon kívül, de ez még igazán semmi, ráadásul nagyon könnyen elfáradok.
Az utcákat járva egy egyre szegényesebb, emeletes házakkal körülvett környékre tévedünk. Azt hittem, ennél jócskán közelebb lakik. A vakolat mindenhonnan omladozik, csupa szemét a járda. Egy kétemeletes panelféle előtt megállva, Suga a tizenkettes számot benyomja a kaputelefonba és vár, míg azt valaki felveszi, ám nem szólnak bele, csupán beengednek. A lépcsőház még leharcoltabb, de az első emeletnél nem megyünk feljebb. A folyosó legelső ajtajánál megint megállunk.
- Hello - nyitja ki Jimin. Egy egyszerű rövidnadrágot és atlétát visel, s pont úgy néz ki, mint aki most kelt.
- Meglesztek? - néz rám aggódva Suga, mire bólintok. Nem kell félteni Jimintől, elvégre egy csapat vagyunk, és barátok is, sőt, család! Nem értem ezt a túlzott óvatosságot, de már elég zavaró. - Hívj, ha haza akarsz jönni. Sziasztok - simít végig a karomon, mielőtt távozna.
- Na, gyere, te hősszerelmes - invitál be Jimin, mire félve átlépve a küszöböt, óvatosan körbepillantok.
- Jó napot kívánok - köszönök, bár senkit nem látok.
- Szervusz, kedveském - totyorog ki a kis sötét előszoba egyik ajtaja mögül egy alacsony, kedves arcú néni.
- Nagyi, mi most bemegyünk a szobámba.
- Hogy mondod?
- Nagyi, mi most bemegyünk - ismétli jóval hangosabban, majd elindul egyenesen, velem a nyomában. Betolva egy résnyire nyitott, inkább falapra emlékeztető valamit, mint ajtót, egy kicsiny, amolyan régies szobába kerülünk.
- A szüleid nincsenek itthon? - kérdezem, alaposan szemügyre véve Jimin birodalmát.
- Nincsenek szüleim - jelenti ki olyan közönnyel, mintha csak az időjárásról beszélnénk.
- Tessék? - pillantok rá meglepetten.
- Négy éves korom óta a nagymamámmal élek, mert az úgymond szüleim eldobtak maguktól.
- Jézusom, sajnálom - esek kétségbe, mert bár nem mutatja, egyértelműen sebbe nyúltam.
- Nem gond - int le. - Inkább gyere és mesélj, hogy vagy, mizu veled? - huppan le ágyára és megpaskolja a maga melletti helyet, mire teljesítem kérését.
- Egész jól vagyok, köszi.
- Azt kötve hiszem…
- Miért? - nézek rá érdeklődve, elvégre tényleg nincs nagyon semmi bajom már.
- Kookie, egy ilyen után senki nem fogja elhinni, hogy jól vagy. Alig két hét telt el, és csoda, hogy egyáltalán ki mersz mozdulni. Nem mondom, eléggé meglepett, mikor engem kerestél, mert előtte tuti nem tetted volna meg.
- Miből gondolod, hogy nem tettem volna meg?
- Mert mióta összevesztünk, nem igazán kedvelsz, nem rémlik? Amnéziád is lett? - kocogtatja meg a fejemet nevetve.
- Umm, nem rémlik olyan, hogy ne kedvelnélek.
- Akkor, mondd, minek köszönhetem jelenléted?
- Meg akarok változni, hyung… - mondom, bár inkább a falnak, mint neki. Feszélyez ez a környezet. Annyira hideg és furcsa… A családiasság minden millimétere kiveszett innen. Ennél talán még otthon is jobb. Hogy bírja itt ki, és mi akkor az öröme forrása? Mondjuk, nekem sem a házunk, de na…
- Hogy mit akarsz? - kérdez vissza meglepetten, mintha csak most vallottam volna be, hogy valójában lány vagyok.
- Megváltozni - ismétlem önmagam, noha pontosan tudom, hogy jól hallotta.
- És miben szeretnél te megváltozni?
- Erősebb akarok lenni, hajat festetni, fülbevalót szúratni, kicsit változtatni a stílusomon, szociálisabbnak lenni… - hadarom el egyszuszra.
- Hát, wow… És, miért pont engem kerestél meg erre? Ott van Taehyung, meg igazából bárki más.
- Mert te erős vagy hyung, meg jól is nézel ki. Tae aggódna és nem hagyná, hogy más legyek.
- Ha ezt most Yoongi hallaná, tuti addig verne engem, míg rondává nem titulálnál - nevet fel keserűen. - Na, és mondd, mikor tervezed ezeket?
- Amikor neked jó…
- Hmm. A szocializációdat kezdhetjük most is, a többit meg majd idővel.
- És hogy?
- Átmegyünk Jinhez. Írok a srácoknak, hogy tali, meglátjuk, hányan érnek rá.
- Nem kellene szólni hyungnak? Szerintem nem örülne, ha nélküle mennék ki… - kezdek kicsit aggódni, mert nagyon furcsa, ahogy mostanában viselkedik velem. Persze, megértem az okát, de nem szeretném, hogy miattam teljesen kiforduljon önmagából, így, ha több bajt okozok, csak rontok a helyzeten.
- Ne félj, majd én megvédelek! - kösz, hyung, de nekem nem hiszem, hogy szükségem lenne rá.
- Pont ettől félek - nyögöm magamnak, és a hirtelen felpattanó fiú után eredek.
Egy hang nélkül ácsorgok a folyosón, míg Jimin öltözködik, s öt perc után megint azon a folyosón vagyunk, amin jöttünk. Bár jókora aggodalom van bennem, követem őt, elvégre mi mást tehetnék? Kicsit furcsa lesz a többiekkel is találkozni, főleg, hogy tudják az egészet, ami velem történt. Nem szeretném, hogy sajnáljanak, vagy bármi hasonló, de ez az ő esetükben, ugye, kikerülhetetlen.
Nem nagyon tudok figyelni az útra, meg nincs is szükségem rá, mert úgy hiszem, mostanában nem nagyon engednek egyedül mászkálni kint, úghogy csak megyek és tekintetem leginkább Jiminen pihen. Furcsa, hogy ilyen könnyedén beszélt a múltjáról, és biztos vagyok benne, hogy sokkal több rejlik a dolgok mögött, mint azt ő mondja, de egyenlőre nem érzek jogot a kérdezésre. Mivel a következő időkben sokkal többet leszünk együtt - ami szintén aggaszt kissé -, lesz időm jobban megismerni őt.
Sokszor sötét tekintete, élénken rikító narancs haja és nyers természete mögött biztosan mélyebb érzelmek lapulnak, mint azt nekem mutatja.
Ahogy ismerős házakat kezdem meglátni, kicsit a fejem is tisztulni látszik, s valami egészen más dolog aggaszt már az előbbiekkel egyetemben. Sugával sokmindent nem tudtam megbeszélni… vagy jobb szó rá, hogy nem mertem, ezért nem igazán tudom, hogy mi történt, míg én nem voltam itt. Jimin meg úgyse nagyon kedvel, így kertelés nélkül elmondhatja.
- Hyung… - szólítom meg bátortalanul.
- Hm?
- Mi volt a versenyen?
- Mi lett volna? Nem mentünk - mondja higgadtan, mint akit annyira nem is zavar a dolog, pedig tudom, hogy nincs így. - Kookie, ne csináld, emiatt most ne… aish! - hadonászik a levegőbe, én meg már végképp nem értem, mi van. - Ne érezd rosszul magad. Elmehettünk volna, de te fontosabb vagy annál, ráadásul jövőre is lesz, már ha folytatjuk, és semmi sem veszett oda csak úgy - hadarja hevesen gesztikulálva, nekem viszont egy dolog megragadja a figyelmem.
- Mi az, hogy már ha folytatjuk? Feloszlik a banda?
- Nem tudom… - ereszti le karjait. - De ezt ne itt, mert a többiekkel kell megtárgyalni, addig inkább gondolkozz, hogy te folytatnád egyáltalán.
Szavain lesokkolódva bandukolok tovább, még kissé fájlalva lábamat, de már közel sem olyan vészesen, hogy különösebb gondot jelentsen számomra. Miattam biztos nem fog feloszlani a banda, ráadásul mi köze az elrablásomnak ehhez?
Csessze meg… A lábaim a földbe gyökereznek, ahogy szép lassan eszembe jut egy hatalmas probléma, ami idáig egyáltalán nem esett le.
- Kook, mi történt? Elfáradtál? - ér vissza hozzám az időközben előre bandukolt fiú.
- Taehyung - hebegem magam elé meredve.
- Mi van vele? - vonja fel fél szemöldökét.
- Hol van most?
- Fogalmam sincs. Vagy Jinnél, vagy nem Jinnél…
- Siessünk! - iramodok meg, s ugyan futás még necces lenne, a gyors tempó is kimerítő.
- Miért, mi van? Mi történt?
- Veszélyben van! Meg kell találnunk - feszítek még magamon, nem érdekelve a saját épségem.
- Már miért lenne veszélybe? Ráadásul tud vigyázni magára… - jegyzi meg, ami kicsit rosszul esik, mert olyan, mintha ezzel arra célozna, hogy én nem, de ha így is van, teljesen igaz.
- Mindegy - kezdek el futni, mikor meglátom a házat.
A tüdőm ég, a lábaim meg-megrogynak, a fejem zúg, a karom fáj, a bordáim feszülnek, de nem számít. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy felejthettem el? Annyiszor próbáltam már neki szólni, de az okot még nem sikerült elmondanom, most viszont itt a lehetőség!
A kapu szerencsére nyitva van, így azon könnyedén átjutok, majd berontva az ajtón, ziláltam nézek szét, mire meglátom Jint kijönni a konyhából.
- Jungkook - mosolyodik el, és hozzám lépve átölel, de én nem viszonzom, csak kapkodva a fejemet, tovább keresek. - Mi a baj?
- Tae… - lihegem válasz gyanánt.
- Itt vagyok! - kiabál ki a nappaliból, és mikor meghallom, hogy feláll a kanapéról és kinyomja a játékot, a szívem kihagy egy ütemet. - Süti - áll mellénk és furcsán méreget engem. - Miért sírsz?
- Hyung - szipogom, egyik karom felé nyújtva, mit elfogadva, csatlakozik az öleléshez, így már ketten fognak, de nem valami erősen. Talán félnek, hogy fájdalmat okoznak.
- Miért lettél ilyen távolságtartó?
- Süti vagyok - zokogok fel hangosan, teljesen beleveszve érzelmeim hadába, mire elengednek engem.
- Jesszus, Kook, baj van? - kerekednek el szemei, és látszólag nem tud mit kezdeni a helyzettel. - Ne hívjalak többé Sütinek?
- Deh… csak Sütinek hívj - ülök le a földre és térdeimet felhúzva, átfonom rajtuk a karjaimat. A kínos pillanatokat Jin telefonjának megcsörrenése szakítja meg, aminek most áldást adok, mert egyre furábban érzem magam.
- Yoongi? - emeli füléhez, és máris átkozom a készüléket. Annyira ordibál, hogy kihallani, hogy “ki a faszt kell megölnöm?!”. - Senkit, nyugodj meg. Igen, itt van. Nem.
- Hova bújjak? - válik halálra rémülté Jimin.
- Szerintem a föld alól is kikaparna - nevet Taehyung, jó erősen megveregetve a másik hátát. - Sajnállak, Nari. Te pedig gyere, Kook, ne ücsörögj itt - lép mögém, hogy hónom alá nyúlva felsegítsen, ám mikor azt hinném, nem enged el, helyette inkább a karjába kap, és úgy indul meg velem vissza a nappaliba.
- Süti vagyok - hebegem megilletődve, még mindig a könnyeket nyelve. Eddig kifejezetten zavart, mikor így hívott, de most mégis azt akarom, hogy ezt tegye. Gúnynévnek fogtam fel, ám közel sincs így. Talán.
- Nem, inkább furcsa vagy - tesz le a kanapéra, és mellém helyezkedik. - Mesélj, miért kerestél - veti át egyik karját a vállamon és fejemet a mellkasára húzva birizgálja a hajamat.
- Tae, veszélyben vagy - fakadok ki újra, megpróbálva felülni, de nem enged.
- És miért is?
- Végig V-nek hívtak engem…
- Ohh - állnak meg ujjai egy pillanatra tincseim közt. - Ne aggódj, velem nem történhet semmi…
- Miért?
- Tudod, kik voltak az elkövetők?
- Nem.
- Azok a srácok, akik a-
- TaeTae - szól közbe Jin.
- Kik voltak azok? - kérdezem meg, bár gondolom, már feleslegesen. Nem akarják, hogy tudjam. De ez is jelent valamit. Lehet, olyan veszélyesek? Akkor még mindig bajban vagyunk? Bárki mást is elkaphatnak?
- Egyszerű huligánok - mosolyog rám bíztatóan. - Azért hívhattak téged V-nek, mert elég egyszerű nevem van, talán csak ezt jegyezték meg. Ha kifejezett céllal keresnek engem, nem kevernek össze veled...
Igaza van. Mint mindig, elsiklottam valami halál egyértelmű felett. Egyre hülyébbnek érzem magam! De ha tényleg csak sima huligánok voltak, mint mondta, mit akartak tőlem? Az már biztos, hogy ott voltak a versenyen, vagy láttak a tévében, mert Tae színpadi nevét tudja. Nem értem, valamiért nem áll össze a kép…
- Srácok! - nyitódik az ajtó, minek hallatán összerezzenek.
- Szoba - kiabál ki Jimin, vélhetően a konyhából, mire az újonnan jött alatt megroppan a nappali parkettája, jelezve, hogy közeledik.
- Sziasztok - ül le mosolyogva másik oldalamra Hoseok. - Hogy vagy, Kookie?
- Jól, köszönöm - egyenesedek ki, lehámozva magamról Taehyung kezeit, mégis kissé közelebb húzódva hozzá.
- És, hogy megy a sorod Yoonginál? Nagyon bunkó? - vigyorog rám kedvesen, amitől kezdem sokkal jobban érezni magam. Ritkán beszélek vele, de t'án itt az ideje ezen is változtatni, mert amúgy egy roppant megértő és energikus személyiség. Na, meg, ezért is hozott ide Jimin, nem? Legalábbis ezt mondta… Hogy beszélgessek, meg szociálizálódjak olyanokkal, akiket amúgy ismerek. Pedig nem. Csak azt hittem, hogy ismerem őket, ám közel sincs így.
- Hyung egyáltalán nem bunkó. Látom rajta, hogy nehezen viseli a szeszélyeimet, de ennek ellenére igazán türelmes és megértő - ecsetelem elég bátortalanul, mire Tae válasza harsány kacagásában merül ki.
- Te biztos Yoonginál laksz most? Nem passzolt le valakihez, vagy más? - mér végig kétkedve, szintén jól szórakozva a hallottakon. Tudom, miért ilyenek, hisz Suga nem az imént felsoroltak mintapéldánya, de komolyan sokat tesz értem, így kifejezetten úgy érzem, hogy meg kell védenem, amit újra az ajtó nyitódása vág ketté.
- Hé! Ne hagyj itt, neked most rohadtul szét kell kapnod valakit! - hallom meg az emlegetett személy morgását, mire bennem reked a levegő, azonban ahogy valami rám ugrik, felsikkantva bújok TaeTae karjaiba, mire ő szinten elneveti magát.
- Kook, nyugi, ez csak Kyouya - ringat szórakozottan.
- Kyouya? - nézek szét és megnyugodva konstatálom, hogy bizony kiskutyám volt az előbbi támadóm. - Kyou~ - kezdem újra a sírást és karjaimat szétnyitva várom, hogy idemásszon, amit nem is rest megtenni.
- Park Kibaszott Jimin, hol a gecibe vagy?! - zeng a ház, de most nem nagyon tudok rá figyelni, mert úgy hiányzott kislányomat nyomorgatom, mit ő nyálas puszikkal hálál meg.
- Na~, Süti, ne sírj - törölgeti könnyeim Tae, amitől méginkább megerednek.
- Jimin nincs itt! - kiabál valahonnan… Jimin.
- Taehyung! - jön a vészes hang hozzánk kifejezetten közelről. - Mivel ríkattad meg?! - áll elénk csípőre tett kezekkel Suga.
- A kutya volt, ne nézz így rám - enged el engem, így már csak hátam érintkezik vele, merthogy neki vagyok dőlve.
- Jó, az ebet nem bántom, viszont most megyek lereszelni azt a cseszett répát - fújtat idegesen.
- Ne… - motyogom halkan. - Ne bántsd, kérlek…
- Nyugi, nem hal meg nagyon.
- Akkor se - szegezem tekintetem Kyou bundájára, félve az övétől. Annyira erős és határozott jellem, hogy ha csak rá is kell néznem, semminek érzem magam, ugyanakkor mérhetetlen boldog is vagyok, mert hát… szeretem őt. Csodálom, hogy ilyen, ám mégis jobban tetszik az a fajta Suga, aki akkor van, mikor kettesben vagyunk. Ez ijesztőbb.
- Hagyd, Chimnek már annyi… - borzolja össze hajamat Tae és az alig abbamaradt sírásom újra megindul. Fene már belé! Nem tudom, miért, de lehetetlen abbahagyni!
- Kook, ne vedd komolyan, csak viccelt - simít karomra Hoseok, és vigasztalóan simogatni kezd. - Nem lesz semmi baja Jiminnek.
Hogy mindenképp meg legyen hazudtolva ez az állítás, olyan visítás érkezik kintről, hogy arra mind a hárman felriadunk. Jimin valamit kiabál és hangosan felszalad a lépcsőn, nyomában Sugával. Dobálóznak, vagy valamik leesnek, bármelyik is, tényleg lehet, el kellett volna búcsúznom tőle. Az előszoba felé fordulunk mind, Jin pedig pár másodperc értetlen figyelés után a nyomukba ered, hogy rendet rakjon.
Ezt a pillanatot választja utolsó érkezőnk is, hogy betoppanjon, így mikor nyílik az ajtó, Namjoon csodálkozó tekintetével találjuk szembe magunkat.
- Suga épp megfolytja Jimint, amiért… - akad meg Hoseok a magyarázkodásban.
- Gondolom, mert egyedül hozta át Kookot - egészíti ki Tae is, mire Nam szemeiben megcsillan az értelem.
- Így már minden világos - dobja le táskáját a földre, és közelebb jön hozzánk.
- V-ssi, Jimin melyik fajta virágokat szerette?
- Asszem, valamikor magyarázott valamit a tulipánokról, de már nem vagyok benne biztos. Én mindenesetre levendulát viszek…
- Mi? - hökkenek meg. Most hogy jöttek ide a virágok?
- Akkor én rózsát - huppan közénk Namjoon is.
- Hát a temetésére - világosít fel Tae.
- Temetés? - fagy meg ereimben a vér, mert még közel sem állok kész az efféle poénokra, már ha ez az…
- Ne ijesztgessétek már szegényt! - karolja át nyakam hátulról Jin, mire szintén összerezzenek. - Jaj, ne haragudj - enged el gyorsan. - Már szétszedtem őked, valamint kész az ebéd, gyertek ki!
- Mit főztél, hyung? - áll fel TaeTae, és példáját követve, mind kimegyünk.
- Kínait és sütöttem. Yoongi egyik kedvence… - Ohh, eddig erre nem is gondoltam, de végre megtudom ezt is.
- Baozi? - teszi fel a tippet Namjoon, leülve az egyik székre. Én Tae és Suga közé kerültem, ami nem tudom, mennyire szerencsés jelenesetben számomra.
- Igen. Csirkés-halas.
Szemezgetve a fura, félbevágott töltött gombóccal, csak nagyvonalakban hallgatom a többiek veszekedését. Rosszul érzem magam, ha ennem kell, de azt sem tehetem meg, hogy nem eszek. Azt hittem, kilábaltam már belőle, de most mégis itt a probléma, hogy nem megy… Nem akarom ezt.
- Jungkook, kérsz az enyémből? - hajol közelebb Suga, de megrázva a fejemet, visszautasítom. Nem fogok mindenki előtt cirkuszt csinálni belőle, így is elég feszült a légkör.
Már magamnak is gáz, hogy minden második szavam a nem. Még ha csak fejben, akkor is. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Ahh, elmentek nekem otthonról.
- Mikor próbálunk legközelebb? - teszek fel egy viszonylag egyszerű kérdést, hogy oldjam a hangulatot, de nagyon úgy fest, hogy pont az ellenkezőjét sikerült elérnem.
- Én ráérek - ment ki a lassan kínossá váló csendből Tae.
- Még mit nem! - tényleg nem volt jó ötlet közéjük ülni. - A héten még lesz egy látogatásunk az orvosnál, és majd kiderül, ő mit mond.
- Ezek szerint, folytatjuk? - teszi le evőeszközét Hobi.
- Nem tudom - hagyja abba az evést Jin is. - Most még biztosan korai lenne.
- Szerintem, ha ülepedett a dolog, visszatérhetünk, de még le sem csengett a nyo- - akad meg mondata közepén Namjoon. - Az ügy…
- Már nem vagyunk egy család? - rémülök meg.
Ez a dolog eddig nem igazán merült fel bennem, attól meg csak rosszabb, hogy miattam van az egész. Hiába nem szándékos semmi, ami mostanság történt, fáj, hogy az én hibám.
Még tisztán emlékszem az elejére - még jó hogy, hisz pár hónapja volt -, mikor legelsőnek találkoztam velük. Akkor teljesen másnak hittem őket. Suga ennél is sokkal ijesztőbb volt, ami az idő múlásával sem akart csökkenni. Sőt… A tanulás, amiből csók lett, a rémálom, a hűvös viselkedése, és a… Mindegy. Ez már mind a múlt. Talán kicsit közelebb kerültem hozzá, és napról napra egyre több dologgal szembesülök őt illetően, amik többsége mind pozitív. Valójában nagyon is jó ember, csak furcsán fejezi ki magát.
Tae az első pillanatban is érdekes volt. Ő mindig csak néz és… és van. Elemzi a dolgokat, megfigyel, és ott segít, ahol tud. Nem tehetetlen, de ami nem érdeke, azzal nem is foglalkozik. Nekünk mindig itt van, ám szerintem egy idegent simán otthagyna a saját vérében megfulladni. Jó, ennyire nem durva, csak hát kicsit nemtörődöm másokkal. Szerintem, ő a legjobb barátom. Sosem felejtem el, amit értem tett azokon a nehéz napokon, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy még itt vagyok.
Jimin már akkor is erős és bátor volt. Mondjuk, ő többet is használja az erejét, mint az eszét. Az elmúlt pár hétben Tae furcsán reagált mindenre, ami vele volt kapcsolatos és nekem is feltűnt, hogy nincs minden rendben, ám most úgy fest, helyrejöttek a dolgok közöttük.
Hoseokból nem sokra emlékszem, mert ő segített Sugának a támadókat elintézni, de már akkor is megnyugatott a jelenléte, mint azóta mindig.
Jinnel a kórházban találkoztam először, s már ott kiderült, hogy milyen gondoskodó és odaadó, ahogy az öcséimmel bánt, na meg, ugye, velem, mikor nem is ismert engem. Azóta is anyám helyett… hát nem az anyám, de apám, vagy bátyám. Tudom, hogy vele bármit meg lehet beszélni, és ez nagyon sokat segít.
Namjoont először a házunkban láttam. Kimért, kedves és kissé tartózkodó. Ő vezeti a csapatot, és ha jól tudom, együtt szokott írni Sugával. Mindig ő cselekszik először, mikor szükség van egy határozott emberre. Sajnos, nem igazán ismerem őt sem.
- Dehogynem! Kookie, ha bármi baj van, bármelyikünkhöz fordulhatsz! - szólal fel Jin, de a többiek csak lehajtott fejjel hallgatnak. Ez semmi jót nem jelent…
Az ebéd befejeztével sem tűnik úgy, hogy múlna ez az egész. Jóval csendesebb mindenki, és a viccelődés is abbamaradt. Úgy látszik, különös tehetségem van a hangulat lerombolására.
- Csomagolok nektek haza is - serénykedik Jin a konyhában, ahogy én a cipőmet húzom.
- Köszi - kukkant be Suga. - Hol a kulcs?
- A szekrényen - zárja le a dobozt, és alaposan betekeri celofánnal, de addigra Suga már kiment. - Jungkookssi, ha bármire szükséged van, hívj nyugodtan.
- Rendben, hyung.
- Tudod az én számomat is - jelenik be TaeTae. - Csak egy szavadba kerül, és megmentelek - ölel át finoman.
- Nincs mitől megmenteni - állom a közelségét.
- Tudod, hogy értem - ereszt el, hogy mélyen a szemembe nézhessen.
- Nem nagyon…
- Reménytelen vagy, Süti - borzolja össze újra a hajam, ami már olyan hosszú, hogy így pont a szemembe lóg. - Ha unatkozol, keress meg!
- Oké.
A kocsiban végig Kyouya szőrét birizgáltam, s közben azon járt az agyam, hogy végülis Suga hozta el nekem. Azt hittem, nem szereti az állatokat, bár még most is ezen a véleményen vagyok, de akkor miért tette volna? Jó érzés, hogy a kislányommal törődik. Nagyon is jó.
- Köszönjünk, hyung - hajolok meg gyorsan, mikor Suga már a bejáratit nyitja. Jellemző rá, hogy meg se köszöni… Annyira lehetetlen kiigazodni rajta.
- Ugyan, semmiség - legyint. - Vigyázz magadra!
- Te is, hyung.
- Sziasztok! - hajt el, én meg megmarkolva Kyou bundáját, belépek a lakásba.
- Minek fogod azt a kutyát? - csukja be mögöttünk az ajtót.
- Mert még nem volt itt, és nem szeretném, hogy elmászkáljon olyan helyekre, ahova nem szabad.
- Engedd, oda megy, ahova akar - von vállat hetykén, és zsebre vágott kézzel továbbhalad a konyhába. Én még mindig tartva Kyout, utána megyek és figyelem, ahogy a hűtőbe pakolja a kapott ételt. - Hallod? Anyuék is tudnak róla, ha a macskát megeszi, kevesebb baj lesz, ráadásul úgyse szakad ki a seggedből, így eltűnni se fog.
- Hogy kérted el? - ülök le egy székre - még mindig nem eresztve ebemet.
- Taehyung kérte el, én csak átvettem félúton - tölt magának egy pohár vizet, és megtámaszkodva a pulton, unottan nézelődik.
- És nem volt vele gond? Ment melletted?
- Jungkook, mit aggódsz már? Pórázon volt, amit te Jinnél hagytál, és bár az elején majdnem megevett, végül rendben volt minden…
- Mi? - hülök el a “megevett” szó hallatán.
- Majd megbarátkozunk, ne félj. Azért akartam elhozni, hogy nyugodtabb lehess, és nem azért, hogy még több dolog aggasszon.
Őszintén jól esik, hogy miattam próbálkozik, de ugyanakkor rosszul is, hogy ennyi áldozatot hoz. Nem az a türelmes típus…
A szobába érve, még erősebben szorítva Kyout vezetem a cicához. Egy pillanatra megfagy köztük a levegő, majd olyan eszeveszett fújások közepette szalad ki, hogy csak dermedten nézünk a kijárat felé, ahol legutóbb eltűnt. Se én, se a kutya nem tudjuk ezt mire vélni, ám kábulatunkból Suga nevetése szakít ki. Ábrázatom elsötétül, és csalódottan ülök le az ágyra, immár elengedve Kyouyát, de mutatóujjammal intve neki, hogy nem jöhet fel.
- Na~, ne légy ilyen - huppan mellém, felettébb szórakozottan. Még a tőle annyira szokatlan reakció sem tud jobb kedvre deríteni, merthogy Yuko nem fogadja el Kyouyát, pedig nekem mind a ketten nagyon fontosak.
- De a cica…
- Majd megbékél. Ha meg mégse, legalább nem alszik a fejemen többet. Még a végén én is beszerzek egy kutyát - hahotázik, de ettől még mindig nem lett jobb. - Öltözz át, én addig összekaparom a szőrcsomót - áll fel sóhajtva, és végül tényleg magamra hagy.
Eleget téve a kérésének átveszem a kinti ruhámat valami kényelmesebbre, és az ágyra helyezkedve nézelődök a szobában, míg vissza nem tér. A macskát egy laza mozdulattal a földre dobja, ki amint leérnek tappancsai, már szalad is fel kaparója legtetejére, aztán a kezében tartott tányérral visszaül előbbi helyére, és benyomja a tévét. Lassan falatozik, közben váltogatva a csatornák közt, majd miután nem talál semmi kedvére valót, a híreken hagyja. Hasra fekve kúszok egyre közelebb és közelebb, mígnem már teljesen mellé érek. Látom a halvány mosolyt szája szegletén, de igyekszik nem nagy feneket keríteni az ügynek, így rám se nézve nyújtja felém a tányért, tudván, hogy elérte a célját. Mivel nem ebédeltem, rendesen megéheztem, így minden gond nélkül pusztítok el két egész gombóc baozit, hogy aztán jóllakottan dőljek el a párnákon, érdeklődve figyelve a televíziót.
Suga letéve az üres tányért, felmászik a helyére, és ő is elfekve figyel tovább. Meg van a rendszerünk már, így megszokásból mindig a bal oldalra megyek, mert itt szoktam aludni, itt kényelmes. Elég nagy az ágy, bár van, mikor középre keveredek… teljesen véletlen. Olykor meg Yukonak is nagyobb helye van, mint nekünk.
Egy ideig győzködve magam ötletem helyességéről, végül lépésre szánom el magam, és közelebb kúszok Sugához, ki már reflexből karol át, ahogy elé kerülök, szemeit le sem véve a tévéről. Rettegek a legtöbb testi érintkezéstől, főleg, mert az az este jut eszembe róla, de ezen is változtatni szeretnék, amit nem lehet mással elérni, minthogy közeledek hozzá, és ha kimondani nem is merem, valamit tennem kell. Tudom, hogy már nagyon vágyik rá, hiába nem mondja, egyértelmű, és nem is szeretnék túl hálátlannak látszani.
Nagy koncentrálásában félig elnyílt ajkaira hajolok, és félénken érintve párnáit, egy eléggé gyenge csókba invitálom, mire rögtön minden figyelme az enyém lesz. Nem lép, csak gyengéden viszonozza, pedig azért reméltem, hogy ezt nem nekem kell. Nyelvemet átdugva ismerkedek az övével, egyre inkább érezve, hogy azért engem is vonz a dolog, de attól még ott van bennem a félsz.
Míg ujjai bátorítóan cirógatják tarkómat, tenyeremet hasára tapasztom, mire meglepődöttségében felszusszan, mi bátorságot ad a folytatáshoz. Centiről centire lejjebb simítva pólója kissé érdes anyagán, nagyot nyelek, mikor elérem nadrágja korcát. Igyekezve beleélni magam csókunk élvezetébe, ujjaimmal óvatosan bekúszok a textil alá, ám mielőtt elérhetném a célt, Suga hátrébb húzódik, és elkapva a kezemet, kettőnk közé húzza.
- Mit csinálsz? - néz rám félig felvont szemöldökkel. Tekintetem a takaróra szegezve húzom magam egészen kicsire, és biztos vagyok benne, hogy a fejem színét most egy paradicsom is megirigyelhetné. Basszus, ezt nagyon elcsesztem! Istenem, annyira kínos… - Jungkook. Nem tartozol semmivel, és erre még korántsem állsz készen. Ha meg is fog történni, az azért lesz, mert te szeretnéd, de most még biztos vagyok benne, hogy nem önszántadból lenne - mondja határozottan, s én már nem tudok ennél jobban összehúzódni. - Ajj, most emiatt ne gubózódj már be - kúszik vissza hozzám, és ölel át. - Nem történt semmi, csak ne légy buta - simogat lágyan, de nem tudok mit tenni, szörnyen szégyellem magam. Pár percig próbál valami reakciót kicsikarni belőlem, majd feladja, és feltérdel. - Tudod, mit? - jó, most mégjobban félek. - Akkor csináld! Sőt, segítek! - rángatja ki alólunk a takarót és nemes egyszerűséggel rám teríti. - Mostantól nem vagy itt, és nem is látlak. Sőt… Ki az a Jungkook? - kiabál, nem mintha nem hallanám így. - Ohh, mi ez a pukli itt? Azt hiszem ráülök! - incselkedik, s pont, mikor már azt hiszem, hogy nem lenne képes rá, komolyan rám ül! Persze, tartja magát valamilyen szinten, de akkor is…. rám ült! - Wow, milyen kényelmes!
- Ehh, ne - dobom le a fejemről a túl meleg és nehéz paplant, hogy levegőhöz jussak.
- Juj, te ki vagy?! - mutat rám meglepődöttséget színlelve.
- Hyung, nehéz vagy - nyöszörgök.
- Nehéz? Ki, én? Miről beszélsz? - kegyelmez meg és nagy hévvel mellém huppan. - Te amúgy se vagy itt, úgyhogy hess - dobja vissza a fejemre a takarót.
- Jólvan, bocsánat - mászok már ki teljesen alóla, mert tényleg meleg.
- Nincs miért bocsánatot kérned - helyezi magát kényelembe, és karját kinyújtva jelzi, hogy feküdjek oda hozzá, mit meg is teszek.
- Köszönöm.
- Hagyd már abba…
Este, vacsora után közösen elmentünk egy sétára, hogy Kyouya elintézhesse a dolgát, mert itt ugye, nincs kert. Ugyan sokat nem mentünk, csak egy kört, de az is bőven elég volt nekem mára ezután a sok mozgás és izgalom után.
Egy gyors zuhanyzást követően elvonultunk aludni, azonban míg Sugát hamar elnyomta az álom, nekem még mindig nem megy. Csak azon a jár az eszem, hogy hogyan változhatnék meg minél jobban úgy, hogy neki és a srácoknak is jó legyen. Félek, hogy az én hibám miatt feloszlunk, és megint egyedül maradok. De nem is az, hogy egyedül, hanem, hogy nélkülük. Rengeteg embert elvesztettem már életem során, de az ő hiányukat nem bírnám csak úgy átvészelni. Egyikőjükét sem.
Megunva a monoton semmittevést, nagyon halkan és óvatosan az ágy szélére mászok, ahol Kyouya alszik, és lelógatva a kezemet, simogatni kezdem. Az ő jelenléte mindig megnyugtat, ráadásul Yuko ma nem alszik velünk, merthogy csak addig volt hajlandó lejönni a helyéről, míg nem voltunk itthon, így kell némi lelkitámasz. Felriadva érintésemre, felpattan, de amint leesik neki, hogy csak én vagyok az, fejét a tenyerembe hajtva élvezi, ahogy dögönyözöm.
- Hívd már fel a kutyát - érkezik mögülem egy meglehetősen álmos hang, de ugyancsak nem cselekszek. Nem szeretem más ágyát bemocskolni vele, róla meg főleg tudom, hogy nem rajong érte. - Istenem, Kook - sóhajt fel. - Gyere - paskolja meg az ágyat, s Kyounak több se kell, azonnal felugrik. Nem hittem volna, hogy még hallgatni is fog rá… - De ha közénk férkőzik, esküszöm, ráfekszem - húz vissza Suga, és karját átvetve rajtam, könnyedén visszaalszik.
Ha
szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne
másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes
információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
