5. My new life

Félálomban fekszem az oldalamon, mikor kopogást hallok, de nem szentelve neki túl nagy figyelmet, a hátamra fordulok.

- Kisfiam, vendéged jött! - kiabált be anya, ám mire reagálhattam volna, már nyílt az ajtó. Idegesen a fejemre húzom az egyik párnát, még fel sem fogtam az imént hallottakat, csak aludni szeretnék.

- Reggelt’, Kook - dörmögi valaki közvetlen mellettem.

- Mmmm... - nyögök és fordulok a másik irányba, mire tudatosul bennem, hogy mi van. - Mi?! - pattannak ki a szemeim. - Már ennyi az idő?! - ülök fel hirtelen, ám amilyen gyorsan sikerült ezt véghez vinnem, ugyanolyan sebességben dőlök is vissza, a rám tört szédülés miatt.

- Nyugi, haver, még korán van - kuncog fel Tae.

- Miért vagy itt? És miért nem hagysz még aludni? - hunyom le pilláimat, de már nem vagyok fáradt. Ahhj, jól kezdődik a nap…

- Segíteni - foglal helyet mellettem.

- Miben? A felkelésben, vagy az öltözködésben? - jegyzem meg gúnyosan, és most lassabban nekirugaszkodva a dolognak, felülök.

- Is-is - ereszt felém egy fél mosolyt, mitől kiráz a hideg.

- Ahh, már felkeltettél, a többi megy egyedül is - mászok ki a meleg, puha, marasztaló takaró alól. Lassan és bizonytalanul a szekrényemhez sétálok, majd kivéve egy boxert, egy farmert és egy egyszerű, sötét színű pólót, a székre hajítom őket. - Elfordulnál? - pillantok hátra, hogy megteszi-e, és mikor megbizonyosodok róla, hogy igen, levéve pizsamaalsómat, gyorsan felhúzom a boxerem, és leveszem a felsőm.

- Várj egy kicsit! - szól rám, mire megtorpanok.

- Ne leskelődj!

- Nyugi, van sajátom - Kihallatszik hangjából, hogy vigyorog. Saját, mi? Nem értem, mire akart ezzel célozni, de akkor is…! Ahj. Nem szeretem, ha valaki látja a testem, főleg, ahogy mostanság kinéz. Csupa folt és seb, na meg a véznaságom mindenkinek szemet szúr. Várom már, mikor kezd piszkálásomba, ám ekkor valami hideg ér a hátamhoz, amitől összerándul minden izmom.

- Hah... - nézek hátra, mire meglátom a pimaszul vigyorgó V-t, kezében a kenőcsös tubussal.

- Vicces vagy - nevet fel.

- Komolyan ezért keltél fel korábban?

- Miért?

- Hogy molesztálhass - húzom fintorra ajkaimat.

- Én nem molesztállak. Elvégzem a dolgomat.

- Neked nincs dolgod velem kapcsolatban - húzódok el, mikor végre abbahagyja.

- Dehogy nincs. Hisz testvérek vagyunk - mered rám kiskutyaszemekkel, míg én magamra szenvedem a pólómat, majd félig felrángatom a farmerom, de akkor két kézzel elkapja a széleit és felrántja rám, kis híján visszaszáműzve hasfalamba a golyóimat. - Testvérek - ismétli meg, míg begombol, én meg zavaromba és fájdalmamba nem is tudom, mit tegyek. Miért vagyunk testvérek? Mi van? Valahol lemaradtam, de nem emlékszem, hogy lenne még… Így is elég a két kicsi.

- Köszönöm.  

- Ugyan… Bármikor.

Ömm, ha lehet, máskor inkább ne. Nem szeretném veszélyeztetni a… testi épségemet. Nem mintha nem azt tenném minden nap.

Még a reggeli kutyasétáltatós körömre is elkísér, majd türelmesen megvárja, míg bepakolok és indulhatunk végre. Útközben végig a telefonját birizgálja, én meg azt csinálom, mint mindig. Elmerülök a táj apró gyönyöreiben. Na jó, ez kicsit lányos, inkább nevezzük úgy, hogy csak bambulok ki a fejemből. Alapesetben olyanok járnak a fejemben, hogy mikre kellett készülni, milyen dolgozatok várhatóak aznap, de most nagyon nem megy ilyenre gondolni sem. Félek, hogy mi lesz az osztályban, ha belépek. Lehet, megkérem Taet, hogy jöjjön be velem. Mondjuk, vele is jól elbántak, na meg milyen lenne már. Akkor emiatt piszkálnának. Sehogy sem jó, de akkor is félek.

- Amint kicsöngettek, én már itt foglak várni - támaszkodott Tae annak a teremnek az ajtaja mellett, ahol most órám lesz.

- Hogy érsz ide olyan korán? Neked is akkor van csengő, mikor nekem…

- Azt bízd csak rám.

- Oké… De komolyan, semmi szükség erre - mondom, miközben megszólal a csengő. Várok pár másodpercet, hogy elindul-e, de mikor szándékát sem látom efelé, megkérdezem: - Nem mész órára?

- Megvárom, míg jön a tanárod - közli halál nyugodtan.

- Nem aggódsz, hogy beírnak?

- Jó, hogy mondod! Itt az igazolásod nálam, szünetben leadjuk őket - kezd el kotorászni hátizsákjában, hogy megmutassa őket.

- Köszönöm - fordulok el zavaromban, majd meg is pillantom a közeledő tanár urat. - Na, de akkor majd… Szia - intek neki, besprintelve a terembe.

Gyorsan helyet foglalok anélkül, hogy körbenéznék, mert nagyon nem szeretném látni a tegnapi srácokat. Tuti, hogy itt vannak. Biztos. Elvégre, miért ne lennének.

Az egész napom úgy telik el, hogy nem látom őket, mert nem is akarom. A hangjukat fel sem ismerem, majdnem harmincan vagyunk az osztályban, de végig feszült voltam. Az ebédszünet csengőjére az eddigieknél is gyorsabban tűntem el a teremből.

- Na, mi a baj? - néz rám meglepetten Jimin, amint kiérek az ajtón.

- Semmi, miért?

- Hát csak úgy rohantál ki, mint akit kergetnek.

- Ja, nem, csak már éhes vagyok - füllentek, ami látszólag célba is talál, mert elindulunk lefelé, az étkezőbe.

Mi vagyunk az elsők a többiek közül, akik leülnek az asztalhoz. Míg Jimin azonnal nekiáll az evéshez, én inkább megvárom a srácokat. Már egész jól kezdem megszokni a nagy társaságot, és talán, de csak talán, kicsit kedvelem is őket. Pont ez az, amit a legjobban el szeretnék kerülni. Ha túl közel engedem magamhoz a bandát, nagyon meg fogom szenvedni az elvesztésüket. És ennek bekövetkezte szinte biztos. Mint mindig… Nem véletlen kerülöm az embereket.

Iskola után egyből Jinhez megyünk, elvégre ma megejtjük a számomra első táncpróbát. Már előre félek tőle, hogy mi fog várni. Nem mintha nem félnék mindentől. Még engem is idegesít a gyávaságom, de nem tudok mit tenni ellene.

- Erre van a mosdó - mutat Hoseok a konyha melletti ajtóra, hogy át tudjam venni a tesicuccomat, mert elfelejtettem, hogy ide is külön hozni kellene ruhát.

Amint extra gyorsasággal átvedlettem, már csatlakozok is a kint váró csapathoz. Nammal az élen a lépcső mögé mennek, ahol egy újabb ajtó van. Már épp kezdeném felfogni, hogy ugye ez egy lépcső, meg minden, és elméletileg a ház végét szokta jelenteni, de nem, ott van még egy ajtó, mire kinyitva, egy hatalmas, fényes, világosan parkettázott teremmel találom szembe magam, két oldalán rengeteg tükörrel.

- Ne állj meg! - tol meg Tae hátulról, ahogy megtorpanok a küszöbön.

- Bocsánat... - motyogom és igyekszem nem útban lenni.

Fönt a falon is van több hangfal, meg a földön is néhol, kisebb-nagyobb, némelyik állványon, van, ami csak a hanyagul a földön. Nagyon tiszta ez a hely, ahhoz képest is, hogy itt fiúk szoktak edzeni. A sulis tornaterem a közelében sincs.

Néhány súlyzó is hever a sarokban, meg ugrálókötelek. A terem másik végében egy kis asztal is van, rajta laptoppal, amiből mindenféle madzag lóg ki. Hogy tudta ezt kifizetni Jin? Még csak iskolás. Elég rejtélyes ez a srác.

A többiek vigyorogva nézik, ahogy szemlélem a helységet, ám amint ezt észreveszem, menten lesütöm a szemem és egy lépéssel Jimin háta mögé állok, mire ő felnevet és felém fordul.

- Mitől félsz ennyire? Itt senki nem esz meg - teszi vállamra egyik kezét, amin tisztán látszódnak izmai, mivel csak egy trikót visel felül. Ő inkább elképesztő, mint ijesztő. Jimin nagyon kedves és vicces srác, tőle már nem tartok.

- Semmitől - pillantok el, hogy ne lássa, mennyire is zavarban vagyok. Na, én most látom ezt a helyet először!

- Na, akkor kezdhetjük is! - mondja ki Namjoon a végszót, mire mindenki szétszéled, csak én állok ugyanott, mint egy darab fa. Mégis, mi van?

Jin a terem széléhez megy, ahol hanyatt fekszik és elkezd felülésezni. Suga a fekvőtámasz mellett dönt, míg Jimin a súlyzókhoz megy, Nam meg Hobi pedig mindenféle fura tornamozdulatokat tesz. Csak én nem értem, mivan… Szerencsére Tae ezt észreveszi, és már jön is megmenteni engem.

- Tánc előtt van egy kis magán bemelegítés, hogy kisebb legyen a sérülések esélye - mondja, én meg csak figyelem a többieket. Fura, így rövidnadrágban és egy szál pólóban, vagy trikóban látni őket. Mindegyikőjük egytől-egyik csupa izom. Még Jin is, ami elég meglepő. Én meg… Ahh, jobb nem is gondolni rá.

- Én mit csináljak?

- Ne törd össze magad - kacsintott rám és hagyott magamra. Hát, köszi. Ezzel sokat segítettél. Nem mintha nem erre törekednék mindig, de mindegy.

Mivel fogalmam sincs, mi a dolgom, és nem is akartam ott ácsorogni helyben, elkezdtem különféle nyújtó gyakorlatokat, amiket tesin is alkalmazni szoktunk. Eleve, akkor sem szeretem, de most nem is az a fontos, hogy mi jó nekem, és mi nem. Elvállaltam, hogy az első fellépésig biztosan benne vagyok a dolgokban, utána meg lesz, ami lesz. De ha már ilyen helyzetbe sodortam magam, minden tőlem telhetőt megteszek. Addig sem unatkozok egyedül és kezdem azt érezni, hogy boldogabb vagyok a srácok társaságában.

- Na, srácok, indulhat? - lép elő Nam. Mire mindenki helyeselt és közelebb jött, elrendezte a beállást. Jimin kerül elsőnek középre, én a csapat bal szélén, elől állok.

Igyekeztem mindent lemásolni úgy, ahogy a leader mutogatta, de ez nem tűnt olyan egyszerűnek, mint ahogy az elején hittem. Miattam még kevesebbet haladtunk, nekem mindent többször meg kellett mutatni, és korrigálni a mozgásomat. Szerencsére a legtöbben mind nagyon elnézőek voltak velem. Ám mikor egy bizonyos lépéshez elértünk, én nem tudtam, jobban mondva, nem akartam megcsinálni.

- Kookie, csak mozdítsd így a csípődet - mutatja bíztatóan Jimin. Könnyen beszél, szerintem ez a mozdulat neki megy a legjobban mindenki közül. De nekem ez már akkor is sok.

- Ezért nem szeretem a gyerekeket - morran fel Suga, mire minden eddigi önbizalmam is elpárolog. Gyereknek tart. És nem szeret. Azaz a gyerekeket. Vagyis engem. Ezt eddig is tudtam. De most ideges rám.

- Nézd! - lép mellém V és kezeit fejmagasságba dobva, kicsit ökölbe szorítja, majd beharapva alsó ajkát, elkezd körözni a csípőjével. Közben az a tekintet, amivel engem illet… Szinte belepirulok. Hogy lehet ennyire kéjesen nézni és mozogni egyszerre? Ezt is itt tanulta?

- Jó, de nem ez a feladat. Ne kínozzátok már szegényt. Segítsd, vagy hagyd békén… - mérgeskedik a vezető, de Tae le sem reagálja a hangnemet, ugyanolyan jókedvű.

- Jó-jó - int egyet, és közelebb lép hozzám, mire megfagy ereimben a vér. Olyan erővel és határozottsággal markol kétoldalt csípőcsontomra, hogy ha akarnék, se húzódhatnék el, majd ágyékomat előre tolja, végig lefelé nyomva engem és visszahúzza felfelé. Ezt még elismétli vagy kétszer, míg én szorosan összezárt szemekkel tűröm. - Nem nehéz, ugye? - mosolyog rám, elengedve végre.  Azt hittem, abban a pillanatban összeesek, olyan szinten zavarba jöttem, és szédülni kezdtem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen közvetlen érintésekhez. Kapkodni kezdtem a levegőt, már ziháltam, és az istenért sem akartam megcsinálni a mozdulatot, akármennyire néztek rám kérlelő tekintettel. Kivéve őt. Ő csak lenézően pillantott rám. Látszott rajta, hogy unja már a várakozást, és un már engem is. Ez pedig nagyon rosszul esett. Jin ijedten lépett mellém.

- Jól vagy, Kook? Úgy festesz, mint aki szellemet látott… - kezdte el tapogatni a zavartól tűzforró homlokom.

- Persze, minden a legnagyobb rendben! - hárítottam talán túl gyorsan, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Nem akartam, hogy miattam ne haladjanak, azt meg főleg nem, hogy Suga megvessen az ilyesfajta kislányos hisztim miatt. Nagyon össze kellett szednem magam a következő cselekedetemhez. Mély levegő, ki és be. Ki és be, és rajta…

Középmagasságba emeltem a kezem, kissé behajlítva őket magam felé, majd nagy koncentrálás közepette, de sikerült egész tűrhetően leutánoznom a mozdulatot. Ezt követte még egy és még egy, majd egymás után sokszor, egyhuzamban. Kezdtem belejönni, és az utolsó szó szerint ribancokat megszégyenítőre sikeredett. Észre se vettem, de alsó ajkam beharaptam és pár izzadtságcsepp is megjelent a homlokomon, amitől kicsit odatapadt a hajam. Ha Suga lenne ebben az állapotban, tuti érdekelne. Talán, egy egészen kicsit. Csak mert… Nem tudom, csak mert csak.

A próba megint az én hibámból akadt meg, ugyanis én feléltem minden erőmet, már szinte sírni tudtam volna a fáradtságtól, de nem adtam fel, míg tényleg nem volt már muszáj. Különösebben kidolgozott izomzat és jó erőnlét híján nem sokáig bírtam a táncot. Ezerszer fárasztóbb, mint egy egyszerű testnevelés óra. És megint miattam… 

 - Ne aggódj, haver, heti háromszor lejössz velem délután a konditerembe, és minden rendben lesz - próbál vigasztalni Jimin.
 - Jó - egyezek bele lehajtott fejjel, elvégre sok mást nem tehetek. Bírnom kell, de már eleve egy sima tanítási nap is megvisel, nem hogy tánc, plusz ének és kondi. A többiek teljesen jól viselik ezt, csak én vagyok ilyen.

- Csinálok valami harapnivalót, hátha jobb kedved lesz - teszi vállamra egyik kezét Jin. - Tényleg minden rendben lesz. És amúgy én is lejárok rendszeresen Jiminnel, így mehetünk hármasban.

Végül így is lett. Másnap hármasban mentünk le a közeli edzőterembe, ahol a fiúk egyesével elmagyarázták, hogy mi micsoda és mire jó, valamint, hogy ők ezek közül miket szoktak használni. Készségesen segítettek nekem mindenben, szinte már edzéstervet is felállítottak számomra, hogy biztos legyen a haladásom. Ám az erősödés nem csupán ennyi, az étrendemen, valamint napjaim rendszerezésén is változtatnom kellett, ami már egy sokkal nehezebb feladatnak ígérkezett. Az elején nincs más, csak kín és fájdalom, de állítólag ez később változik, így az volt minden reményem, hogy tényleg jót tesz ez nekem.

Péntek este a szobámban tanulok, mikor hallom, hogy jön valaki, majd nem sokkal utána anya hív. Nagyon fárasztó napon vagyok túl, nyolc órával a hátam mögött, másfél óra énekléssel és még kettő az edzőteremben, meghozta a gyümölcsét, olyan téren, hogy már mozogni is fáj, de ugye a dolgozatokra is készülnöm kell. Nem szívesen, izomlázas lábakkal indulok meg kifelé a konyhába, ahol egy számomra ismeretlen férfi vár kint édesanyámmal, látszólag jó kedvben, míg észre nem vesznek engem. A hangulat azonnal komollyá válik, ami kicsit megrémiszt, de igazából nem tudom mire vélni ezt az egész helyzetet. A férfi nem sokáig hezitál, azonnal indul is felém, és már nyújtja a kezét, amit én félőn elfogadok.

- Katsuki Gaku - mutatkozik be illedelmesen, kicsit megszorítva kézfejem. Hozzám képest is nagyon magas, rövid fekete haját pedig biztos vagyok benne, hogy órákig zselézgette, mire ilyen félresöpört állapotba tudta varázsolni.

- Jeon Jungkook - veszem elő leghatározottabb mivoltomat.

- Gyere, fiam, foglalj helyet! - húz ki anya nekem egy széket az asztalnál, és amint szófogadóan megteszem, amit kér, ők is leülnek velem szemben, egymás mellé. Ez már jól kezdődik… - Nos… - fonja össze ujjait az asztallapra téve - Gaku és én… Azaz mi… Ajj, kicsim, nem tudom, hogy mondjam el - esik zavarba.

- A lényeg, hogy édesanyáddal egy ideje együtt vagyunk - teszi egyik hatalmas tenyerét anyukám kezeire.

- Igen - mosolyog rá a férfira. - Pontosabban négy hónapja. Nem szerettem volna addig bemutatni, míg nem vált elég komollyá a dolog. Tudom, mennyire megviselt téged apa elvesztése - mondja, mintha meghalt volna az apám.

- Mi? - hűlök el teljesen.

- Kicsim, tudom, hogy még új ez neked, de meg kell értened, nem élhetek én sem örökké egyedül - magyarázza, mintha mi itt sem lennénk neki. - Az öcséid nincsenek itthon, egy ovis társuknál szülinapoznak, szeretném, ha segítenél velük kapcsolatban.

- Nem… - lehelem szinte hangtalanul, kitolva a széket és felállok. - Ez nem lehet igaz… - fordulok el és magamra rántva a kabátomat, kiskutyámmal a nyomomban kirohanok a házból.

Nincs célom, nincs tervem, csak elindulok jobbra, végig rohanva. Olyan mennyiségű idegesség gyűlt fel bennem, hogy nem tudok megállni, ki kell adnom magamból. A könnyeim kihasználva az alkalmat, könyörtelenül útnak indulnak, amiktől erőszakos mozdulatokkal próbálok megszabadulni, de az utánpótlás állandó. Fáj a tüdőm, sajog a bokám, de ez csak gyorsabb tempóra ösztönöz. Ha egy átkelőn nem tudok éppen átmenni az autók, vagy az útjelzés miatt, csak befordulok, egy pillanatra sem akarok megállni, az sem számít, ha eltévedek. Homályos a látásom, ég a mellkasom, de érzem, hogy Kyouya mellettem fut, már szinte élvezve a mozgást.

Végül győz a fájdalom és fokozatosan lassulok, míg már nem bírom magam tartani, és térdre rogyok a járda közepén.

- Miért? - temetem arcomat két kezembe.

Nem tudom, mi rázott meg jobban, hogy anya már négy hónapja együtt van egy idegennel, vagy hogy egyedül érzi magát mellettünk. Eddig bele sem gondoltam, hogy bármikor új pasi léphet az életünkbe. Én minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy könnyebb legyen nekünk… Neki... De most elárult engem, és az öcséimet is! És mi az, hogy addig várt, míg elég komoly nem lesz? Talán voltak más kalandjai is, amiről nem tudok? Lehetm jobb is, ha nem mond el ilyeneket. Nem mond el semmit.

A nő, aki felnevelt és akiről azt hittem, hogy ismerem, most hazajött egy idegennel. Nem tudom felfogni! Elfogadni meg főleg nem…

Kyouya nyüszögve böködi orrával kézfejemet, mire kikukkantva kezeim közt, látom, hogy előttem toporog és keresi hova lettem. Kicsit lenyugtatva magam, átölelem a nyakát és percekig nem mozdulok. Orromat puha bundájába fúrva lélegzem be a kicsit sem kellemetlen illatot. Néhány pillanat után erőt véve magamon felnézek, hogy hol is vagyok pontosan. Egész testemben remegek az előbbi futás miatt, de erőt véve magamon felállok, hogy indulhassak, ám amint lépnék, valaki megfogja a vállam, mire egész testemben megmerevedek.

- Jungkook? - hallom meg az ismerős hangot, mire akaratlanul is hátrafordulok. Nem kellett volna. Sugára emelem kisírt szemeimet és minden lélekjelenlétemet arra összpontosítom, hogy most azonnal eltűnjek a föld felszínéről. Mit keres itt, és miért ilyenkor? Miért történik velem ez mindig? - Mit csinálsz?

- Én… - fordulok vissza, neki háttal, hogy ne lássa azt a rakás szerencsétlenséget, ami éppen vagyok - … semmit.

- Aha - lép tőlem hátrébb. - Hazafelé tartasz?

Egész emberien beszél velem, ami kicsit jól esik. De, hogy haza megyek-e? Nem, nem akarok oda menni. Inkább kint éjszakázok, csak ne kelljen oda visszamennem.

- Nem…

- Akkor hova? - sétál elém, de én elfordítom a fejem.

- Nem tudom…

- Mi történt? - vált át szinte már kedvesbe.

- Semmi. Nem akarok haza menni - és azt se, hogy te tudj az én problémáimról. Ki tudja, mennyire tartana még szánalmasabbnak.

- És akkor most hova mész? - kérdez tovább kitartóan, mint akit tényleg érdekel, hogy mi van velem, közben tudom jól, hogy nincs így.

- Fogalmam sincs.

- Hol akarsz aludni?

- Nem tudom…

- Ahh, nem vagyok veled kisegítve - túr a hajába. - Gyere - utasít, és meg sem várva válaszom, elindul. Vesztenivalóm nincs, ezért hát követem, bár fogalmam sincs, merre. Csak némán ballagunk, míg egy ismerős környékre nem érünk.

Megérzésem nem csal, Jin háza előtt megállunk. Suga habozás nélkül nyit be a kis kertkapun, majd a házhoz sétálva becsönget. Teljesen sötét, szerintem nincs otthon senki. Pár perc várakozás után megunja, és a kis küszöb melletti virágok közt kezd el kutatni, míg meg nem találja, amit keres. Egy kulcsot. Kinyitva az ajtót, feloltja a villanyt, és betrappol. Félénken követem, Kyouyával a nyomomban.

- Biztos, hogy be szabad ide jönnünk? - torpanok meg az előszoba közepén.

- Szerinted, mégis, miért hagy kint kulcsot? - pillant rám, miközben feloltja a nagyszobában is a villanyt.

- Nem tudom…

- Közülünk mindenki tudja, hogy hol van elrejtve a kulcs, hogy ha baj van, be tudjunk jönni - magyarázza, miközben az emeletre siet, végül egy nagy kupaccal tér vissza. Ki se lát mögüle, de így is tökéletesen megtalálja a kanapét, amire le is vágja a halmot. - Zuhanyozz le, gyere, adok ruhákat - indul meg felfelé, én meg utána… Befordul egy kis szobába, amit még sosem láttam, de a küszöbnél megvárom, míg egy szekrényben kotorászik. - Ezek Jimin cuccai, de méretre szerintem jók - nyom a kezembe egy boxert és egy pólót.

- Nem gond, hogy hordom őket? - nézek a fehér felsőre és sötét színű alsóra. Nem igazán akarom más alsónadrágját hordani…

- Én is szoktam másét - von vállat és száguld is tovább. - Jössz már? - kiabál utánam, egy másik ajtó mögött eltűnve.

Tehát Jin nincs itthon, ahol mi most épp vagyunk, ő meg nem is tud róla, valamint Jimin cuccait fogom hordani, amiről ő sem tud. Mekkora balhé lesz itt? És mi az, hogy Suga is szokta hordani mások ruháit? Miért vannak itt a többieknek ilyenek? Már lassan semmit nem értek.

A fürdőbe érve Yoongi elmagyarázott mindent, hogy mi merre, majd egy törülköző társaságában magamra hagyott. Na jó, még Kyouya is itt van, de akkor sem jobb a helyzet.

Gyorsan elintézve a tisztálkodást, szégyenlősen lebattyogok lenge öltözetemben, a levetett ruháimmal kezemben.

- Ezeket hova tehetem?

- A konyha melletti fürdőben a szekrényre. Aztán gyere be…

Miért ilyen most velem? Lehet, kötelességének veszi, hogy foglalkozzon velem? Csak a terhére vagyok. Mi van, ha itt hagy engem egyedül a házban? Mit csinálok én? Haza kellett volna mennem. Már késő… Elvégezve mindent bemegyek a szobába, ahol Suga ül a kanapé előtt, amin megágyazott nekem, és nézi a TV-t.

- Itt tudsz aludni - bök maga mögé a távirányítóval.

- Köszönöm - kullogok oda és elfekszem mögötte. Körülbelül a térdemnél helyezkedik el, Kyouya meg befekszik a fejem alá. Kicsit nagy rám a felső, így takar valamennyit, de sajnos nem túl sokat. Nem szoktam így mászkálni, főleg nem vendégségben.

Innentől már nem beszélünk többet, ő nézi a műsorokat, én meg hol a képernyőt, hol őt figyelem. Még mindig érthetetlen számomra a viselkedése, de boldog vagyok tőle. Látszólag nem akar magamra hagyni, de nem igazán tudok elaludni.

Lehet, anyu épp halálra aggódja magát miattam. Nem szoktam ilyen lenni, mindig is példagyerek voltam. Feleselni, ráadásul el is tűnni otthonról? Mindegy, nem az én hibám, nem kellett volna ezt a pasit idehoznia. Egy egészen kicsit van csupán bűntudatom, de jobban lefoglal az a helyzet, amibe keveredtem. Hova ment Suga, mikor rám talált? És miért szólított meg? Neki egyszerűbb lett volna kikerülni engem, de még azt is kinéztem volna belőle, hogy előbb lök félre, mintsem segít. Már fogalmam sincs, mit gondoljak vele szemben…

Lassan elnyom az álom, annyira hihetetlenül unalmas dolgok mennem a televízióban, meg hát igen, mint mondtam, fárasztó napon vagyok túl, amin ez a kis incidens sem könnyített.

Legközelebb az ajtó nyitódására térek magamhoz, ám még nagyon kimerült vagyok, nehezek a pilláim, így csak csukott szemmel fekszem.

- Yoongi, hát te? - hallom meg Jin meglepett hangját, majd közeledő lépteit. Kyouya körmének kopogása csöppet sem nyugtat meg, félek, mit fog szólni a házigazda a kutyámra.

- Ssss. Alszik - suttogja, ám alig hallom, mert elnyomja a tévé zaja.

- Ohh. Mi történt? - vált halkabbra Jin is.

- Az utcán találtam sírva. Nem mondta, mi van, csak, hogy nem akar hazamenni.

- Jól tetted, hogy elhoztad - foglal helyet valahol a közelben a földön. - Szerinted, bántották? - kezdte a tőle megszokott aggódást. Annyira aranyos, hogy így figyel rám, pedig még alig ismer. Ráadásul nem is akadt ki, talán kicsit örül, hogy itt vagyok. Tényleg nagyon családias ez a banda.

- Nem hiszem. Az meglátszana rajta. Gondolom, csak lázad…

- Majd remélem, elmondja nekünk. Jó lenne, ha kicsit megnyílna felénk, mert elég zárkózott… Nézd, de aranyos! Nem emlékszem, mi a neve?

- Honnan tudjam?

- Vigyázz a mi Kookunkra, kicsilány - gügyögi, mire majdnem kinyitom a szemem, de inkább nem, mielőtt lebukok.

- Hagyd már azt a kutyát…

- De ha egyszer olyan aranyos… Imádom az állatokat, csak nincs időm rájuk. Pedig én is tartanék kutyát, meg macskát is.

- Elég állat van házadban nap mint nap - veti oda gúnyosan, de nem lekezelően, inkább viccesen.

- Ez nem igaz. Ne mondj ilyet!

- Jó-jó…

- Megágyazok fent nektek, ilyenkor már ne menj haza. Köszönöm, hogy elhoztad, és vigyáztál rá, de már te is feküdj le.

- Ahogy akarod.

- Szerinted, hogy juttatjuk fel?

- Hagyd - támaszkodik meg a kanapé oldalában és feláll. - Te addig intézd el…

Lehúzza rólam a takarót, és kezeit alám fúrva lassan, de annál magabiztosabban felemel. Mozdulni sem merek a meglepettségtől, de félek, hogy dübörgő szívem leleplez.

- Olyan cuki, ahogy alszik - hallom közvetlen közelről Jin hangját.

Fejemet akaratlanul is Suga vállára teszem, és arcomat nyakába temetve lélegzem be férfias illatát. Annyira megnyugtató… El tudnék így lenni, akár órákig is.

Egyik kezem ernyedten lóg a testem mellett, a másik a hasamon pihen. Igyekszem nem kapkodni a levegőt és egyenletesen lélegezni, de nem érzem magam a helyzet magaslatán.

Szinte erőlködés nélkül cipel fel a lépcsőn, és egy sötét helyre bevíve lerak egy puha ágyra, majd otthagy. Hallom lépteit kifelé, ezért is rezzenek össze, mikor valaki rám húzza a takarót. Amint az idősebb is elhagyja a szobát, kinyitom a szemem, ám semmit nem látok a résnyire nyitvahagyott ajtón kívül. Érzem, hogy Kyouya felugrik mellém, és magamhoz ölelve, nem telik sokba, mire visszaalszom.

- Ha felmered kelteni, kikapsz! - hallom meg a házigazda hangját.

- Nyugi, csak figyelem - suttog, talán… Tae?

- Mit nézel rajtam? - nyögöm egy nagy nyújtózás közben.

- Mégis felkeltetted - nevet fel Jimin, mire kinyitom a szemem, de még mindig nagyon sötét van, csak az ajtó felől beszűrődő fény világít. Mind a ketten egy-egy székről néznek engem az ágy mellől. Elég ijesztő…

- Este van?

- Nem, csak le van húzva a redőny - kel fel Tae, hogy ezen változtasson, mire én morogva a fejemre húzom a takaróm.

- Ha összeszedted magad, gyere le reggelizni.

- Oké. Hol vannak a cuccaim? - kérdem a puha paplan alól.

- Este kimostam őket, még száradnak…

Ahh, szuper. Akkor most egy szál semmibe fogok flangálni? Mindegy, nem lehetek hálátlan, és nem is vagyok, csak kicsit zavaró.

- Akkor kelés! - rántja le rólam Jimin a takarót, mire én nagyokat pislogva próbálok látni valamit.

- Azt mondta, ha összeszedtem magam. Még nagyon nincs így… - fordulok hasra, hogy a párnába temethessem a fejem.

Szó szerint kirángatnak az ágyból, amit kicsin nehezen viselek, de végül csak sikerül felébrednem. Szégyenlősen megyek le a lépcsőn, minél lejjebb húzva magamon a pólót, remélve, hogy nincs itt az egész banda. Az étel illata már fent jól érezhető volt, de a konyha felé közeledve már szinte folyik a nyálam. Belépve a helységbe, nagy meglepetésemre ott találom a kutyámat is, aki épp egy tányérból eszik valamit a földön.

- Hát ő? - mutatok rá.

- Főztem neki húst, minden ízesítés nélkül. Remélem, nem baj - torpan meg egy pillanatra Jin terítés közben, és bocsánatkérően néz rám.

- Jaj, nem, dehogy. Köszönöm szépen, hogy gondoskodsz rólunk - foglalok helyet.

- Haahh~. Mi a kaja? - lép be ásítva Suga egy pólóban, és rövidnadrágban. Szőke haja kócosan tapad homlokához, eléggé nyúzottnak tűnik még.

- Válassz, ami tetszik.

Suga leül velem szembe, míg V mellém, Jimin meg mellé.

- Olyat kérek - mutat a kutyára.

- Az csak sima hús, Yoongi.

- Nem érdekel, húst akarok, nem ilyen szarokat…

- Ha neked nem kell, akkor majd én megeszem - nyúl Tae az asztalra helyezett tepsiért, amiben tojás van és egy nagy adagot kotor a tányérjába, majd felém nyújtja. - Kérsz?

- Egy kicsit - bólintok, mire embertelen mennyiséggel áld meg, amit már most tudok, hogy biztosan nem fogok bírni. Szerencsére, még nincs itt más, így kicsit nyugodtabb is a helyzet.  

- Akkor összeütök neked valamit - néz körül a hűtőben Jin.

- Élvezd ki, mert hétfőn és kedden még enyém az ebéded…

- Ahh, nhe isz monyd - nyúl teli szájjal a kenyérért.

A reggeli sokkal jobb hangulatban telt, mint ami otthon szokott lenni. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy kora reggel mit keres Jinnél ez a két srác, de talán hamarosan választ kapok rá. Mindenesetre, élvezem ezt az életet, meg tudnám szokni… Tényleg olyan, mintha mind a testvéreim lennének.

- És mond, Kook, hogyhogy itt vagy? - tér a tárgyra Jimin, miközben mind a tévét nézzük. Épp a hírek mennek, de amint elhangzik a kérdés, azonnal mindenki felém fordul, kíváncsian várva a válaszom. Ez alól nem bújhatok ki, és ennyivel tartozom, hogy legalább elmondom, mi van. Meg nem is titok.

- Tegnap este találkoztam Suga hyu... - mondanám, de Tae a szavamba vág.

- Ezt már tudjuk. Csak, hogy miért?

- Anyu hazahozott egy idegen férfit - sóhajtok egy nagyot, ahogy eszembe jutnak a dolgok. Szinte azonnal felmegy bennem a pumpa, de kivételesen ura vagyok az érzelmeimnek. - Azt mondta, hogy együtt vannak… Már négy hónapja.

- És ez bánt téged? - szólal meg lágyan Jin.

- Nagyon furcsa nekem ez az egész. Apa óta bele sem gondoltam, hogy más is lehetne anya mellett. Erre a semmiből feltűnik ez a pasas… - szorítom ökölbe kezeimet.

- Nekem is nevelő faterom van, és sokkal jobb fej, mint az igazi - próbál nyugtatni Jimin, de szavai pont ellenkezőleg hatnak rám.

- De én nem akarok új apukát!

- Természetesen, nem léphet a régi helyébe, de ha nem adsz neki esélyt, csak elrontod a kapcsolatod anyuddal is.

- Én nem tudom milyen ez, de szerintem is adnod kéne egy esélyt a csávónak - V.

- És, ha nem jön be?

- Akkor kitalálunk valamit - mosolyog kedvesen a legidősebb, mire az én szívem is teljesen meglágyul.

- Köszönöm, srácok…


Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts