22. Free time

A reggel olyan sebességben ér utol, mint amit az utóbbi időkben nem volt lehetőségem tapasztalni, és szerintem nem is nagyon akartam volna, ugyanis még elbírnék pár óra alvást. Kyouya hideg orrával a felkaromat böködve nyüszög, jelezvén, hogy neki vécéznie kell, így még mielőtt felkelne rá Suga is, óvatosan leemelem magamról az ő kezét, és a sötétben öltözködni kezdek, végig a kutyát csitítgatva közben. Talán kicsit hiányozott már ez az időszak…

A kulcsot előhalászom a fiókból, majd nagyon halkan kiosonok, miben egyedül Kyou karmainak a kopogása akadályoz, majd leülök az előszobában, hogy felszenvedhessem magamra a cipőmet. Lassan eljön a nap, mikor haza kell mennem, és tudom, hogy ez egy nehéz időszak lesz mindannyiunk számára, de örökre nem maradhatok egy más család nyakán. Túl kell lépnem a félelmeimen…

Már éppen állnék fel, mikor magam mögül mozgolódást és összefüggéstelen káromkodásokat vélek hallani, így inkább maradok lent, kivárva a végét.

- Jungkook! - lép a hátamhoz egy nagyon álmos és egyben mérges Suga, mire kissé ijedten felpillantok rá. - Mondd, te, mégis, hova a faszomba készülsz kora reggel, és miért nem keltesz fel, ha ki kell menned?!

- Neki - mutatok összébb húzva magam a kutyára.

- Az ugyanaz! - emeli meg rám a hangját, mitől kényszeredetten nyelek egyet, és tekintetemet a földre szegezem elválva Suga sötéten villogó szemeitől.

- Bocsánat…

- Kook - guggol le, és óvatosan átölel. - Mikor érted meg végre, hogy csak meg szeretnélek óvni? Ha hiszed, ha nem, szükséged van rá, most viszont felöltözök, és átsétálunk Jinhez, kitaláltam mára valamit. Várj meg itt - puszil a hajamba tőle szokatlan módon, s felállva visszasiet a szobába, hogy alig két percben belül menetkész térjen vissza, gyorsan cipőibe bújva.

Alig múlt hét óra, de a Nap már erőteljesen tűz, fényével végigkísérve hallgatag utunkat. Ilyenkor csupán a munkába siető embereket lehet fellelni kint, még alszik a város. Bunkóságnak tűnhet kora reggel felverni Jint, de ő olyan, mint egy öreg nagyi, aki este korán fekszik és már hajnalban fent van, tehát biztosan nem alszik már, ám ha valamilyen véletlen folytán így is lenne, be tudunk menni.

Suga zsebrevágott kezekkel, morcosan lépked mellettem, míg én a tájat fürkészem, kiélvezve a még elviselhető hőmérsékletet. A madarak dalolnak, az égen úszkálnak a bárányfelhők, nekem meg eléggé pozitív érzéseim vannak. Ha jobban bírnám a mozgást, egész nap mennék, amire persze a szőke nem lenne annyira vevő, de biztosan jönne.

- Megjöttünk! - tárja ki az ajtót, úgy, mintha csak hazaérkezett volna. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, Jin lakása a második otthonunk. Vajon, miből tartja fenn, ha nem dolgozik?

- Oh, sziasztok - tér ki a konyhából egy kötényben, ujjai közt valami főzőeszközt szorongatva. - Hogyhogy erre? - invitál minket beljebb, mi meg szépen letelepedünk hozzá az asztalhoz, míg ő készíti a reggelit.

- Kook nem bír a vérével… - támasztja fejét a tenyerébe, olyan álmosan pislogva, mint aki mindjárt elalszik.

- Ez mit takar pontosan? - pillant rám hátra a tűzhely elől.

- Kyouya felkeltett, mert ki kellett mennie.

- Az más… Azt hittem, már hiányoztam - sóhajt drámaian nagyot, mintha tényleg szüksége lenne ennek tudtára.

- Hiányoztál.

- Nekem miért nem mondasz soha semmi ilyet? - kérdi némi sértettséggel Suga, lehunyva szemeit.

- Te ott vagy mellette egész nap. Mi oka lenne hiányolni téged? - siet segítségemre Jin, ugyanis fogalmam sincs, erre mit lehetne válaszolni.

- Elmenjek? - sandít fel az idősebbre, ki egy lesajnáló pillantásnál nem méltatja többre.

- Nem tudnád itthagyni…

- Bízom benned.

- Akkor sem.

- Ez tény - adja be végül a derekát, mitől egyszerre érzem magam ostoba gyereknek, de ugyanakkor azt is, hogy szeret.

Suga mérhetetlen önbizalommal és letörhetetlen egóval rendelkezik, mit már első pillanatban sem volt rest kimutatni a világ felé. Független és erős, így sosem hittem volna, hogy valaha érni fog vele szemben bármit is pont az én szavam, mellyel egyáltalán nem szeretnék visszaélni, miközben már rég ezerszer többet tett értem, amit én valaha viszonozni tudnék. Erősen fogok miatta és érte próbálkozni, hogy felnőjek, hogy megváltozzak, hogy ne kelljen már rá támaszkodom, elvégre szörnyű lehet neki általam korlátozva lenni.

- Kész van - eszmélek fel Jin hangjára. - Hogy szedjek nektek?

- Egybe, sokat - dörmögi Suga, pedig olyan, mint aki már alszik is.

- Kértek hozzá kenyeret?

- Én egyet - kel fel komótosan, hogy átvegye a megpakolt tányért. Én semmihez nem eszek kenyeret, ő meg mérhetetlen mennyiségeket képes elpusztítani bármiből… - Bent leszünk - biccent felém, hogy kövessem, minek eleget téve eredek a nyomába, hogy együtt letelepedjünk a kanapéra. Míg Suga bekapcsolja a tévét, és keres valami nézhető műsort, én körbepillantok a kutyámat keresve, ám hiába, hamar rájövök, hogy Kyou kint maradt Jinnel. Jin mindig gondol rá is, ezért már külön tálja van itt, amibe kapja a saját adagját, nehogy éhen maradjon. Olyan, akár egy kedves nagymama, aki mindenkit halálra akar hizlalni…

Szorosan Suga mellé kúszok, kicsit még rá is dőlve, ő pedig tekintetét a képernyőn tartva nyújtja át nekem a tányért, hogy egyek, amennyi belém fér. A béke és nyugalom körbelengi az egész házat, egészen addig, míg meg nem hallom nyílni a bejárati ajtót.

- Megjöttem! - kiáltja el magát Tae, mire rögtön visszateszem Suga ölébe az ételt, és távolabb húzódva tőle fordítom figyelmem a tévére. Itt amúgy mindig mindenki egyfolytában ordibál.

- Mi a…? - néz először a tányérra, aztán rám, majd hátra. - Kim, húzz haza!

- Neked is jó reggelt - tér beljebb egy hatalmas mosollyal, s kihasználva a köztünk lévő helyet, rögtön le is huppan. - Szia, Süti. Mizu?

- Semmi. Veled?

- Ohh, van kaja? Mindjárt jövök - pattan fel, hogy kirohanjon reggeliért. Szerencse, hogy Jin mindig gondol mindenkire, ezért hatalmas mennyiségeket szokott készíteni, akkor is, ha főzés közben épp egyedül van itthon.

- Ha lehet, inkább soha többet… - morogja Suga csupán saját magának, elvégre Tae már nem hallhatja. - Most komolyan nem eszel?

- Elég volt - hazudom, s térdeimet felhúzva ölelem át azokat, hogy így nézzem tovább a műsort.

- Hazug…

- Ki a hazug? - mászik vissza közénk Taehyung, egyáltalán nem félve tőle, hogy Suga megint a tűrőképessége határán van, bár azt mondjuk, nem nehéz.

- Inkább fogd be, és tömd a fejed.

- Miért érzem, hogy szeretsz?

- TaeTae, ne hergeld Yoongit, Kookie, te meg egyél velem egy kicsit - ül le a másik oldalamra Jin, így immár teljesen elfoglaltuk a kanapét, ha még valaki betoppanna.

- Nem kérek, köszönöm - utasítom vissza ezt a meglehetősen kellemetlen szituációt ígérő lehetőséget.

- Nem baj - tart a szám elé egy pálcikával felcsípett méretes darabot, s szuggeráló tekintetével szinte belém kényszeríti, úgyhogy kénytelen vagyok elfogadni azt. - Amúgy, beszéltem Nammal, és azt mondta, hogy részéről okés, de az apja ma nincs otthon, tehát nekünk kell megoldani mindent - magyaráz valószínűleg Sugának, a következő adagot elém tolva.

- Ő csak ért hozzá…

- Több, mint valószínű. Reggeli után szólok a többieknek, összeszedjük őket, és mehetünk is, ha úgy megfelel.

- Meg.

- Miről van szó? - kérdi kíváncsian, megtömött szájjal Tae.

- Fúj, leköptél!

- Bofi - simítja végig tenyerét Suga alkarján, mire ő mérgesen megragadja a csuklóját, és ellöki magától.

- Legalább ne kend szét, te szamár!

- Biztos a meleg miatt - ránt vállat logikátlan kijelentését követően, majd teljes lelki békével folytatja az evést.

- Elég volt, egyél te, hyung - ellenkezek sokadjára, elfordítva a fejem, de Jin, akár egy babának, úgy tolja elém továbbra is az ételt.

- Én már ettem.

- Én is.

- De neked most sokat kell, hogy nagyra nőj.

- Ennél nagyobbra hova? - vigyorodik el Tae, ami így elég kétértelműnek hat, de az is tény, hogy lassan magasabb vagyok mindenkinél.

A másik két fiú igyekszik nem tudomást venni róla, hogy engem Jin etet, miközben szinte a levegőben érezni a feszültséget, mely javarészt Sugából árad. Szerencsére, eléggé hamar végzek, miután feladtam a vonakodást, így könnyen szabadulok.

- Gyere, TaeTae, felhívjuk a többieket - fog Jin szabad kezével a fiú csuklójára, és felhúzza mellőlem.

- De én miért? - bukdácsol utána.

- Mert kellesz - hagynak minket kettesben, így én kényelmesen eldőlhetek teli hassal, fejemet Suga combjára helyezve, mire ő rögtön tincseim közé vezeti ujjait.

A koránkelés megvisel, mivel mi leghamarabb is tizenegykor szoktunk, ami által nem okoz különösebb nehézséget elaludnom a kellemes környezet és jóllakottságom hatására.

- Jungkook - érzem meg a finom rázogatást vállamon. - Jungkook, kelj fel, indulunk.

- Hmmm - fordulok a másik oldalamra, arcomat Suga hasába nyomva, hogy védekezzek a túlzott fény elől.

- Mindenki minket vár - fog karjaimra erősen, és lassan felültet, ám utána sem enged el, ha esetleg nem tudnám tartani magam.

- Hova megyünk? - pislogok nagyokat, végighúzva tenyerem elnyúzott arcomon.

- Namjoonhoz.

- Miért?

- Majd meglátod, csak gyere - áll fel mellőlem és megindul kifelé, ahol már mindenki feszengve toporog, kivéve azt, akihez éppen készülünk.

Miközben kimegyünk, és a többiek beszállnak a kocsiba, én megállok a füves részen, hogy Kyouya elvégezhesse a dolgát, ám nem maradunk sokáig, mert úgy fest, én ülök hátul középre, ami miatt Suga az ajtóban vár minket. Beszállva Taehyung mellé, megpaskolom a lábam, hogy kislányom felugorva rám foglaljon minél kevesebb helyet, majd mikor Suga behuppan az utolsó ülésre, indulhatunk is. Igazából eleve fáj még a sérült combomnak a húsz kilója, de miközben rázkódik a kocsi, olykor nagyobb súlyt nyom, így véletlen egyszer a szőke lábára markolok. Nem erősen, de éppen annyira, hogy neki feltűnjön. Pár röpke pillanatig felvont szemöldökkel mered rám, s egy sóhajtást megeresztve nyúl Kyouya alá, hogy a saját ölébe vegye. Ő… aki utálja az állatokat, de főleg a kutyámat.

- Aludj nyugodtan - vezeti át a hátam mögött az egyik karját, és magához húz, ami elég “megszokott” jelenségnek számít, hogy ne legyen gond, bár csak Hoseok előtt kell már titkolnunk, itt mindenki más tud róla.

Az elmúlt hetekben valami nagyon megváltozott Suga és Tae kapcsolatát illetően. Eddig gyűlölték egymást, amit mindkét oldalról megértettem, de most mintha kissé csillapodott volna a dolog, és megpróbálnak nem egyfolytában marakodni a semmin. Szívesen megkérdezném, miért, de félek, úgyse kapnék rá értelmes választ.

Namjoonról meg semmit nem tudok, így fogalmam sincs, miért megyünk hozzá, és mit fogunk ott csinálni. Nem sűrűn beszéltünk, pedig nagyszerű ember, de számomra elég ijesztő - mint majdnem minden és mindenki, amit szeretnék legyőzni.

Szeretek utazás közben aludni, és ha nem is vagyok álmos, a rázkódástól mindig az leszek, ám ilyen probléma most nem áll fenn. Nem a legkényelmesebb, sosem volt, soha nem is lesz, de én élvezem.

Egy nagyobb huppanásra időközben megébredek, és riadtan tekintek körbe, ám mikor csak annyi változást észlelek, hogy Kyouya Tae ölébe került, aki vele együtt lóg ki az ablakon, könnyűszerrel engedem át magam újfent az álomnak, egyik kezemet Suga lábai közé túrva kapaszkodónak.

- Gyere, megjöttünk - marad a keltegetésem megint Sugára, s mire eléggé magamhoz térek, hogy felfogjam a dolgokat, teljesen egyedül maradunk. - És ne aggódj, vigyázni fogok rád, történjen bármi - fogja két orcámat tenyerei közé és nagyon óvatosan az ajkamra hajol. Alig egy másodpercig tart ez a puszinak is alig nevezhető dolog, az én pulzusom mégis azonnal megugrik. - Vicces vagy - vigyorog a képembe, s még mielőtt reagálhatnék rá, már ki is szállt mellőlem.

- Miért kell rám vigyázni? - támolygok utána, azonban ahogy lábam leér a fűre, elképedve meredek előre. Mellettünk hosszan fakerítés húzódik, és ennek a túloldalán egy hatalmas tanyaszerű hely terül el, a távolban több elkerített résszel, istállókkal, meg a fene tudja még, mik azok.

- Sziasztok - lép ki a kapun Namjoon, és mindenkivel kezet fog. - Gyertek be - int egyet, mire Jin mögém lép lezárni a kocsit, mi meg befelé vesszük az irányt.

- Hol a Miri, hol a Miri, hol a Miri? - ugrál Hobi izgatottságában, csak azt nem tudom, kit keres.

- A helyén…?

- Akkor irány! - bök felfelé, és szaporázva lépteit veszi át a csapat vezetését valami nagyobb, fából készült épület irányába.

Ahogy egyre beljebb érünk, úgy látom meg fokozatosan a különböző helyekre kikötött, elkerített lovakat, mitől végigfut rajtam az izgalom. Imádom az állatokat.

- Ne siess ennyire, Kook nem bírja - jegyzi meg Jin, hátul lemaradt alakomra mutatva, mitől Hoseok is visszább vesz a lelkesedéséből, pedig engem nem zavart, igazán nem baj, ha lehagynak. Suga és Tae úgysem mozdulnak mellőlem.

- Hyung, hol vannak a kutyáitok? - kérdi Taehyung Namjoontól, egyik kezével végigsimítva Kyouya fején.

- A ház melletti kennelbe, mert nem akartam, hogy összekapjanak az újjal.

- És a lovak nem fognak félni?

- Amelyik kancának csikója van, azt a boxban tartjuk, de a többi hozzászokott, meg sokuk dolgozik is kutyával.

- Dolgozik? - pillantok Sugára, hátha ad rá magyarázatot.

- Namjoon apja rendőr, és ezek szolgálati lovak, akiknek a többi rendőr a gazdája, de mivel javarészt a városban élnek, úgymond, itt bérlik nekik a helyet.

- Ohh - értelmezem át a fejemben kialakított képet Namról.

- Azért a hátasok majdnem a fele saját - egészíti ki még ő maga a beszámolót. Sosem néztem volna ki belőle, hogy ilyen gazdász, vagy milyen fiú, aki pakolja a szénát a lovaknak, meg hasonlók… - Jelenleg huszonhét ló van a farmon, de még két kanca hasas - tér be egy istállószerű helyre, ahol kétoldalt elkülönítve nézelődnek kifelé a hatalmas állatok. Kyou azon nyomban a lábamhoz simul, ami kicsit vicces tőle, de nem hibáztatom, még sosem látott lovat.

- Miri~ - ugrik egy világosbarna példány elé Hoseok, és két kezével beletúr az állat sörényébe.

- Ők az ikrek - jegyzi meg mosolyogva Tae.

- Miért?

- Hát nézz csak rájuk. Nem hasonlítanak?

- Öhm… - Erre nem igazán tudom, mit lehet felelni. Dicséret az, ha valakit egy lóhoz hasonlítanak?

- Mondd ki nyugodtan, ő is így gondolja - “nyugtat” Suga, mit csak igazol, hogy Hoseok nem szól semmit, csupán homlokát a ló fejére dönti.

- Csak óvatosan, a kicsi miatt agresszív lehet - lapogatja meg a vállát Namjoon, elhaladva mögötte. - Melyiket szereljem fel?

- Lehetőleg valami nyugodtat - követi Jin, alaposan szemügyre véve mindegyik állatot.

- Chim, te meg tudod oldani?

- Aha - szólal meg most először Jimin, aki egész idáig csendben kullogott körülöttünk. - Leghátul találsz mindent.

- Köszi.

- Yoongi, te külön mész?

Suga nagyon lassan rám néz, majd a lovakra, vissza rám, és aztán Namra, nem túl határozottan, mégis jól észrevehetően bólintva egyet.

- Tegyek külön vezető szárat Kook lovára?

- Igen.

- Én is fogok? - lepődök meg, elvégre mindenre számítottam, csak erre nem.

- Miattad vagyunk itt.

- Miért?

- Hogy kicsit kikapcsolódj, de ha bármi baj történik, fáj valamid, vagy elfáradtál, azonnal szólj, és befejezzük - biztosít Suga, Namjoonból egy értetlen pillantást kiváltva.

- Van két pónink is.

- Azért annyira ne alacsonyodjunk le…

- Ezesetben, van itt egy idősebb, sárga, pej kanca - vezet minket egy magas, gyönyörű, fehér sörényű és farkú lóhoz, ám amint kinyitja a karám ajtaját, feltűnik, hogy térd - vagy mi - alatt a lábai is fehérek. - Én őt felnyergelem Kookkal, Jimin meg segít nektek, ha választottatok. Ő szinte biztos, hogy a feketét viszi, de a szélső füstös, meg a szürke még nyugodtak - magyaráz, hevesen mutogatva közben, hogy biztosan megértsék a többiek, s amint elmentek, ő is távozik a közelemből. - Várj meg itt, ne engedd ki.

Kyou mellém ülve mered a lóra, ám hiába megyek én hozzá közelebb, ő nem mozdul. Tenyeremet finoman az állat orrára simítom, ki belenyomva a fejét engedi, hogy simogassam. Lejjebb a rózsaszín részen nagyon puha… Látszik rajta, hogy szépen van ápolva, a sörénye sem kusza, tiszta a szőrzete, és jó kondiban is van.

- Azok mik? - követem tekintetemmel a visszaérkezett Namjoont.

- Alátét, nyereg, kengyel, kengyelszíj, heveder, szügyhám, kantár - dob le mindent a szénába, hogy először egy anyagot dobjon a óriási jószág hátára.

Amíg Nam nekem magyaráz, hogy mit hova és miért kell, addig mögöttünk Jimin egyszerre Sugával és Jinnel teszi ugyanezt, csak őket hagyja is dolgozni. Mondjuk, nem bánom, hogy nekem nem kell, biztosan elrontanék valamit.

- Kell kesztyű, vagy sisak? - ajánlja fel, amint kész a ló.

- Nem, köszönöm - utasítom vissza, abban bízva, hogy tényleg nem lesz rá szükség.

- Chim, te szőrén ülöd?

- Aha.

- És hogy fogsz rá felszállni? - mered az elénk vezetett, sötét, csillogóan fekete szőrű lóra, aminek csak a fején van olyan… izé.

- Hát így - mászik fel az egyik kapura, és onnan az állatra.

- Ügyes vagy… - vigyorodik el az idősebb. - Hobi jön, vagy marad?

- Nézz rá - fordítja irányba a lovat.

- Tehát marad. Gyere, Kook, felsegítelek - paskolja meg a nyerget, aminek a lábtartó cucca eleve olyan magasan van, hogy éppen csak felérem. - Ugorj - fog a másik lábamra, hogy kellő erőt biztosítson, amiért szörnyen hálás vagyok, mert amúgy visszaestem volna a fájós lábam miatt. - A ló nem fél a kutyától, az meg majd megtanulja kikerülni. Hozom a tábornokot, addig Taehyung elmagyarázza a vezetést.

- Gyere, Süti, megmutatom - szól nekem valahonnan mögülem.

- Mennék én, de nem tudok - nézek rá kétségbeesetten, mire vigyorogva mellém üget egy, az enyémnél kicsit alacsonyabb, sötétbarna lóval.

- Lovagoltál már valaha?

- Nem.

- Akkor könnyű dolgod lesz, ugyanis nehéz átállni a keleti stílusú vezetésről. Ezt többnyire lábbal és hanggal irányítod, valamint, ha balra húzod, jobbra megy, ha jobbra húzod, balra megy. Érezni fogod, mikor mennyire kell, de amúgy a ló tudja a dolgát.

- Ezt lehagytam - áll meg előttünk egy foltos jószággal Namjoon, amin semmilyen felszerelés nincs, s az enyémnek valami madzagot a kantárjába akaszt. - Yoongi - szól egy méretes, gyönyörű szép, világosszürke lovon ülő fiúnak, és a kezébe nyomja a végét. Már csak Jin próbálkozik egyedül felmászni egy fakóbarna jószágra, s míg ezzel szenved, Taehyung átveszi velem az alapokat. - Na, indulás - tör ki az élre, s elkezdi vezetni a csapatot.

- Majd jövünk, hyung - köszön el nagy boldogan a karám előtt álló Hoseoktól Tae.

- Nem kell sietni…

- Telken belül maradunk egy kényelmes sétára, hogy bármikor vissza tudjunk jönni.

Amint kiérünk, elámulok az ilyen magasból észlelt elképesztő táj láttán. A Nap már igazán fent jár, a mezőn elkerített lovak békésen legelnek, s a madarak közös éneke kísér minket utunkon, távol az autók zajától. A lovak felszerelései kattognak, maguk az állatok is igen hangosak, de ez mind csak színesebbé teszi a sétát.

- Jól vagy? - húzza teljesen a sajátja mellé az enyémet Suga, míg Jin mögöttünk van, Nam előttünk, Jimin meg Tae pedig balra jó pár méterrel arrébb, kicsit jobban meghajtva a lovaikat.

- Igen - mosolyodom el őszintén, erősen kapaszkodva a szíjba.

A hatalmas állat minden lépését tökéletesen érzem, s ugyan nem megyünk messze, elég ingataggá tesz. Kyouya kissé nyűgösen, szűkölve sprintel a lovam mellett két méterre, tekintetét folyamatosan rajtam tartva, nehogy elhagyjam őt, de összességében hihetetlen élmény ez számomra. A birtok is nagyon nagy, tele van virágokkal, néhol fákkal, és a hangulat is jó, annak ellenére, hogy nem igazán beszél senki. Érezni az állatot mindent felülmúl…

- Srácok, ha akartok, menjetek, de maradjatok látótávon belül - szól oda Namjoon Jiminnek és Taenak, mert látszólag nekik unalmas a lassú tempó.

- Csak óvatosan - figyelmezteti őket Jin, mielőtt még eltűnnének a közelünkből.

Ha nem élvezném így is eléggé, egy keskeny folyóhoz érkezvén már azt hinném, visszafordulunk, ám ehelyett egyenesen belevágtatunk a hűs vízbe, min a lovak gond nélkül törnek át. Egy vékony cipő, meg rövidnadrág van rajtam, így nem zavar, hogy eláztam, sőt, ez csak dob rajta, ráadásul utána már melegem sincs annyira.

Majdnem egy órán keresztül járjuk a környéket, mikor visszaérünk a sok istálló közül az elé, amelyikből ezeket a lovakat hoztuk. Nekem mind pontosan ugyanolyannak tűnik, kivéve elől azt az épületet, amiben minden bizonnyal Nam lakik a családjával.

Míg bevárjuk a két elcsatangolt tagot, kint ácsorgunk a levegőn, miközben én előre dőlve fonom karjaim a ló nyaka köré, ki ezt mindenféle ellenreakció nélkül tűri. Kyouya a földön elterülve liheg, az idősebbek meg valami videojátékról beszélgetnek, még itt, a természet lágy ölén is. Kivéve Jint, ő csupán próbálja kiszedni belőlük, hogy mi legyen az ebéd.

Amint visszatérnek közénk a többiek, Namjoon már nem segít nekem, magamtól kell a helyére vezetnem a lovamat, valamint a többieket figyelve leszedni róla a felszereléseket, ami bár lassan, de sikerül. Ahhoz képest, hogy az állat dolgozott helyettem, én is rendesen kimerültem a sok tartás és egyensúlyozás miatt.

- Leitatom őket, addig menjetek csak - enged el minket a gazda, egy slagot előhúzva az istálló végéből. Egyedül Hoseok nem jön, aki továbbra is azt az egy lovat simogatja, tehát valószínűleg megvárja Namot.

- Csak óvatosan, nehogy túlzottan megrészegedjenek - ugrál ki még mindig tele energiával Tae.

- Ez már akkor sem volt vicces, mikor én tanultam lovagolni...

- Na, milyen volt, Kook? - kérdi izgatottan Jin, egyik karját átvetve a vállamon.

- Nagyon élveztem - ismerem be kicsit szégyenlősen.

- Akkor jövünk legközelebb is!

- Jó - pillantok még utoljára körbe a szép telken, mielőtt beszállnánk ugyanúgy az autóba, ahogy jöttünk, csak most már helyből Taehyung ölébe kerül a kutya, nekem meg annyi időre sincs szükségem az elalváshoz, hogy beinduljon a kocsi. 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts