24. Exiled from home

- De hyuuuuuung - fogad minket a vonyítás, ahogy belépünk Jin házába, mihez ama látvány társul, miszerint Tae Jin hátán “ugrálva” hisztizik az idősebbnek, miközben ő épp halad be a nagyszobába.

- Nem - érkezik a határozott, ám nem túl szigorú válasz, melyből kiérződik az enyhíthetőség.

- Mi ez az állatkert? - csukja be az ajtót Suga, beljebb tessékelve engem a küszöbről.

- Hyuuuung~

- Megjöttünk! - töri meg ezt az igazán idilli hangulatot a szőke, mire egy Jin siet elénk, ezúttal felesleges rakomány nélkül. - Miért megy a cirkusz?

- Semmi, semmi - int le minket kissé bizalmasan. - Nem vagytok éhesek? - varázsol egy igencsak kínos mosolyt magára, egyre tetézve a gyanút.

- De!

- Nem enni járunk ide - jegyzem meg, ugyanis mindig tömi belénk a kaját, akár egy nagyi.

- Süti~! - ugrik rám szemből egy indokolatlan Taehyung, ezzel kis híján felborítva engem. - Játssz velem!

- Khm!

- Oké - nyúlok combjai alá, hogy megtartva őt indulhassak be vele a szobába.

- Woah, te gyúrtál? Milyen izmos a vállad - tapogat meg jó alaposan, kihívva maga ellen a sorsot.

- Kim, meg akarsz halni? - lép mellém Suga, karomnál fogva megállítva.

- Tegyél próbára, Min hyung - vált hangneme gúnyossá az előbbi gyermekded helyett.

- Te akartad - ropogtatja meg ujjait, mitől mellesleg engem teljesen kiráz a hideg, ugyanis ki nem állhatom, mikor valaki a közelemben ezt csinálja.

- Nem! - fordulok úgy, hogy ne férjen hozzá tőlem, nem mintha olyan nehéz dolga lenne velem kapcsolatban.

- Yoongi - állítja le Jin, mielőtt tényleg belekezdhetne valamibe, s van akkora szerencsém, hogy rá legalább hallgat is.

Azt hiszem, a felnőtté válás valahol ott kezdődik, hogy egyedül képes vagyok olyan dolgokra, amikhez eddig segítségre volt szükségem. Félek, aggódok, valamint a testi és lelki sebeimet is örökre magamon hordom, de már igencsak ideje a saját lábaimra állnom.

Az eddigi életemmel ellentétben viszont itt vannak nekem a többiek, akikre bármikor számíthatok, akik akkor is mellettem vannak, ha én nem akarom, s akik a családom helyett a családom lettek.

- Biztos e-

- Biztos - vágom rá egyből, mire Suga tekintete - már ha lehetséges -, még ennél is jobban elkomorodik.

Ő nem igazán van elragadtatva attól, hogy haza költözöm, pedig ennek valahol így kell lennie. Nem élhetek örökre az ő és szülei nyakán, mikor van saját otthonom, ahol mellesleg már elég rég voltam. Még a végén elfelejtenek engem…

- Azt ugye tudod, hogy minden nap ugyanúgy melletted leszek, maximum este nem - köti ki határozottan, esélyt sem adva rá, hogy netán véleményem legyen.

Kicsit - nagyon - féltő lett, mióta volt a “baleset”. Látszatra már nincsen rajtam semmi, a járásom is elég stabil, lelkileg viszonylag oké vagyok, ám ő ragaszkodik hozzá, hogy mindenhova kísérgessen, és egyedül Jinnel gondol engem biztonságban. Arról, hogy a többiekkel legyek, hallani sem akar, főleg, ha Jiminről, vagy Taeról van szó.

Őszintén? Csöppet sem zavar, sőt…! Titkon imádom, hogy ennyire törődő, és azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, miszerint kizárólag nekem mutatja a kedves oldalát, mindenki mással ugyanolyan, mint eddig volt. Tény, kicsit változott a velük való kapcsolata is, de a tisztelet továbbra sem szerepel a szótárában.

- Most már tudom - bólintok, tekintetemet a mellettem sétáló Kyoura vezetve. Üresek a kezeim, még egy hátizsákot sem cipelhetek, inkább ő hoz mindent.

- Ha bármi van, hívj akár hajnalban, hozzám pedig akármikor jöhetsz.

- Köszönöm.

- Ne köszönd, fogadd meg!

Valahol mindig az enyém volt a hisztis szerepe, mert, ha nem is kifejezetten ama céllal tettem, amit tettem, valahogy mindig hisztinek éreztem, ám amit most produkál, még azt is felülmúlja.

Rettegek a viszontlátástól, pedig feleslegesen, hiszen hazatérek, nem egy idegenhez. Csak hát… igen rossz viszonyt ápolok anyu pasijával, amiben nem vagyok biztos, hogy tudnék változtatni. Talán nem is akarok.

Ahogy az ajtóhoz érünk, egyszerű berontás helyett kénytelen vagyok a zárt ajtó miatt kopogni, ugyanis kulcsom van, csupán fogalmam sincs hol. Az a végtelenül hosszú fél perc, míg kinyílik az ajtó, sosem tapasztalt érzéseket kelt bennem, azonban mindez semmi a látványhoz képest, ami fogad.

- Hát te? - húzza el a száját elégedetlenül anyám csávója.

- Hazajöttem - jelentem ki, s már kerülném meg, ha nem lépne arrébb, elállva ezzel az utat.

- A kutya kint marad - parancsol rám ridegen.

Nem merek megszólalni, nekem ez nem megy… Ordítanék, veszekednék, de az nem én vagyok, így csupán letaglózottan meredek a semmibe.

- Már megbocsáss - tol kissé hátrébb, kihúzva magát Suga. - De a kutya előbb itt volt, mint te.

A férfi csak egy kelletlen pillantást vet rá, majd minden szavát nekem célozva kapaszkodik az elhatározásába.

- A kutya fizet lakbért? Tesz bármit a családért? Segítek… Nem. Ellenben minden koszt behoz és bacilusokat terjeszt, amik ártalmasak lehetnek a gyerekekre.

- De ő a társam… - teszek egy gyenge próbálkozást, érezvén, hogy ezt bizony elvesztettem.

Kyouya, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem, kit lett tiltva otthonról?

- Jungkook, hol van az anyukád? Azt hiszem, neki ebbe több beleszólása van, mint ennek a fasznak - fordul hozzám Suga, a másik fél számára is jól hallhatóan beszélve.

- Hogy beszélsz, taknyos? - emeli éppen csak kicsit feljebb a hangját, ezzel borzongást keltve bennem. - Azt hiszed, kölyök, hogy hónapokat távol vagy, és nem változik semmi? Egyébként, anyád nincs itthon.

- Hol a telefonod? - nyúl jéggé dermedt mivoltomhoz, s kivéve a keresett tárgyat a zsebemből, már tárcsáz is, kihangosítva a készüléket.

- Igen, tessék? - veszi fel néhány csörgés után anya.

- Öhm - eszmélek fel, gyorsan kigondolva, mit is kellene mondanom. - Hazajöttem, de a… a pasid nem enged be.

- Legalább ne hazudnál - sóhajt, mint aki a világ összes terhét a vállán cipeli. - Csak a kutya nem jöhet be.

- Kicsim, Kyouyának jobb lesz kint, ahol szabadon játszhat.

- Mi? Nem!

- Sajnálom, hagyd kint, aztán ha hazaértem, beszélünk. Ne veszekedjetek. Puszi - nyomja ki, nyíltan emellé az idegen mellé pártolva.

A férfi arcára diadalittas mosoly kúszik, majd keresztbe font karokkal alaposan végignéz rajtam.

- De, hogy még buzi is lettél hozzá... - ingatja a fejét, s mint aki jól végezte dolgát, bemegy a házba.

- Megölöm - morog mellettem teljesen befeszülve Suga.

- Mindegy, hagyd - adom meg magam, már nem is annyira akarván hazajönni.

- Figyelj, még nem késő visszaköltöznöd.

- Nem, köszönöm, nekem itt a helyem - utasítom vissza letörten, pedig ezerszer jobban hangzik az a lehetőség.

- Ha gondolod, a kutyádról gondoskodom, mert úgy látom, számodra nem opció, hogy kint tartsd.

- Tudom, hogy nem szereted…

- De a tied, így szívesen magamhoz veszem, és láthatod minden nap.

- Nem akarom, ho-

- Oké, viszem.

Miután bent lepakoltunk, hazaküldtem Sugát, hogy egyedül elrendezhessem a dolgaim, majd megvárjam anyát és a kicsiket.

Tényleg minden megváltozott, mióta elmentem. Új szabályok, új rendszer, és ez ellen senki nem tesz semmit. Az ikrek, bár még ugyanúgy szeretnek, mikor éppen velük lennék, a hapsi elküldi őket fürdeni, mesét nézni, aludni… bárhová, csak ne velem legyenek. Mikor anyu éppen nincs a közelben, azt ecseteli, mennyire undorító a kinézetem, hogy fülbevalót csak a buzik hordanak, meg hasonlók. Ő egyértelműen nem lát szívesen a saját otthonomban, ami szorongással tölt el, elvégre ez az a hely, ahol biztonságban kellene éreznem magam, mégsincs így.

Az első este szinte aludni sem tudok. Nincs mellettem senki, egyedül vagyok a szobámban, s mire eljön a reggel, már csak azt várom, mikor ér ide Suga, hogy mehessünk Jinhez.

- Elég lehangoltnak tűnsz, Süti - huppan mellém Tae, míg én az ölemben fekvő Kyout simogatom.

- Szedd ki belőle, mert nekem semmit nem mond - áll fel másik oldalamról Suga, kettesben hagyva minket, gondolom, hátha így megnyílok Taenak.

- Nem vagyok…

- De hisz látom. Volt valami köztetek? - mászik az arcomba, ahogy általában szokott.

- Hazaköltöztem.

- Ohh - tántorodik meg egy pillanatra. - És nem jó otthon?

- Anyám pasija utál engem.

- Hát költözz hozzám - tenyerel szabad combomra, jó erősen megmarkolászva az érzékeny részt, mire fel is szisszenek.

- Nekem otthon a helyem.

- Dehogy is! Ott a helyed, ahol neked jó.

- Jó otthon…

- … csak mégsem - keresi a tekintetem, de hiába.

A napok teltével minden fokozatosan romlik. Egyre rosszabbul érzem magam, miközben a férfi egyre nagyobb hatást gyakorol rám, mindent szabályozva, hogy még véletlen se lehessen az, amit én szeretnék. Időkorlátokat kapok, ultimátumokat, és egy csomó olyan miatt is le vagyok szidva, amihez nekem semmi közöm.

Suga ettől persze ideges, pedig nem nagyon mondok el neki semmit, pont emiatt, ám van szeme, látja, hogy mennyire nincs kedvem az élethez sem. És, ha Suga ideges, a többiek is azok…

- Munkát kell találnom - motyogom a padlónak, Jin szőnyegén múlatva az időt, míg haza nem rendelnek.

- Mire kell a pénz? - érdeklődik Jimin, tekintetével végig a képernyőn lévő autót követve.

- Anyuéknak…

- Nekik mire? És miért tőled?

- Nem tudom, de azt mondták, menjek el dolgozni, úgysem csinálok semmit a szünetben - dőlök el csüggedten, lassan készen rá, hogy újfent itt érjen utol az álom, ha már este képtelen vagyok aludni. - Meg ugye semmi nincs ingyen, valamiből fizetni kell a lakást, az ételeket, hasonlók…

- A kurva élet! … Bocsi… - teszi le a kontrollert. - Ha gondolod, beszervezhetlek oda, ahol én szoktam néha dolgozni. Raktál, cipelgetés, ilyenek.

- Nem, nem gondolja - tér be a nappaliba Suga, ezzel magára vonzva mindkettőnk tekintetét. - Miért akarna ő dolgozni, főleg egy raktárban?

- Mert a szülei erre kötelezték. Vagy te tudsz jobb munkát?

- Mi az, hogy erre kötelezték? Nem kötelezhetnek semmi ilyesmire egy gyereket.

- Nem vagyok gyerek…

- Még jócskán kiskorú, úgyhogy gyerek. Beszélek én velük!

- Inkább ne…

Az igazság az, hogy anyám pasija utálja Sugát. Szerinte egy tapló köcsög, akiről már messziről lerí, hogy állandóan bajt kever, ha meg engem is belevisz valamibe, örökre eltiltanak tőle. Mikor nálunk van, minden lépésünket követi, de főleg az övét, mintha attól félne, hogy valamit ellop, vagy akármi… Mondjuk ez nincs másként akkor sem, ha bárki más van itt, csak őket nem ócsárolja nyíltan. Ezek után nem csoda, hogy utálok otthon lenni, s egy normális szerdai napon vagyok annyira bátor, hogy csak egy órával később menjek haza, ám a házhoz közeledvén egyre inkább megbánom a tettemet.

Ahogy a kulcsom fordul a zárban, az ajtó már nyílik is, és csakhamar vele találom szembe magam.

- Tudod te mennyi az idő?

- Tudom…

- Helyes, akkor azt is tudd, hogy holnap nem mész sehova. Játsszál azzal, aki hülye. Mondjuk a kis barátoddal - biccent a mögöttem álló Sugára. - Remélem hallottad, úgyhogy holnap ne gyere. Na, helló - ránt be engem a karomnál fogva, rácsapva a megszokásból beinduló kutya orrára az ajtót.

Ha nem bánna olyan jól a kicsikkel, ahogyan, s ha nem szeretné ennyire őt anyu, biztos nem viselném el mindezt, azonban sajnos nem ez a helyzet. Persze, az se lenne jó, ha az öcséimmel is ekkora paraszt lenne, de legalább lehetne indokom, hogy szembeszálljak vele. Így viszont csak csendben tűrök és nyelek, igyekezvén elrejteni a többiek elől, hogy mennyire nagyon utálok miatta már mindent.

Csütörtök késő este igencsak magamba roskadva fetrengek az ágyban, sokadjára végiggondolva az életem, valamint azt, hogy mit tehettem, amivel ezt kiérdemelhettem, mikor egy, az ablakomon való koppantás ránt vissza a valóságba. Eleinte nem is szentelek neki figyelmet, ám a következőnél már odapillantok, s a szemeim rögtön meg is akadnak egy serényen integető Taehyungon.

- TaeTae - nyitom ki az ablakot, beengedve őt a szobámba.

- Sss, még meghallanak - teszi mutatóujját az ajkai elé.

- Mit keresel itt? - veszem bőségesen lejjebb a hangerőt, mielőtt tényleg benyitva valaki.

- Jöttem hozzád - rúgja le a cipőit, s helyezkedik el az ágyamban.

- Ilyenkor…?

- Vagy megszöktetlek, de az rizikósabb, vagy itt alszom. Válassz! - tárja szét a karjait, mint aki ölelésre vár.

- Kedves vagy, de nem kell ezt csinálnod. Menj haza, Tae.

- Jó, akkor maradok - karol át és dől el velem, jó alaposan megölelgetve, amit Suga egészen biztosan nem nézne jó szemmel.

Taehyung a bátyám, és nagyon sokat jelent számomra, hogy képes még egy ilyen helyzetben is felvidítani. Rá tényleg mindig számíthatok, mikor szükségem van némi támaszra, ráadásul anélkül, hogy szólnék neki. Ő tudja… érzi…

- Na, skacok, válasszuk ki a hetet, ami mindenkinek jó - tömörülünk össze mind a heten - plusz Kyouya - Jin előszobájában. Ki a kanapén, ki a földön, ki csak állva, hogy valami eddig még számomra ismeretlen dolgot megbeszéljünk.

- Mire? - nézek körbe, hátha valaki megszán némi válasszal.

- Megyünk nyaralni - húzódnak izgatott mosolyra Hoseok ajkai.

- Mi? - szökik ki a számon, pedig esküszöm, én nagyon igyekszem leszokni róla.

- Minden évben kint töltünk egy-két hetet Jin nyaralójában a tengernél.

- Ohh - lepődök meg. Sosem gondoltam volna, hogy Jinnek még nyaralója is van egy ekkora ház mellett, pedig vele kapcsolatban minden pont ennyire rejtélyes.

- Nekem a jövőhetem végig szabad - kezdi a sort Jimin.

- Nekem is - folytatja Tae.

- Nekem minden hetem szabad - ismerem be, bár ez is csak addig lesz, míg nem találok végre munkát, amiben Suga kifejezetten hátrányomra van, merthogy neki semelyik nem tetszik.

- Rám szükség lesz, a beérett csikókat kell képezni - feleli Namjoon, mire a sor visszaugrik Jiminre.

Mindez egészen addig megy, míg végül ki nem egyezik a csapat július első hetében, ami majd az akkori helyzettől függően bővíthető lesz.

- Akkor most ebéd - csapja össze kezeit a ház ura, s kitessékel minket a konyhába.

Nagyon szeretem Jin főztjét. Komolyan, a világ legjobbja. Valójában ezen élek, minden táplálék, amit a szervezetembe viszek, Jin konyhájában készül.

- Szoktál te enni otthon? - nézi szórakozottan a habzsolásomat Hobi.

- Nem - mondjuk ki Sugával egyszerre, mire jól látható döbbenet ül a kérdező arcára.

- Miért? - pillant rám meglepetten Jin is.

- Inkább nem megyek ki, csak ne találkozzak azzal a szeméttel - állok meg fél percre. - Be meg nem vihetek ételt.

- Akkor ezek szerint többet kell főznöm - elmélkedik hangosan, már fel is állva, hogy elkezdjen kaját csomagolni.

- Nem, hyung, dehogy is! Minden nap itt vagyok, erre igazán semmi szükség.

- Hagyd, felesleges - mondja ki Tae a nyilvánvalót, mert ha Jin egyszer valamit a fejébe vesz, az bizony úgy is lesz.

Néhanapján beugrunk Sugáékhoz is, de csak azért, hogy töltsünk ott némi időt, kettesben, netán a szüleivel és a húgával. Szeretek ott lenni, mert az anyukája kedvel, a cica, meg ugye Kyou is ott él.

- O-oppa! - torpan meg Yuji az előszobában, majd egy pillanat alatt elrohan.

- Ez kész röhej - fújtat egyet idegesen Suga, s lerúgva a cipőit, elindul befelé.

- Miért? - követem, próbálva megérteni a problémáját. Néha egészen úgy tűnik, hogy rossz viszonyt ápol a testvérével, bár nem tudom, miért, hiszen igazán aranyos kislány.

- Az még röhejesebb, hogy te nem veszed észre - morog tovább, míg vissza nem ér Yuji.

- Hogy érzed magad, oppa? - áll elém immár egy teljesen más szerelésben, felkötött hajjal.

- Jajj, oppa - nyávog Suga, a húgáéhoz hasonló hangot imitálva.

- Kuss - rivall rá, hirtelen egész mást mutatva magából ez az apró lány. Látszik, hogy rokonok…

- Jól, köszönöm. És te?

- Senkit nem érdekel - ragadja meg a szőke a csuklómat, s berángat a szobájába.

- Engem érdekelt volna…

- Ez amiatt van, mert ilyen piszok jól nézel ki - vágja be az ajtót, ezzel a frászt hozva az állatokra.

Talán kicsit, vagy egy kicsit jobban, de tuti elpirultam. Nem szokott ilyeneket mondani…

- Aha - hagyom rá a dolgot, elvégre minden vagyok, csak helyes nem. Piszok az egészen biztosan.

- “Aha”? Nem hiszed el? - vonja fel az egyik szemöldökét.

- Hát, nem mondanám - rántom meg a vállam, ám kettőt pislogni sincs időm, hátam az ágynak vetődik, és Suga fölém magasodva mélyeszti sötét íriszeit az enyémekbe.

Nos… kis híján szívrohamot kaptam.

- Pedig igazán nincs okod kételkedni - fúrja térdét a lábaim közé, ezzel elérve, hogy szétnyissam azokat, majd nemes egyszerűséggel ágyékát az enyémnek nyomva biztosítja állítása igazságát.

Az, hogy félek tőle, felettébb gyenge kifejezés arra, amit érzek. De igazából nem is tőle, mint sokkal inkább ettől a helyzettől. Az idők végezetéig belém égett az az este, s hiába tudom, hogy nem tenné többet, a tény, miszerint sokkal erősebb, és valójában bármikor megismétlődhetne, halálra rémít. Nem akarom többé átélni azt a fájdalmat, tehetetlenséget és megalázottságot…

Tekintete lágy, és nem mozdul, míg kapaszkodót keresvén nem markolok a karjára. Biztos vagyok benne, hogy minden az arcomra van írva, ugyanis ő visszavéve a hevességből hajol lágyan az ajkaimra, és invitál egy gyöngéd csókba. Jobban szeretem, mint amennyire félek tőle, s ez a percek teltével egyre csak kiteljesedni látszik. Óvatos játéka, apró rezdülései fokozatosan oszlatják el a kételyeim, elérve, hogy hozzá hasonló állapotba kerüljek.

Tisztában vagyok azzal, hogy mi sülhet ki ebből, hogy mennyire fájdalmas az valójában, de hiszem, hogy Suga nem tesz semmi olyat, amivel árthatna nekem.

Súlyát a baljára helyezve simítja tenyerét a vállamra, majd csúsztatja le a mellkasomra, onnan pedig a hasamra, egy pillanatra sem szakadva el tőlem. Karjaimat a nyakába fonva fordulok ki teljesen magamból, többet és többet követelve, mit ő nem rest meg is adni nekem. Próbálom viszonozni, próbálok lépést tartani vele, de aggodalmam immár sokkal inkább arra irányul, hogy túlontúl ügyetlen vagyok, míg nem tenyere mereven álló tagomra talál, ezzel száműzve az összes létező gondolatomat.

A csókba belenyögve szívom be alsó ajkát, s feljebb nyomva ágyékomat tudatom vele, hogy felettébb jól esik, amit tesz. Nadrágon keresztül rám markolva csal elő minél furcsább hangokat belőlem, de azért figyelek is rá, nehogy bárki meghallja… már amennyire megy.

Egy utolsó puszit nyomva a számra tér át az arcomra, a fülemre, és végül a nyakamra, ott folytatva a kényeztetésemet, miközben ujjaival nemességemet masszírozza.

Egyre inkább akarom őt, azt, amit nyújthat, valamint viszonozni számára ezt az érzést. Talán készen állok rá…

A pulzusom az egekben, a zihálásom kitölti a kicsiny szobát, és minden ponton ég a bőröm, ahol ajkai hozzáérnek. Suga egész lénye kitölti a gondolataimat, kiszorítva minden kételyemet.

A pillanat egy törtrésze alatt száll le rólam, és rántja rám a fölöttünk kupacba gyűrt takarót, mire szinte azonnal nyílik is az ajtó, jelezvén, miszerint vendégünk jött.

- Takarodj már ki! - förmed rá a szőke, felfedve ezzel a kilétét.

Épp elég gond az, hogy mindjárt megfulladok, annyira próbálom rendezni a légzésem, de ha nekem most fel kell ülnöm és álló farokkal, ziláltan társalogni a húgával, egészen biztosan lebukunk.

- Nem hozzád jöttem!

- Húzz ki, taknyos! - vág hozzá - vagy csak felé - egy párnát, mit az ajtó hangos becsapódása követ. - Én megmondtam - villant rám egy önelégült félmosolyt, s egy csókot nyomva a homlokomra, feláll mellőlem.

- Hyu- - szólnék utána, de nem is tudom, mit mondhatnék erre.

- Igen? - fordul felém igencsak szórakozottan.

- Semmi…

Erre elneveti magát, és kimegy a szobából. Azt hiszem, szeret…

Az otthon lévő feszültség hétről hétre tetéződik, mit egészen addig tűrök, míg el nem akarnak tiltani Sugától. Pedig semmi rosszat nem tesz, sőt, ő hoz haza minden nap időben, bár még így is találnak okot arra, hogy szobafogságot kaphassak. Tény, hogy semmit nem tehetne az ellen, hogy találkozzak vele, mert ha kimegyek, úgysem tudnak nyomon követni, de egyik este összeszedvén a bátorságom, elhatározom, miszerint tisztázom velük a dolgot. Nem foszthatnak meg az egyetlen örömömtől, és szeretném, hogy tudják, milyen sokat jelent nekem ő.

- Anya - csoszogok ki a konyhába, hol ő éppen mosogat, míg a pasija eszik, de rá ügyet sem vetve ülök le az asztalhoz. A kicsik már lefeküdtek, amit mindenképpen megakartam várni, elvégre ez nem egy nekik való téma.

- Mondd - folytatja tevékenységét, pedig régen, mikor beszélni akartam vele, mindig csak rám figyelt. Jó, nem várom el, csupán rosszul esik, hogy tényleg mennyi minden változott, mióta itt ez az állat.

- Emlékszel arra a szőke srácra? Yoongira…

- Aaaa, aha.

- Na, kezdődik… - cicceg elégedetlenül a csávó.

- Valójában ő nem rossz. Te is tudod, hogy Suga mentett meg még az iskolában. Akkor örültél neki, hogy vele barátkozom.

- Az akkor volt, most meg most van - ejti ki tőle szokatlan érdektelenséggel.

- De mi változott?

Én tényleg próbálom megérteni őt, de ami az utóbbi időkben köztünk volt, kész agyrém. Teljesen felesleges volt belekezdenem is, nem hiszem, hogy meggyőzhető, arról nem is beszélve, hogy a pasija pedig végig undorodva méreget engem.

- Nem tudom, kisfiam, csak nem. Nem szimpatikus, kész.

Ennyi? Ennyit jelent az én boldogságom? Ennyit jelentek én? Nem szimpatikus neki, ezért már nem is láthatom? Ez egy vicc…

- Nem számít, ugyanis ő a párom, és találkozni fogok vele, ha tetszik, ha nem!

A legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy valaha az édesanyám, akire elméletben bármikor számíthatok, aki állítólag szeret és elfogad, ahogy vagyok, képes egy szó nélkül végignézni, hogy a pasija az éjszaka közepén kivág engem otthonról. Pedig a valóság sajnos ez, nem számítok már a családomnak…