18. Do not leave me

Suga pov.

- Yoongi - harsogja a nevem egy megszokottan csendes hangú egyén, ezzel megzavarva az unalmamban való, már majdnem alvástól. Ingerülten dörzsölöm meg a homlokomat, nagyon lassan felnyitva szemeimet, hogy egy szúrós pillantással ajándékozzam az éppen mellém érkező fiút. - Nem tudod, mi van Kookkal? Már dél is elmúlt, és tudja, hogy ma nagy próba van! - emelkedik legalább két oktávval feljebb hangja, még a televízió hangos robaját is elnyomva vele. 
- Kéne? - felelem unottan. Komolyan emiatt zavart fel? Őt várjuk, és még róla is kérdezget?
- Neked nem furcsa? - toporog, ahelyett, hogy leülne mellém a kanapéra. Aggaszt engem ez a hyung.
- Micsoda? - egyenesítem ki a gerincem, érdeklődve fürkészve Jin arcát.
- Hogy nem jött át reggel, és TaeTae hiába hívja, nem veszi fel. Szerinted, ez nem furcsa?
- Na, várj egy kicsit! - ugrok fel hirtelenjében. - Mégis, mi történhetett? Lehet, csak az öccseivel van, vagy kutyát sétáltat! - már szinte kiabálok, egyenlőre még magam sem tudom, miért. Istenem, az a kölyök!
- Persze, Yoongi… - emeli rám hyung lesajnáló tekintetét. - Remélem, ezt most te se hitted el…  - Kösz, ho… - mondanám, de valami csapódása megzavar, és mindketten a hang irányába fordulunk.
- Tae, baszódj meg! - lohol ki Jimin is, és az ajtót felrántva már el is tűnik.
Jin megfeledkezve az előbbi beszélgetésünkről, mint valami kicseszett szülő, úgy indul meg a kicsik után, ám RapMon megragadja a vállát.
- Figyelj, hyung, most nem segítene, ha te is elindulnál.
- De hova mentek?
- Jungkook házához. Ketten bőven elegek oda. Mi lenne, ha mi átnéznénk a környéket kocsival?
- Én léptem! - rázom meg a fejemet, kiűzve minden fáradtságot magamból, és kérdés nélkül hagyom el a házat.
- Telefon legyen nálad! - hallom még Jin utánam való kiáltását, de mit sem törődve vele, még véletlen sem bajlódnék a kapuval, az alig vállig érő kerítésen egy könnyed lendítéssel vágom át magam.
Egy pillanatig hezitálok, mire azt választom, hogy először a háza körüli környéket fésülöm át, elvégre, nagyobb valószínűséggel bukkan fel ott, mint a város másik felén.
Úgy utálom, hogy ezt állandóan eljátsszuk. Mi a rák ütött a világba, hogy egy ennyire esetlen és béna gyereket szívat folyamatosan? Rossz jegy alatt született, vagy valami hatalmas vétke van az univerzum ellen? Meddig hagyja még a világ, hogy a sorssal szembe menjen? Egyáltalán, mi a sorsa? Én vagyok a hülye, hogy a világ legszerencsétlenebb emberébe szerettem bele!
Idegesen kapkodom a fejem minden irányba, hátha megpillantom valahol, ám ez nehezebb, mint gondoltam. Ha forgalmas helyen keresem, simán elkerülhetem, viszont ki támadna rá ott, ahol bárki láthatja? Na jó, ácsi! Ki mondta, hogy baja van?! Már most rémeket látok, holott lehet, csak alszik, és baszik felvenni azt a kurva telefont! De mégiscsak okosabb ötlet a város egy kihaltabb környékén keresni. Van olyan bolond, hogy betévedjen a vésznegyedbe? Mondjuk, simán. A múltkor se volt távol tőle, és aggasztóan közel állnak egymáshoz az előző maknaéval, így akár az is lehet, hogy átment, csak eltévedt. Szerintem, neki tehetsége van hozzá, hogy bajba sodorja magát.
Ugyan jó kondiban vagyok, a futás mégsem az én világom, főleg több, mint fél óra eszeveszett loholás után. A telefonom éppen csak megrezzen, még csak zajongani sem hagyom, rögtön a fülemhez nyomom.
- Na, mi van?! - lihegek, remélem, elég érthetően mondva a szavakat.
- Nincs otthon - suttogja Jin, jól hallhatóan a volán mögül. - Az édesanyja azt mondta, hogy tegnap este, mikor bement neki szólni, hogy jöjjön enni, már nem volt a szobájában. Azt mondta, hogy talán a…
- Jó, és te mire jutottál? - vágok a szavába, mert tökre nem érünk rá az időt húzni.
- Az iskola környékén nincs. A ti házatoknál sincs. Most megyünk ki az erdőhöz, majd kiderül…
Meglep, hogy a mi házunknál keresték, pedig nem kellene, ugye? Elvégre mi járunk, vagy mi. Akkor miért ne lehetne?
- Taehyung házánál sincs, most meg megyek a vésznegyedbe és…
- Yoongi, ne! - vág most ő a szavamba, jóval feljebb emelve a hangját. - Majd mi megyünk kocsival, de te maradj távol onnan!
- Köszi, hyung, de megoldom - nyomom ki a készüléket és zsebre vágva, loholok is tovább.
Azt hiányzik még, hogy miattam is aggódni kelljen. Nem érdekel már a múltam, főleg úgy, hogy a jövőm ingatagabb, mint eddig valaha. Az egyetlen félelmem, olyan, hogy még magamnak sem merem bevallani. Na, pont egy kis fizikai fájdalom miatt hátrálnék meg. Pont én, mi?!
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak semmi vészesre, mégis felkészüljek a legrosszabbra. A kettő viszont sehogy sem fér össze, ám nem engedhetem meg magamnak a pánikba esés kényelmét, kíméletlen higgadtságba ringatva magam, akár egy vad, úgy somfordálok régi életem egy meghatározó terepén. Némileg meggörnyedve, vállaimat előrefeszítve, térdeimet megrogyasztva osonok a keskeny, sötét és szűk utcákon. Hiába van nappal, ezt a helyet még eme égitest is elkerüli, annyira velejéig romlott emberek alkotják itt a légkört. Minden érzékszervemet kiélezve, izmaimat befeszítve várok bármilyen arra utaló jelet, hogy Jungkook akár járt itt valaha. Az általános mocsok közt kutatom a srác nyomait, de minden méterrel egyre csak nyugodtabb vagyok, elvégre, tényleg nincs itt.
Keresztül-kasul végigjártam a helyet, meggyőződve mindenről, ami kellett. És hova tovább? Az már mindegy. Kifejezett cél nélkül indulok tovább, már csak arra összpontosítva, hogy egyetlen utcát se hagyjak ki.
Sötétségbe nyúló keresésemet ugyan csak a telefonom zaja vágja ketté, egy pillanatra a frászt hozva rám.
- Hyung, hol vagy? - szól bele Jimin. Olyan a hangja, mintha a sírás szélén állna, aminek okát, bár nem tudom, de valami hihetetlen mód megrémiszt.
- Fogalmam sincs - nézek körbe, a halál ismeretlen környéken, hogy valami koordinációs információt adhassak.
- Kookie? - kérdi reszketeg hangján, a háttérben a többiek ideges szuszogásával.
- Még nincs meg - állok meg teljesen. Eddig se éhség, se szomjúság, se a világon semmilyen szükségletem nem jutott eszembe, most viszont már érzem, hogy jócskán kifáradtam.
- Gyere haza, hyung - sóhajt a készülékbe.
- Én még keresem. Olyan nincs, hogy nincs meg!
- Már szóltam apának, mi nem tudunk mit tenni - hallatszik valahonnan távolabbról RapMon hangja.
- Még nem telt el huszonnégy óra, nem fognak semmit tenni.
- Már ráállt az ügyre. Jelenleg a köztéri kamerákat nézik vissza pár kollégájával. Tényleg gyere vissza, kint nem sokra mész egyedül. Ráadásul már rég eltűnt, ha még él is, ne…
- Nam! - szólja le valaki.
- Na jó, én megyek! - szitkozódik Taehyung a túlvégen.
- Jó, na, bocs. Tehát… valószínűleg nincs szabad ég alatt.
- Nem érdekel, akkor sem adom fel! Ma már ne várjatok. Cső.

A gyér világítás nem kifejezetten nyújt segítséget számomra, és bár némiképp megnyugtat, hogy már folyik a nyomozás, vajmi kevésnek érzem ezt így. A saját kezemmel fogom megfojtani, aki ártott az én… aish, csak legyen meg!

- Yoongi, te vagy az? - lépked ki anyu az előszobába, meghallva jöttömet.
- Ki más… - vetem oda, holott csöppet sem érdemli meg ezt a hangsúlyt, mégsem tudok uralkodni magamon.
- Fiam, fél kettő van, hol voltál eddig? - dörzsöli álmosan szemeit, keresve a sötétben alakomat. Valószínűleg most keltettem fel.
- Nem számít - vágtatok el az alacsony, törékeny nő mellett, kit szavaim már oly’ sokszor megbántottak, hogy sokszor észre sem veszi, ha bunkó vagyok. Talán nem is érdekli, tudja, hogy minden hasztalan.
A szobámba érve, bevágom magam mögött az ajtót, hadd hallja mindenki, Yoongi hazatért, és kurvára nincs kedve senki pesztrálásához! Nem mintha ez olyan fontos lenne, ráadásul senki nem keresne ilyenkor, de az ideg annyira feszít belülről, hogy nem tudok uralkodni magamon. Az egyetlen élőlény, aki örül, hogy élek, a lábamhoz somfordálva nyomja homlokát a vádlimnak, ezzel fejezve ki szeretetét.- Tűnés, Yuko! - tolom el a zavaró tényezőt, és cipőimet lerúgva, háttal az ágyra vetem magam. Nem is értem, hogy vállalhattam be egy macskát! Ez minden pillanatban eszembe jut, mikor ez a dög zavar engem. Nem értve a szép szóból, felugrik, és egyenesen a fejemet célba véve, hangos dörmögéssel kísérve lépteit, a hajamnak dörgölőzik. - Takarodj már! - dobom le, ám amint oldalán földet ér, rögtön felpattan, és szalad vissza hozzám. Gondolkodni próbálok, de ez az átok a mellkasomra mászik, és felsőtestemen elnyúlva, egyik mancsát államnak nyomja és dagasztani kezdi. Az miért nem tud ilyen lenni, akiről a nevedet kaptad? Míg ő menekül előlem, te a nyakamban élsz. Már nem is olyan kicsi a macskám, teljesen kisárgult szemeibe nézve, a teljes nyugalom minden jelét vélem felfedezni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, pontosan vágja, mi zajlik most bennem, ezért nem tágít. - Na, hess már - fordulok el, ezzel együtt lerázva magamról és hasamra gördülve, fejemet a párnába nyomom.

Másnap reggel Jinnél mindenki úgy néz ki, mint a mosott szar. Az asztal körül ülve, mintha valami kínos témát hozott volna fel valaki, a többiek tekintetét kerülve bámulják a fényesre csiszolt falapot. Egyedül az óra ütemes kattogása lengi be a feszült légkört, tudatva az idő kíméletlen múlását. Mintha csak az arcomba nevetve közölné, hogy minden perccel egyre távolabb vagyunk Jungkook életben találásánál.- Bocsi, ezt fel kell vennem - pattan fel RapMon, hogy másfél perc “aha”, “igen” és “értem” mondogatása után visszatérjen közénk. Az összes szempár könyörgő és bizakodó tekintetét magáénak tudva, valamivel boldogabb árnyalatban ül vissza a helyére. - Az a helyzet, hogy a fiút elrabolták - kezd bele halkan, mégis tisztán érthetően. Szándékosan nem mondja ki a nevét? Annyira idegen így hallani. - Legalább három elkövető látszik a kamerán, de a pontos számukat nem tudjuk, ahogy a kilétüket sem. Valamit belészúrva kábították el, és hurcolták egy furgonba. A rendszám megvan, apáék épp a jármű tulajdonosát próbálják kideríteni, mivel a kocsi nyomát elvesztették, amint kiért a városból.
- Tehát, bedrogozták… - közlöm a nyers valóságot, még számomra is meglepően higgadtan.
- Reméljük, hogy csak drog - hajtja le a fejét a legidősebb. Figyelmem a velem szemben ülő Hoseok mellett elhelyezkedő Taehyungra téved, aki összeszorított fogakkal, már-már idegesen vizslat valamit az ölében az asztal alatt. A tőle jobbra lévő Jimin sem fest jobb állapotban, a semmibe révedő, többnyire kifejezéstelen arcából ítélve. Élénk narancs haja szinte mindig jókedvűnek mutatja, pedig a velejéig romlott fiúban más nincs is, ami eme következtetésre juttatna, ám most még ez sem segít. Nem tudom, milyen kapcsolatban áll Taehyung Jungkookkal, de számomra aggasztóan közel került a két legfiatalabb.
- Miért mérgezné meg bárki is? - érdeklődök, tovább feszegetve a témát. Noha nehezemre esik erről beszélni, muszáj, hogy jussunk valamire.
- Miért bántaná őt bárki is? Mivel érdemelte ki az eddigi tetteket ellene? Te miért tetted azt, amit? - sorolja fel diplomatikus higgadtsággal Mon a tényeket, a végén gúnyosan megnyomva a “te” szót. Igazság szerint fogalmam sincs, én miért tettem, de kurvára nem kellene felhozni! Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne engedjem felszínre az aggodalmam, erre még direkt hergel.
- Na, ide figyelj! - állok fel az asztalra csapva.
- Kérlek, ne - reagál Jin, már tökéletesre fejlesztett bajmegelőző érzékével. - Inkább azt beszéljük meg, hogy mit tegyünk - hajtja elém kezét, ezzel hátrébb kényszerítve. Adva akaratának, idegesen fújtatva visszaülök, elfogadva a tényt, hogy most Kook a fontosabb. - Azt már tudjuk, hogy nincs a városban. Ha nincs, akkor me…
- Bárhol lehet, hyung - szólal meg a nap folyamán először Hobi. - Felesleges azt hinnünk, hogy itt van a környéken. Ennyi idő alatt már az országból is kivihették.
- Srácok, fel kell készülnünk a legrosszabbra is. Viszont jobb, ha nyugton maradunk, mert míg nem tudjuk, hogy őt miért vitték el, nem kizárt, hogy mi is bajban vagyunk. Apa azt mondta, hogy ne nagyon járkáljunk kint egyedül. Neki is ez lett a veszte… - veszi át a dolgok irányítását a rendőr fia. Még mindig nem mondja ki a nevét. Miért?!
- Gondolod, hogy miattunk történt? - motyogja Jimin, üveges tekintetét Monra szegezve.
- Nem gondolok semmit, nekünk csupán számításba kell vennünk mindent - von vállat, nálam is keményebb ridegséggel. Nem csoda, ha egy ilyen ember mellett nőtt fel. Szerencsés, mert higgadt tud maradni… - De lehet, oka van, hogy a nyilvánosság előtt szereplés után rabolták el.  
- Lehet, köze van a versenyhez? - kapja fel a fejét Taehyung. Az mindig vigyorgó, általában lelőhetetlen fiún most olyan letargia van jelen, hogy ha véletlen jó kedvem is lenne, tuti megmérgezne ezzel az aurával. - Valaki bosszút áll rajtunk?
- És akkor miért csak rajtunk? - próbálom szavak nélkül elküldeni a francba. Eddig is tudtam, hogy idióta a srác, de csak az utóbbi időkben kezdett el zavarni. - És miért pont az új tagot? Akár nélküle is fel tudnánk lépni.
- Ők nem tudják, hogy új - menj a francba, hyung.
- Nem biztos, hogy csak tőlünk hiányzik tag. Ma van az utolsó forduló, nem? - könyököl fel az asztalra, félig elválva a széktől, teljesen előredőlve. - Akár, meg is nézhetjük.
- Én biztos nem megyek oda! - szűröm fogaim közt. Az hiányzik még, hogy bulizzunk. Mi van, ha ő meg betoppan ide addig, míg mi az idióta, volt ellenfeleinket nézzük?
- Nem is kell. A tévében leadják…
- Mert szerinted, más fellép hiányos csapattal? - fordul felé Hobi, Taehyung arcát figyelve.
- Az egyik csapat két tagból áll, ők biztosan nem lépnének fel. A másikban viszont vannak vagy tizenöten. Ott nem is látszana, ha nincs meg valaki - magyarázza, kezeivel hadonászva közbe.
- Nálunk sem lenne ekkora gond, ha valaki betegség miatt kihagyná, vagy bármi. Itt inkább arról van szó, hogy lenne lelkük így színpadra állni? - Jin.
- Sosem tudhatjuk…
- Viszont az csak este lesz, úgyhogy van időnk, bőven. Addig várunk, hátha lesz hír. Most pedig nekiállok ebédet csinálni, addig pihenjetek le, mert szörnyen néztek ki - áll fel a ház vezetője, még utoljára végigmérve mindenkin.

Felvonulva abba a szobába, ahol Jungkook mindig tartózkodik az ittlétei alatt, elfekszem az ágyon, és a párnába dugva a fejemet, reménytvesztve keresem a srác illatát. Mindhiába, valami virágos baszáson kívül mást nem érzek. Jin legalább hatszor kimosta azóta, még ha nem is volt használva, ráadásul lehet, ez tök más ágynemű.

Hihetetlen ez a fiú. Nem, inkább én vagyok a hihetetlen, hogy hagytam magam! Úgy érzem, mintha az életem tőle függne, és az a büdös nagy igazság, hogy ez így is van! Mikor engedtem le a védelmem egy olyan ember előtt, akit ép ésszel sosem engedtem volna közel magamhoz? Eleve, senkit nem engedtem az utóbbi időkben az álcám alá, most meg arra kell eszmélnem, hogy a legkisebb ellenkezésem nélkül uralma alá véve engem, leláncolt, akár egy kutyát? Mint egy vadállatot, úgy irányít, ráadásul akaratlanul. Börtönöm és gazdám lett, mégis szeretem őt. Még az sem zavarna, ha utálna, már akkor sem tudnék megszabadulni a béklyómtól. Idiótán hagytam magam, és amint nem tudhatom a közelemben, lefagyok, minden erőm elhagy, és magatehetetlenül érte esedezik ez a szar a mellkasomban.
Istenem, miért?! Ha kell, térdre vágom magam, minden büszkeségemet félre dobnám, csak add őt vissza! Ha nem is nekem, a többieknek… a családjának! Átvállalok minden fájdalmat, kínt és szenvedést, csak kerüljön elő! Nem tudom, hol van, nem tudom, mi van vele, és ez mindennél rosszabb! Jungkook nélkül fél ember vagyok…
Még nem állok készen az elengedésére, és talán sosem fogok. Kook, te vagy az én halálom.

Nem tudom, mikor, hogyan és miért aludtam el, de az ébredés kellemes és idilli hangulatát a rég halottnak hitt lelkem sajgása töri ketté, kíméletlenül tudatva a rideg valósággal. Fázom, pedig tökre nyár van, ennek ellenére undorítóan hideg. Elfeküdtem minden ép testrészemet, így a felkelés nehezebben megy, mint általában, de valahogy csak lejutok az emeletről.
- Akkor, nem tudom - hallom meg valahonnan Hobi hangját.
- Szerintem sincs semmi köze hozzá…
A nappaliban találom a társaságot, kifejezetten züllött és szétszórt állapotban. Mindenki a földön kuporog, ám amint meglátnak, hirtelen csend lesz.
- Hali - intek és beljebb merészkedve, én is helyet foglalok. - Mi van? - túrok hajamba, hátha azt nézik ennyire, mert elég kellemetlen a helyzet.
- A többi bandából senki nem hiányzik - sóhajt fel Jin.
- Ti megnéztétek nélkülem?! - akadok ki egy pillanat alatt, nem mintha kifejezetten érdekelt volna, ahogy vesztünk. Olyan, mintha megfutamodtunk volna…. Mondjuk, ez a legkevésbé sem fontos most.
- Aludtál…
- És mi a szarért nem keltettetek fel?! - ragaszkodom hozzá, már csak dacból is.
- Inkább koncentráljunk arra, hogy a bosszút levehetjük a listáról - köszörüli meg a torkát RapMon.
Még két óra üres beszéd és értelmetlen veszekedés után mindenki hazament, velem együtt, ugyanis semmi kedvem abban a házba lófrálni, ahol minden rá emlékeztet.

Hazaérve, még nincs túl késő, hogy nekiálljak vacsorát készíteni, ami nem áll másból, mint virsliből és kenyérből. Étvágyam nincs sok, de nem akarom teljesen elveszíteni magamat, így muszáj erősnek maradnom.
Az étkezőhöz leülve, monoton táplálkozásomat húgom jötte zavarja meg, megszabadítva engem a saját magam idézte rémképektől.
- Oppa, segítesz? - foglal előttem helyet, füzetét maga elé terítve.
- Hm? - biccentek felé teli szájjal, a mögötte lévő képet nézve, mely az előszoba falán van. Egy sima családi kép, mégis borzalmas emlékeket, vagy inkább érzéseket kelt bennem. Semmi rossz emlékem nincs a képpel kapcsolatban, vagy a személyekkel, hanem inkább valaki hiánya nyom ennyire. Ha rossz a kedvem, minden csak húzza lejjebb.
- Matekban kellene - tolja elém a papírját, de még mindig nem figyelek. - Oppa, hallod? - lengeti meg előttem a kezét, ezzel magára vonva tekintetemet.
- Már vége az iskolának - felelem szárazon, kiskapukat keresve, amivel megúszhatom a jelenlétét.
- Nem nekem kell, hanem Horának - próbálkozik tovább.
- Mert neki nincs vége, vagy mi?
- Nem suliba kell…
- Hagyjál, Yuji, nincs kedvem hozzád - fordulok el, nyomatékosítva előbbi állításomat.
- Yoongi, hogy beszélsz a testvéreddel? - lép be apám is, rosszallóan ingatva fejét.
- Csak az igazat mondom - rántok vállat.
- Légy szíves, hagyd abba - sétál a csaphoz, és megeresztve a vizet válla felett rám néz.
- Óh, atyám! - rúgom ki magam alól a széket, és otthagyva a fél tányér ételt, idegesen betrappolok a szobámba.
Látják, hogy nincs jó kedvem, erre még csesztetnek is! Ráadásul, hol a bolhazsák? Feltűnően nem liheg a nyakamba.
- Yuji, hol a macskám?! - kiáltok ki a küszöbről.
- A szobámba menekült, mikor meghallotta, hogy jössz - jelenik meg húgom.
- Na, persze. Add vissza!
- Ő nem egy tárgy, hogy csak így kéregesd! Ha akarod, fogd meg magad! - vág vissza, én meg se szó, se beszéd, áttrappolok az ő szobájába. Az a rohadt szőrcsomó, amint belépek, befut a szekrény alá, így letérdelve nyúlkálok be, mire a kezembe akad az egyik lába és kirángatom.
- Még hogy nem tárgy. Mi ez a baszás rajta?! - emelem fel, míg ő idegesen csóválja a farkát, amire mellesleg egy piros masni van kötve.
- Így sokkal szebb - bólogat elismerően, mintha minimum valami nagy tettet vitt volna véghez.
- Játssz a babáiddal, pisis - sétálok ki mellette, visszavonulva saját birodalmamba. Hanyag mozdulattal hajítom az ajtó melletti jobb sarokban elhelyezkedő kifejezetten magas, több szintes, sötét macskakaparóra a dögöt, bízva benne, hogy megkapaszkodik, és egy törülközőért nyúlva, elmegyek zuhanyozni.

Megint nem tudok aludni, aminek fő oka az lehet, hogy a napot végigszunyáltam, így még menekülni sem tudok a gondolataim elől. Ötletem sincs, hogy mit tehetnék, ugyanis a munka volt eddig az életem, de nem tudnék most leülni alapot csinálni, vagy számot írni. Sok érzelem kavarog bennem, és már fogalmazódnak is a sorok, ám akkor sem akarom ezt kihasználni erre.
A telefon pittyegése, mint valami mentség, úgy érkezik szürke óráim színesítése gyanánt. Vagy nem…

“És mi van, ha ezzel akartak szabotálni minket? :O” - Jimin
“Akkor sikerült…” - Hoseok
“Szerintem szó sincs ilyesmiről. Inkább… nem tudjátok, hogy vannak-e ellenségei, vagy valami?” - Jin
“Nekem lenne egy tippem” - Taehyung
“Ellenségei? Hülyéskedsz, hyung?” - Hoseok
“Tae, tudsz valamit, amit mi nem? O_O” - Namjoon
“Nem, én csak mondtam, hogy tudok egyet” - Taehyung

“Baszódj meg”

“Na, szépen =.= … de legalább neki leesett” - Taehyung

“Tudod mit szépen kölyök. inkább húzd meg magad, mielőtt baj lenne”

“Ne kezdjétek már megint, bakker >...<” - Hoseok
“Akk passz. lehet h megint roszko volt rosz helyen” - Jimin
“Ő mindig rosszkor van rossz helyen :/” - Taehyung

Reggel fél nyolckor még mindig az ágyamon ülve, a békésen alvó macskát figyelem. Már jócskán fáradt vagyok, de, ha akarnék, sem tudnám álomra hajtani a fejemet, úgy pörög az agyam egyfolytában. Egy ideig próbáltam tévézni, de, mivel még háttérzajnak is gyenge volt, inkább kikapcsoltam.
- Igen? - nyomom fülemhez azt a bosszantó készüléket.
- Yoongi…! - liheg bele Jin, de nem mond semmi mást.
- Az a nevem…
- Most hívott Nam, hogy látták azt a furgont, amivel elrabolták Jungkookot, bemenni Gwanhanba - hadarja el olyan gyorsan, hogy időbe telik, mire felfogom a szavak értelmét.
- Csak bemenni? Melyik irányból?  
- Innen. Azaz, ide nem jött be, de a főútról ment be, de csak átment, megint nem tudni, hol van. Én épp öltözök, összeszedem Hobit és Namot, érted meg megy TaeTae az anyukájával, meg Jiminnel.
- Én miért azokkal megyek?! - horkanok fel. - És egyáltalán hova?
- Mi átnézzük a Gwanhanba vezető utat, ti meg azt, amerre kiment. Na, de mennem kell, ha van valami, mindenképp hívjatok! - bontja a vonalat.
A telefon kicsúszva a kezemből, halk puffanással ér a paplanra, én meg mint egy őrült, úgy kezdek el kapkodva készülődni. Nem tudom, miből következtetik, hogy rájuk bukkanunk az úton, de nem is érdekel, míg van bármi remény Jungkook megtalálására.

Rekordsebességgel elkészülve alig állok két percet az ajtóban, mire meglátom Taehyung anyjának kis piros suzukiját. Pontosan előttem parkol le, így felrántva az újszerű autó hátsó ülésének ajtaját, bepattanok Jimin mellé.
- Jó napot - köszönök illedelmesen.
- Szia, Yoongi - mosolyog rám a visszapillantó tükrön keresztül a nő. - Hogy érzed magad? - kérdi kedvesen, ám ahogy a gázra tapos, érződik a belőle áradó feszültség is. Az ülésbe passzírozódva csatolom be magam, mielőtt egy hirtelen fékezésben veszteném életemet. Általában nem szoktam az ilyeneken parázni, de ez a nő tényleg nem semmi…
- Jól - nyögöm ki a legalapabb hazugságot.

Nem telik negyed órába, hogy elhagyjuk a várost, de még Gwanhant is, ám, amint a kérdéses útra tévedünk, jelentősen lassít, és csigatempóban vánszorgunk tovább.
- Állj! - kiált fel az eddig csendben kuporgó Taehyung, és amint anyja lefékez, kiugorva a járműből az útszéli bokorba veti magát. Feszülten meresztjük a nyakunkat felé, várva, mit látott, de egy ijedt nyúl futásánál többet nem vélek feldezni. - Baszki - morogja csalódottan. - Milyen hosszú ez az út? - hajol be a kérdés erejéig.
- Nagyjából 7 km - mereng el a nő.
- Mi lenne, ha gyalog néznénk át? Párokban, mindkét oldalt…
- Édes, az út közepén nem tudom hova letenni a kocsit
- Jó, akkor én me…
- Majd én megyek egyedül! - vágok a szavába, mielőtt kitalálja, hogy a répával fogok botorkálni.
- Akkor ez eldőlt. Mindenkinél van telefon?
- Jah - szállok ki, és gerincemet végigropogtatva, már indulok is egyenesen előre. Nem tudom, hol vagyunk, életemben nem jártam még itt, de egy tök egyenesen elterülő, nyílt terep közepére lerakott úton csak nem tévedek el.
Kényelmes tempóban sétálva pásztázom a jobb oldalt, teljesen lehúzódva az aszfaltról. Minden bokrot körbejárok, a távolabb eső esetleges búvóhelyeket is megnézem - mert ugye, egy autó elfér egy bokor, vagy fa mögé - és nem tudom, miért imádkozok jobban. Hogy Kook itt rejtőzködjön valahol, vagy, hogy ne.
Húsz perc reménytelen kutakodást a telefonom csörgése zavar meg. Rettentő hideg van még mindig, így jobban összehúzva magamon pulóveremet, kutatni kezdem a készüléket zsebeimben.
- Yoongi, gyere vissza! Siess, megyünk anyuhoz, mindjárt felveszünk! - zihál bele egy Taehyung, és választ sem várva kinyomja.
Hát ezt meg, mi lelte? Ráérősen visszafordulok, minden reményt messzire száműzve magamtól, mielőtt még lelkem bánná, és ahogy a suzuki lefékez mellettem, bepattanva a helyemre, már hajtunk is tovább.
- Na, mi van? - nyögöm ki, szinte felkenődve az ajtóra egy éles kanyarban.
- Jinék megtaláltak Kookot - piheg az előttem ülő fiú, mire a szívem kihagy egy ütemet.
- Hogy mi? - kérdezek vissza, hátha rosszul értettem.
- Nem mondott semmi mást, csak, hogy nagyon siessünk. A hangja alapján nincs semmi jó hír… - halkul el a végére.
Mi nem lehet jó hír abban, hogy megvan végre?! Istenem, csak érjünk már oda! Ide-oda mozogva fészkelődök, és az ablakon kilesve figyelem az elsuhanó, kivehetetlen alakú dolgokat. Annyira gyorsan megyünk, hogy színes foltokon kívül mást nem is látni.
A távolban megpillantom az út szélére leparkolt fekete kisbuszt, ami mellett olyan féket nyomunk, hogy jó két méteren át nyomot is hagy a gumi. Nem várva a teljes megállást, kiugrok a kocsiból, és megkerülve a nagyobbik furgont, a három tanácstalanul ácsorgó fiú mellé csapódva követem tekintetüket valahova lefelé.
Kitágult szemekkel, nagyot nyelve próbálom realizálni a képet, mely, mint egy kirakós, úgy hullik darabokra előttem. A fiú, akit szeretek, minden életjelet mellőzve, vértől átázott göncökben fekszik a vizes árokban. Ugyan folyadék nincs sok benne, de így is elég aggasztó a mennyisége.
- Na, hol van? - érkezik meg Taehyung is, de senki nem felel, én meg egyszerűen levegőt is elfelejtettem venni, nem hogy megszólalni. - Fiúk? - válik aggodalmassá hangja, mire meglátja ő is. - Mi a gecc…?! - ocsúdik fel és már ugrik is le a körülbelül derekáig érő mélyedésbe. - Anya! - ordítja el magát és leguggolva, kezét Kook felé nyújtja, ám útközben meggondolja magát, és visszahúzza maga mellé.
- Hol vagy, kicsim? - lép ki a kisbusz takarásából az alacsony nő.
- Itt! - tartja fel a kezét Taehyung. - Gyere gyorsan!
Gyorsan? Szerintem, már mindegy…
- Lépj el onnan - ereszkedik be ő is, már hallhatóan feszültebben, mint eddig. A fiú engedelmeskedve feláll, és pár lépés távolságából figyeli anyja tevékenykedését, aki leguggolva, két ujjával megnyomja Kook nyakát. Idegesen fülelünk, és órákig tartó pillanatokon át figyeljük, ahogy a nő koncentrál. - Még él - lélegzik fel, mire mindenki felsóhajt. - De alig - teszi még hozzá, a frászt hozva mindenkire.
- Miben segíthetünk? - mozdul meg végre Jin, ezzel cselekvésre bírva mindenkit… rajtam kívül. Én még mindig nem tudok mit tenni a rémülettől.
- Először is, ki kellene innen szednünk, de nagyon óvatosan mozdítva, mert nem tudhatjuk, milyen károk vannak a csontjaiban, vagy a belső szerveiben. Feltudjátok emelni úgy, hogy a lehető legkevésbé kerüljön más helyzetbe?
- Megpróbáljuk, de nagyon szűk hozzá az árok - ereszkedik le a másik oldalra Jin, nyomában Monnal.
Taehyung ott oldalt toporogva, körülbelül azt a képet adhatja vissza, ahogyan én festek itt fent. Ökölbe szorult kezei remegnek, bár ki tudja, hogy az idegtől, vagy a félelemtől, és egész testében meg van feszülve.
- Betesszük a hátsó ülésre - jelenti ki Jin. - Hoseok, kinyitnád az ajtót? Yoongi, gyere és segíts.
A nevem hallatán kezd eluralkodni rajtam a pánik. Ki lettem, hogy így félek? Ez egyáltalán nem vall rám. Engedelmeskedve Jinnek, az árok szélére guggolok és várom a további utasításokat.
- Kisfiam, menj fel, ti fogjátok átvenni - int Taehyungnak a nő, mire az megrázva a fejét gyorsan kiugrik és mellém guggol. - De nagyon óvatosan! - figyelmezteti még őt, mintha nem az orvos fia tudná a legjobban ezeket.
RapMon nagyon lassan Jungkook lábai és csípője alá fúrja a kezét, míg Jin a fejét tartja és mellkasát. Szörnyen lassú tempóba kezdik emelni, és látszólag megterheli őket ez a fajta tartás. A fiú ruhájából csöpög a víz, és több sebéből szivárog a vér. Ernyedten tűr mindent. Hihetetlen rossz így látni. Lekapva pulóveremet, mielőtt átvennénk őt, ráterítem, és óvatosan köré fonva karjaimat, magamhoz húzom, ahogy Jin szép óvatosan átadja. Ebben a gyorsaságban még van időm “társam” felé küldeni egy rohadtul-vigyázz-rá-mert-különben-meghalsz nézést, és szerencsémre pont akkor fordult ő is felém, így tuti érti a lényeget. Magabiztosan fogva Kookot, pár lépést araszolunk hátra és megfordulva a jármű nyitott ajtaja előtt várjuk, hogy ideérjenek a többiek is. Mon beugorva a furgonba, segíti a befelé araszoló srácot, hogy biztos pózban tudjuk lehelyezni az ülésekre. Letéve őt, kitámasztjuk a hátát, és mindenki eltávolodva tőle, összegyűlünk, megbeszélni a továbbiakat. Azaz, ők, én egy centimétert sem tudok távolabb menni tőle. Nem akarom elhinni, hogy ez tényleg ő. Nem is kifejezetten hasonlít rá, de valahogy azért, mégis. A arca be van dagadva, minden kilátszó bőrfelületét vágás, égés, vagy folt tarkítja, ő mégis annyira békésnek látszik. Azt mondta, alig él… akkor, vajon, mennyi ideje van még hátra? Miért tökölünk még itt, miközben haldoklik? Miér ne…
- Jó lesz, Yoongi? - ér Jin a vállamhoz, mire ijedtemben megugrok.
- Mi? Nem figyeltem…
- Te jössz velünk, és beülve Kook mellé felügyeled őt - magyarázza a nap második legjobb hírét. Csupa jó már minden, csak maradjon is így…
- Szuper! - pattanok is be, hogy elfoglaljam a helyemet a Jungkook feje fölötti ülésen, a sor legszélén. A többiek sem tétlenkednek tovább, beszállva már indulunk is.
Jobb tenyeremet meggyötört, jéghideg arcára simítom, és egész úton meredten figyelem, attól félve, hogy bármi baja eshet. Jin próbál nagyon óvatosan, mégis gyorsan vezetni, ám a kettő valahogy nem igazán akar összejönni. Ha gyorsít, túl erőszakosan vált, ha meg nem, akkor túl lassan megy.
- Küzdj - suttogom neki, bár tudom, hogy úgysem hallja.
Ég a szemem, reszket az állkapcsom, mégsem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek. Meglett, és mit értünk el vele? Talán jobb, mintha bizonytalanságban lennénk a holléte miatt, de így meg bizonytalanságban vagyunk az életét illetően.
- Melyikbe megyünk? - kérdi RapMon a mellette ülő Jintől.
- Amelyikben legutóbb volt. Tudod, ami ott van nem messze a sulitól. Hogy is hívják? - csettintget az ujjával.
- Jótól kérded. Én nem járok kórházba.
- Na mindegy. Oda.

Hátrapillantva látom, hogy a kis piros Suzuki végig a nyomunkban jár, egészen a nagy fehér épületig. Míg mi közvetlen a bejárat előtt parkolunk le, a nő kirakja a két srácot, és elmegy valahova letenni a kocsit. Taehyung és Jimin eszeveszett tempóba berohannak a kórházba, mi meg csak vagyunk és várunk. Már csak az a kérdés, hogy mire…
Folyton várunk, mintha ez olyan természetes lenne! Az isten szerelmére, hát haldoklik! Nincs időnk, nincs semmink! Nem lesz semmim, ha meghal…
Perceken belül két mentős érkezik egy hordággyal, én meg kiszállva, némán figyelem, ahogy felpakolják Kookot, és betolják az épületbe. Innentől már csak remélhetünk…
Beérve le kell adnunk az adatokat, így, míg ők válaszolgatnak a kérdésekre, én helyet foglalva a váróban, a telefonomat kezdem babrálni. Egyetlen egy képem van róla, azt is lopva fotóztam, körülbelül egy hónapja az aulában, mikor nagyban beszélgettek Jinnel valami számomra érdektelen dologról. Oh, istenem, akkor miért nem figyeltem rá? Mit meg nem adnék, hogy megint hallhassam a vidám hangját. Vagy, csak eleve a hangját… Csak most ébredek rá, hogy semmit nem tudok róla, azon kívül, hogy egy nagy bajmágnes. Lehet, már nem is fogok? Milyen hírrel fognak elénk állni az orvosok? Műtik most? Vagy kómában van? Él még egyáltalán?

- Hé, Yoongi - foglal helyet mellettem Jin, valami visszataszítóan megterhelt aurával körbelengve. - Ne gyötörd magad feleslegesen - teszi egyik hatalmas mancsát a térdemre.
- Mit tudsz róla? - révedek abba az irányba, amerre utoljára láttam őt. Mindjárt dél van, ráadásul hét eleje, így elég nagy az élet itt, ami némiképp segít lefoglalni, mégsem elég ez így. Mindenféle ember megfordul itt, csakhogy ők önszántukból jöttek be. Legalábbis, gondolom… De még egy szirénát sem hallottunk, mióta itt vagyunk.
- Ugyan azt, amit te is. Még nem szóltak ki - keresi tekintetem irányát, mondjuk, tök fölöslegesen, mert én sem látok semmit, egy kihaltabb folyosón kívül. A hideg kiráz ettől a helytől. Nagyon utálom!
- Nem úgy értettem - pillantok fel rá. - Hanem általánosságban.
- Szerintem így is ugyan azt, mint te. Mielőtt megismert minket, állítólag minden célja az volt, hogy eltartsa a családját. Ezért is tanult olyan keményen - mosolyodik el egy pillanatra. - Most biztos vagyok benne, hogy talált új irányt, amerre mehet, mivel már nem hajt annyira az iskolát illetően. És tudod, mit, Yoongi? - néz rám nagy szemekkel, egy árnyalattal szórakozottabb hangulatban. - Ő téged választott maga mellé és nem azért, mert erős vagy, vagy bármi. Mert, azért lássuk be, elég hidegen félredobtad az elején. Megismert téged, látja, ki vagy és néha, mikor beszél rólad, ha nem is mondja ki konkrétan, minden szavából csöpög az irántad érzett szeretete és tisztelete.
- Ettől nem érzem jobban magam, hyung. - sóhajtok fel, és ingerülten hátrasöpröm a hajamat. - Na várjunk csak! Ti rólam szoktatok beszélgetni a hátam mögött?
- Megesik - bólint, mintha mi sem lenne természetesebb. - Miért, ti nem szoktatok beszélgetni?
- Hát, nem nagyon… Szerintem, menekül előlem, és minden lehetséges alkalmat kihasznál, hogy ne legyen velem kettesben egy légtérben, nem hogy beszélni… - kuncogok fel gúnyosan, ezzel jó pár ideges, vagy épp meglepett pillantást bezsebelve.
- Ugyan már, Yoongi - szorít a lábamra. - Az oké, hogy fél tőled, de nem úgy, ahogyan azt te gondolod. Csupán nem tudja, hogyan fejezze ki magát melletted, ezért kerüli a kínos helyzeteket.
- És ezt te honnan tudod? - vonom fel egyik szemöldökömet. - Ja, tényleg! Már a sulilapban is ez folyik, csak én vagyok ilyen érzelmi analfabéta! - töröm meg a túl komollyá vált hangulatot, mielőtt még elkezdünk itt lelkizni, vagy a rák tudja, mit. - Az anyja bejön?
- Ő úgy tudja, hogy nálam van. Időt nem mondtunk, hogy mikor megy haza, de erről nem tudom, hogy be kellene-e számolnunk neki. Az eljárás folyik, megkértük, hogy semmiképpen se legyen a hírekben, de azért, mégiscsak a fia. Szerinted?
- Ezt pont tőlem kérded? Fogalmam sincs, hogy állnak otthon a dolgai.
- Akkor majd beszélek TaeTaeval - rendezi le ennyivel, nekem meg hirtelen kiszárad a torkom. Miért pont vele? Ki ő, hogy minden tudjon?
- Srácok - jelenik meg az említett szamár anyja. Eddig fel sem tűnt nekem, hogy a többiek a mögöttünk lévő sorban ülnek, és csak remélni tudom, hogy nem hallották a beszélgetést! - Bemehettek hozzá - mondja ki az egyetlen dolgot, ami most érdekelt és felpattanva, már indulok is, bár fogalmam sincs, hogy hova. - A sérüléseit ellátták, ám a szíve olyan gyenge, hogy műtétről szó sem eshetett. Több belső szerve értéke kritikusan alacsony, valamint, bár csontja nem tört, de sok zúzódott. Még eszméletlen, és nem tudni, mikor kel fel - vág elém, mutatva az utat, ami a liftig vezet. Szerencsére, a felvonó már eleve lent van, így becsődülve a nagy térbe, a harmadik emeletre megyünk. - Az agyrázkódás veszélye is fennáll, de jelenleg még rengeteg vizsgálat vár rá, ha stabilabb lesz az állapota - egy fényes, szűk folyosó legvégében elhelyezkedő szoba előtt megáll, és tüzetesen végigmér minket. - A legjobbakat reméljük - nyitja ki végül az ajtót, mintha csak ő itt valamiféle orvos lenne, vagy ki tudja. Mennyi befolyásuk van Kiméknek?
Belépve a terembe, azonnal megcsap a meleg és a gyógyszerszag. Ha nem árasztaná be eleve ez a különös bűz az egész épületet, most tuti beállnék tőle. A szobát félhomály uralja, és összesen egy ágy van ebben a nem kifejezetten kicsi helységben, mely körül több gép is helyet foglal. Nem ismerem a nevüket, a legtöbbnek a funkcióját sem vágom, de egyik kétségbeejtőbb, mint a másik. Félve vezetem tekintetem Jungkookra, aki nyakig betakarva, teljesen lesápadva, mozdulatlanul fekszik. Egyedül ez az idegesítő pittyegés tanúsítja, hogy még életben van. A szájából csövek lógnak ki, mindenféle madzag kúszik a paplan alá, és mégis annyira nyugodtan tűnik.
Közelebb lépkedve, nem érdekel, ki figyel engem - pedig valószínűleg, mindenki -, mutatóujjamat lágyan végighúzom jéghideg orcáján.
Jungkook, hogy kerültél ide? Mit tettek veled, és kik? Mondd… ugye, nem akarsz egyedül hagyni? Egy fél métert hátrálva, jóval közelebb húzom a mögöttem lévő széket, és leülve rá tenyereimet a paplanba bújtatott karjára simítom.
- Hova nem érhetek? - suttogom magam elé, és így visszagondolva, kicsit perverz kérdés, de nem nagyon érdekel.
- A jobb válla ki volt fordulva, valamint a bal combcsontja zúzódott. Azok még fájhatnak, ha magához tér - jön közelebb Mrs. Kim, és tenyerét a vállamra csúsztatja. - Yoongi, vigyázz rá és a fiamra. Még gyerekek…
- Anya~ - nyög valahol mögöttem Taehyung, de melegséggel töltenek el az anyja szavai. Mondjuk, az fix, hogy leszarom, mi van a kölyökkel, de talán kegyes leszek, és nem nyírom ki, ha megint hergel. De csak, míg itt vagyunk…
- Nekem viszont mennem kell. Legyetek jók, srácok - lapogat meg még utoljára, és elválva tőlem, puszilkodva elköszön a fiától.
A többiek valamit pusmognak mögöttem, az sem kizárt, hogy hozzám beszélnek, de nem tudok, és nem is akarok figyelni. Vonzza a tekintetemet a Jungkook arcán ékeskedő duzzanat, és a füle előtt összevarrt vágás. Fáj így látni, mégsem tudok elfordulni.
Nagyon érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt napokban, de teljesen biztos vagyok benne, hogy tőle semmit nem fogunk megtudni. Csak remélni tudom, hogy megtalálják az elkövetőket, ám én sem hagyom annyiban. Csak kerüljenek elő… százszor rosszabbul fognak járni.

Az idő nyomtalanul telik, ahogy én Kookot figyelve gondolkodok, és a többiek is szép lassan távoznak, egyvalakit leszámítva. Délutánig egyszer sem hagyom el a helyemet, mígnem Jin zavar meg, vagy inkább ébreszt fel a nyitott szemmel való alvásból.
- Menj ki kicsit, sétálj, egyél, csinálj valamit - lép mellém hangtalanul, kis híján szívrohamot hozva rám.
- Nincs kedvem - köhintek, mert annyira ki van száradva a torkom, hogy beszédem is inkább valamiféle morgásnak hangzott, mintsem értelmes szavaknak. Meglep, hogy ő ért belőle bármit is, de hát, Jinről van szó…
- Ez nem kedv kérdése. Ha nem figyelsz magadra, te is itt fogsz kikötni, de az biztos, hogy nem ebben a szobában. Ezt szeretnéd? - veszi elő anyáskodó énjét, ami kikúrttul tud idegesíteni néha. Az a baj, hogy igaza van… És ő is látja, hogy szép lassan megtörök, így nem adja fel. - Na, menj, addig én vigyázok rá - ütögeti meg finoman a lapockámat. - Van nálad pénz? A földszinten van egy kis büfé, ott tudsz kaját venni - már nyúlna is a zsebébe, de megállítom.
- Van - egyenesedek fel, és végigropogtatva elgémberedett tagjaimat, aggodalmasan figyelem, ahogy Jin elfoglalja a helyemet. Nem akarom itt hagyni… Nem akarom elszalasztani, mikor felkel, még ha nem is mostanság lesz az. Ki tudja, nem? - Mit hoztál? - bökök az ágy alá becsúsztatott kisebb sporttáskára, mert emlékszem, ez eddig nem volt itt.
- Tiszta ruhákat, innivalót, nasikat, meg minden vackot, ami eszembe jutott, hogy kellhet. Tisztálkodószerek, a telefonját is elkértem, meg pár képet - fordul felém féloldalasan, és magyaráz.
- Képek? Milyen képek?
- Jobb, ha nem tudod - kúszik egy bizalmas mosoly ajkaira. Sejtem, így jobb, ha tényleg nem. Úgyis látom majd, így mindegy is. - Ne siess - int még nekem, én meg egy rosszalló pillantás kíséretében elhagyom a termet. Az ajtón kilépve rögtön egy beszélgető Taehyungba és Jiminbe boltok, akik ügyet sem vetve rám, valamiről igen jókedvűen diskurálnak.
Első utam a mosdóba vezet, majd a földszintre. Nincs étvágyam, de mivel valamit mindenképp ennem kell, kikérek egy egyszerű szendvicset és gyümölcslevet. Szinte egészben ledugva a torkomon, nagyokat harapva, minimálisan megrágva elfogyasztom ott helyben, és lehúzva a fél liter folyadékot, kikérek még egyet, hogy későbbre is legyen. Megint mosdó, pisilés, arcmosás és vissza a terembe.
- Nem azt mondtam, hogy ne siess? - kuncog fel Jin. Miért ilyen baszott jókedvű mindenki, mikor Kook lehet, fel sem ébred már?!
- Mmm - morgok valamit, és mellé lépek. Egy másik széket odahúzva foglalok helyet Jin balján, és előregörnyedve az ágyra támasztom a homlokomat.

Ritkán álmodok, akkor is mindig rosszat, ám ez azon ritka esetek közé tartozik, mikor biztosan tudom, hogy ez bizony nem a valóság. Ez az álom nem kifejezett rossz, inkább a benne szereplő személy emléke a fájdalmas. Nagyon sokáig nem fogadtam el a halálát, ám már tisztában vagyok vele, hisz ennek már több éve, így könnyedén megkülönböztetem képzeletemet a valóságtól. Még mindig ugyanolyan, mint ahogyan emlékeimben él, és valamit nagyon magyaráz nekem, de egy szavát sem érzem.
Szörnyű érzéssel a szívemben, és iszonyat fájdalommal a fejemben kelek, ami valami eszméletlen magas és kellemetlen hangnak köszönhető. Már sötét van, de a hirtelen gyúlt fény és ajtócsapódás azonnal talpra ránt. Az a szar sípol, ami Kook szívritmusát méri… ami viszont csak egyet jelenthet.
- Kérem, menjen ki! - utasít egy orvos, lendületesen hátrébb tolva engem az útból, hogy elférjen a kocsi, amit maguk előtt toltak.
A lábaim földbe gyökereznek, még az álmom alatt lévő sokkhatásból sem tértem teljesen magamhoz, így ez egyenlőre sok nekem, fogalmam sincs, mit tegyek. Némán figyelem, ahogy a takarót eltüntetve az útból, lerángatják róla a fehér köpenyt, ezzel szabaddá téve a szivárvány minden színével ékeskedő mellkasát. Az egyik világoskékruhás nő elővéve a defibrillátor két tappancsát felfelé tartja, míg a másik nyom rá valami cuccot.
- Töltés százra! - kiáltja, és közelebb lép. - Hátra! - nyomja a fémtalpakat Jungkook meztelen bőrére, kinek az áram hatására megugrik a teste. Mindenki a monitorra szegezi feszült tekintetét, várva a fiú szívének újraindulására, de nem történik semmi, és az idő is vészesen fogy. - Töltés kétszázra! Hátra! - ismétli meg a cselekedetet.
Életemben nem éreztem még ilyen távol magamtól Kookot, és félek, hogy ez csak rosszabb lesz.
Magatehetetlenül túrok mindkét kezemmel hajamba és erősen meggyötörve tincseimet nézem az előttem zajló eseményeket.
Könyörgöm… Jungkook, könyörgöm, csak ne hagyj itt! Még sosem voltam ilyen helyzetben. Hogy fogom én ezt feldolgozni? Mi lesz velem? Mi lesz velünk…?
Esküszöm, most ha lehetséges lenne, még sírnék is, de nem megy… Egyáltalán nem szokásom sírni. Utoljára nem is tudom, hány éve volt, de most érzem, hogy itt lenne az ideje, csak nem jönnek a könnyek. Miért? Mi a baj velem?
Megint a monitort nézzük, és megint semmi. Én ezt nem bírom… Nem fogom végignézni, ahogy a szemem láttára meghal! Egy éles hátraarc után, gépies mozgással kitrappolok a folyosóra, és az ajtó gondos becsukása - csapása -  után a szemközti falnak vetem a hátam.
- Hyung…? - szegezi rám könyörgő és könnytől csillogó tekintetét az egész testében meggörnyedt fiú. - Kookie? - hüppögi.
Én most mégis, mit mondhatnék? Hogy megfutamodtam, és most minden bizonnyal vége mindennek? Én közöljem a legjobb haverjával? Ez az orvosok dolga… Vagy a fene tudja, kié, de nem az enyém.
Egy család vagyunk. Elméletileg. Ráadásul, én vagyok az idősebb, ideje lenne felnőttként viselkednem. Jó lenne, ha menne.
Elrugaszkodva a faltól, komótos léptekkel a széksorhoz vánszorgok, és kivételesen közvetlen mellé ülök.
- Nem lesz baj - karolom át a vállát. Miért is utálom én ezt a fiút? És mióta? Az elején annyira jóban voltunk… A párom legjobb barátja és támasza. Inkább segítenem kéne neki, mintsem fújni rá, de nem megy. Azt hiszem, az zavar, hogy vele előbb beszél meg bármit is, mint velem valaha. Ez most nagyon nehéz lesz mindkettőnknek.
- Miért? - kérdi reszketeg hangon. - Miért most, és miért így?
- Ezt én is szeretném tudni…
Egy több perces néma csend áll be közénk, vagy talán jobban mondva a fejemben, ugyanis minden hangot kizárva, mélyen a gondolataimba temetkezem. Tettem én bármi jót is valaha, hogy Istenhez merjek fohászkodni? Létezik egyáltalán Isten? Mindig csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt, mindenki mást eltiporva, ám most mégsem magam miatt imádkoznék Kook életben maradását illetően. Az sem zavarna, ha megutálna engem egy életre, csak ne hagyjon itt minket.
- Mi a depi tárgya? - jelenik meg a semmiből Hobi. - Fiúk, megijesztetek - válik komorrá ábrázata, ahogy mindketten felnézünk rá. - Na, mi van? - áll közvetlen elénk.
- Kook… - nyöszörgi Taehyung, mire Hoseok az ajtóhoz sétál, és halkan kinyitva bekukucskál rajta.
- Igen… Mi van vele?
- Meghalt… - suttogja olyan halkan, hogy én is alig hallom. Kétlem, hogy eljutna Hobi fülébe.
- És erről a bent lévő orvosoknak is szóltatok? Mert a fiú tök ugyanúgy fest, mint eddig, azt leszámítva, hogy emberek veszik körül, akik valamit pakolásznak.  
- Mi? - pattanok fel, hogy én is megbizonyodhassak róla. - Tae - pillantok rá izgatottan.
Mögénk érve ő is bekukkant, és amint elhagyják az orvosok a szobát, mind a hárman becsődülünk. Jungkook tényleg él még, és, bár semmi nem változott, a lelkem mintha felszabadult volna. Fáradtan rogyok a mellette lévő székre, és arcát simogatva próbálom megnyugtatni heves szívverésem. Úgy megijesztettél! 

Az este vészes sebességgel ereszkedik ránk, és csak mi ketten maradtunk bent nála. Felváltva járunk ki a mosdóba, és már talán szívesebben hagyom őket kettesben, még ha Kook nincs is még magánál. Éjfél fele a kórház már teljesen csendes, alig lézeng egy-egy ember a folyosókon. Igazából, tökre nincs látogatási idő sem, hivatalosan nem lehetnénk itt, de már meg sem próbálom megérteni, hogyan intézik Kimék az efféle dolgokat.

Hajnali négyhez közeledvén a sokadik óra némaságát valami állathoz hasonló nyöszörgés zavarja meg. Taehyunggal idegesen pillantunk össze, mikor egy újabb, még hangosabb szűkölést hallunk meg. Kookra pillantva, a fiú csukott szemei hevesen mozognak, és a keze is mintha megrángott volna. Feltámaszkodva minden figyelmemet rávezetve kémlelem őt, hátha végre felkel. Mondjuk, számolni kell azzal is, hogy nem lesz kellemes, mivel a teste kész roncs, hatalmas fájdalmai lehetnek.
- Tah - nyílnak el résnyire ajkai.
- Tessék? - hajolok közelebb, hogy megértsem mondandóját.
- Taeh - nyögi fájdalmasan, mire a mellettem ülő felpattan, és megkerüli az ágyat. - Tah…
- Itt vagyok - ül le mellé. - Nincsen semmi baj.
- Tah! - mondja már jóval hangosabban és jobb kezével az ágyat lapogatva keresni kezdi őt, még mindig csukott szemmel.
- Hé, nyugi - dől le az ágy szélére, és közelebb húzódva tenyerét Kook kézfejére csúsztatja, aki görcsösen kap utána.
- Tae! - pattannak ki szemei, és hirtelen felé fordul.
- Kook, itt vagyok, nézz rám - támaszkodik kicsit fel, hogy arcuk egy vonalba legyen, de a maknae nem reagál rá.
- Tae, menekülj! - karolja át szabad, de elméletileg sérült kezével is, és magához rántja a srácot. - Fuss, Tae, menj innen! - kiabálja a levegőbe, Taehyung meg csak értetlenül pillog hol rá, hol rám. - Tae, fuss! - rázza őt, de mozgásából látszik, hogy semmi ereje, így kifejezetten kárt nem tehet a másikban.
- Na, Jungkook - állok fel, és óvatosan karjára csúsztatom a kezemet. - Hallasz?
- Hyung, nincs magánál…
- Taeh - nyöszörgi fájdalmasan.
- Itt vagyok, nincs semmi baj - öleli át, mire Jungkook teste teljesen elernyed, és visszafordul a hátára. Taehyung kiráncigálva maga alól a takarót, bebújik alá, és tisztes távolságba húzódva, egyik kezét Kook mellkasára teszi. Nem tudom, hogy miattam tart-e távolságot, vagy mert fél, hogy fájdalmat okoz, de bármelyik is, nagyon zavaró lett a jelenléte.
- Ez meg, mi volt? - ülök vissza elhűlve a helyemre.
- Lehet, rosszat álmodott. Ki tudja, milyen stresszeket élt meg, és mint mondták, esélyes az agyrázkódás is.

A nap kíméletlen fénysugarainak ereje ránt vissza a valóságba, és elfordítva fejemet átkozom annak az embernek a legközelebbi felmenőit, aki felhúzva hagyta a redőnyt. A hátsóm, a nyakam és a gerincem valami eszméletlen mód fáj ettől az undorítóan kényelmetlen helytől.
- Hyung - üti meg egy vékonyka hang a fülemet. Felkapva a fejemet szembe találom magam Jungkook résnyire nyílt, teljes egészében könnyáztatta szemeivel. - Haza akarok menni…  - fúrja ködös tekintetét az enyémbe, én meg érzem, hogy a szívemet egyszerre facsarják ki és törik apró, pici szilánkokra. Ennyi fájdalmat még sosem láttam egyszerre.
- Még nem lehet - válaszolom, amint hangomra találok, és tenyeremet nagyon gyengéden, paplanon keresztül alhasára simítom.
- De már jól vagyok - suttogja erőtlenül, teljesen megtörve. Dehogy vagy jól… - Csak haza… - szűkíti össze szemeit és kezdenek záporozni hatalmas könnycseppjei. Megilletődve figyelem őt, és semmi nem jut eszembe, hogy mivel segíthetnék rajta, mivel félek hozzáérni az esetleges fájdalmai miatt. Így is aggasztó, hogy Taehyung a másik oldalán szinte rajta támaszkodva alszik, arcát a nyakhajlatába temetve.
- Már harmadjára van ez. Nem tudsz mit tenni, csak legyél mellette - szólal meg mögöttem valaki, én meg ijedtemben teljesen összerántom magam.
- Hyung, baszd meg - fújtatok idegesen a falnál ülő egyénre. - Mikor tért magához?
- Pár órája. Azóta többször voltak bent gyógyszert beadni, de csak ideiglenesen hat, a szervezete nem akarja befogadni, ezért ilyen labilis a hangulata. Az egyik percben sír, a másikban szinte normális. Még semmi sem biztos, de jó jel, hogy felébredt…
- Értem - bólintok szárazon, és visszafordulva Jungkook felé feltámaszkodva a puha matracra, államat feje mellé helyezve, gerincemet teljesen kicsavarva fekszem félig mellé. - Nemsokára hazajöhetsz…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts