11. The Confession

Ijedtemben felpattanok mellőle, és már rohannék el, ha nem kulcsolódnának ujjai csuklómra, és tartanának ott. Most aztán bajban vagyok!
- Én nem… - nem nézek rá, így is elég, hogy hozzám ér, nem akarom még látni is. - Azaz… - Fogalmam sincs, mit mondjak. Most tuti mérges, és megkockáztatom azt is, hogy fejben épp a halálomat tervezi, de az isten szerelmére, ő csókolt meg először! - Az úgy volt… - tényleg, hogyan is?! Milyen elmebeteg ember talál ki olyat, hogy lesmárolja a mellette alvó, azonos nemű embert?! Jézusom, valami nagyon nem oké velem.
- Jungkookssi - hallom meg Jin hangját, mire Suga elenged. Hátrafordulok, hogy megtudjam, miért szól, úgy állva, hogy még véletlen se lássak a szőkére. - Az öcséd elesett és téged akar.
- Rendben! - Ezaz! Köszi, öcsi… Azonnal megindulok, kényszerítve magam arra, hogy normális emberi tempóba menjek, elvégre, milyen lenne már, ha csak úgy elszaladnék? Pedig legszívesebben azt tenném. Ahogy kiérek, sietek is a földön ülő Shinhez és próbálom vigasztalni, ahogy tőlem telik, de jelenleg most más köti le minden figyelmem.

Haza akartam menni, de a többiek nem engedtek még, és az öcséim is szívesebben maradtak. Minden lehetőséget megragadtam, hogy kerüljem Sugát, ami többnyire sikerült is, mert egyáltalán nem érdekeltem őt, csak a szobában tévézett, mintha mi sem történt volna. Elég bántó ez a viselkedés, mert azt reméltem, hogy legalább egy kicsit meghatja, de még mindig jobb, mintha számon kérne. Talán könnyebb lenne, ha kiadhatnám neki magamból ezt a terhet, ha elmondanám, még ha ki is kell kényszeríteni, de nem állok készen a csalódásra, nem bírnék el több fájdalmat jelenleg.*****

Éppen csak feleszmélek, de már az utolsó órámon ülök. Mikor szaladt így el az idő? Mondjuk, ennek csak örülök, mert már szabadulnék. Valami hihetetlen unalmas ez a hely. Régebben, valahogy jobban éreztem itt magam, bár akkor keményen is dolgoztam, a tanulást illetően. Remélem, nincs több órája Sugának sem. Látni szeretném. Meg lehet azt oldani, hogy én látom őt, de ő nem lát engem? Nem akarok vele beszélni a tegnapi dologról, csak a közelében lenni. Ahh, szerintem az lehetetlen. Előbb vagy utóbb túl kell esnünk ezen. Remélem, tökre utóbb. 

Természetesen, elkerülhetetlen volt a találkozás, ám ő ugyanúgy viselkedik most is, mint eddig. Egyre jobban aggaszt a dolog, hogy mi van, ha kitudódik. Senkivel nem tudok erről beszélni, ez a titok csak engem nyomaszt. Az én titkom. Ha elmondanám bárkinek, mit reagálnának rá? Lehet, ki lennék rakva a csapatból is. Lehet, félnének tőlem. Mondjuk, lehet, emiatt nem kellene aggódnom, csak feleslegesen stresszelem magam, elvégre Suga ennél sokkal súlyosabb dolgot tett, mégsem lett kirakva. Egy család vagyunk, vagy mi. Lehet, tökre megértenének, de legalábbis elfogadnák a helyzetet. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Még Suga felé is érezhető az a töménytelen ellenszenv, amit egyesek éreznek iránta, kezdve TaeTaeval.

- Süti, figyelj már! - löki meg a vállam Tae, mire feleszmélek.
- Mi? - nézek rá nagy szemekkel, hogy ugyan, mégis, mit vétettem.
- Nem itt járunk, ez még csak az első versszak.
- Bocsánat.
Próbálom minden figyelmemet a zenének, valamint a lépéseknek szentelni, de nagyon nehéz, mikor én vagyok hátul, és látok mindenkit. És itt nem a mindenki a lényeg, hanem ő… Egy pillanatra sem tudom elfelejteni azt, amit tettem. Nem bántam meg, csupán félek a következményektől. Tudom, azelőtt kellett volna gondolkodnom, mielőtt megtettem, de na! Mindig hevesen ver a szívem, ha Sugára gondolok, és gyorsan telik az idő. Boldognak érzem magam.
- Kook, ez nem az a rész - szól Jimin és ahogy felpillantok, látom, hogy mindenki áll és engem néz. Basszus, megint! Némelyikük arcára van írva, hogy elegük van már a hibáimból, míg mások engem méregetve próbálják megérteni, hogy mégis, mit csinálok. Nos, ha rájöttök, kérlek, szóljatok nekem is.
- Bocsánat.
- Jungkook, minden rendben? - lép közelebb a leader, amitől kicsit megrémülök. Ha már ő avatkozik bele, gondban vagyok.
- Igen, persze. Elnézést!

Tehát tánc. Még csak a koreográfia felénél tartunk tanulás ügyileg, de én már annyi hibát vétettem ma, mint máskor az egész csapat egy hét alatt. Ha más nem is, ez megy nekem. Simán felidegelek bárkit, bárhol és bármikor. Talán egy rejtett tehetség, vagy velem született adottság, mint az, hogy vonzom a bajt, de ha esetleg mégsem jön, megkeresem én magam. Igyekszem összeszedni magam és tényleg a dolgokra figyelni, de nem igazán mondanám sikeresnek. A srácok szerint elég jól megy nekem a tánc, általában nem is kell sok időt vesződnöm a betanulásával, mondjuk, én ezt kívülről nem tudom megmondani, én csak élvezem, mert amúgy imádok táncolni.
Sokszor elcsíptem már beszélgetésekben azt a mondatrészt, miszerint Suga lusta, de én eddig csak azt tapasztaltam, hogy a maga módján és tempójában keményen dolgozik. Nem tudom, mit csinál éjjelente, de attól, hogy nap közben is szeret szunyálni, még nem lesz rögtön lusta. Gyorsan tanul és érzéssel csinálja, csupán néha elakad pár lépésnél, amit mindig pótol is, míg a többiek mást csinálnak.
Nagy gondolkodásomban megint megfeledkeztem mindenről, ám ha a koreó jó is, rosszul léptem, minek következtében a földre ültem. Nem fájt, csak kicsit felrázott.

- Tíz perc szünet! - kiáltja el magát Nam, mire hátravetve magam elterülök a földön és tanácstalanul a hajamba túrok. Nem tudok figyelni, ez ma nem fog menni.
- Kookie, mi van veled? - huppan le mellém Tae, egy üveg vízzel a kezében, melyet kibontva nagyokat kortyol belőle. Talán beszélnem kellene vele erről a dologról, hátha segítene. A legjobb barátom, tuti nem ítélne el. De ő hozott ki engem abból az állapotból, nem túlzás, ha azt mondom, hogy miatta lehetek még itt. Tuti nem örülne ennek az egésznek.
- Nem sérültél meg? - foglal helyet másik oldalamra Jimin, egy törülközővel homlokát törölgetve. Lehet, vele kellene beszélnem. Áh, nem, még a végén tényleg elhinné, hogy szerelmes vagyok belé. Tökre Sugával kéne ezt megvitatnom és tökre pont vele nem akarom.
- Rendben vagyok, nyugi…
- Mi van ma veled? Egész nap alig beszélsz, ha körülötted vagyunk, észre sem veszed, és most ez… Történt valami otthon, vagy valamelyik órán esetleg? - hajol felém TaeTae. - Nem történt semmi, tényleg minden rendben - szabadkozok. - Mindjárt jövök - állok fel hirtelen, mert nem akarom nekik elmondani, de tudom, hogy simán ki tudnák szedni belőlem. Aggódnak és ezt értékelem, de akkor sem megy. Mit tegyek? Kihez forduljak? Ez a téma eleve kínos nekem, ráadásul nagyon nem szokták tolerálni az emberek. Azaz… mit is? Még magam sem tudom. Nem vagyok meleg. Talán mégis. Ahh, ez annyira rossz. Sosem vetettem meg a melegeket, de ez nem egy elfogadott életmód, vagy világszemlélet, vagy tudja is a csuda, hogy mi, akkor is sokan elítélik. Nem akarok emiatt is sérülni. Mondjuk, ennyi baj után már teljesen mindegy, mi miatt jön a következő, ám, ha nem muszáj, nem adnék rá okot. Jinnel kéne beszélnem, ő tuti nem ítél el. Vagy nem mondja el, ha mégis. Ez nem igaz. Ő mindent elmond, amit gondol. Talán pont ezért kellene vele. Lehajtott fejjel lépkedek hozzá, míg ő a padon ül és az arcát törölgeti. Most biztos mindenki mérges rám. - Jin hyung, beszélhetnénk? - kérdem félve. Még mindig nehezen szólítok meg másokat.
- Persze. Baj van? - néz fel rám.
- Ömm, négyszemközt - nézek körbe.
- Rendben - áll fel és kezd el engem követni. Hol lenne a legbiztonságosabb? A konyhába bejöhet bárki inni, a nagyszobában elég az ajtóban megállni, hogy hallják, de ne tudjak róla, a fürdő túl furcsa lenne. Maradt az emelet. Hyung szobája mindig megnyugtat, annyira hangulatos és szép, de most mégis zavar az a rengeteg játékszempár, ami engem néz. Nem baj, itt a legbiztonságosabb!
Megvárom, míg ő is bejön, majd becsukom utána az ajtót. Helyet foglal az ágyon, és kíváncsian vár, mit lépek, de én feszülten állok és gondolkodom, hogy kezdjek, meg eleve, mit is akarok mondani. Tényleg, mit is? Az igazat, amit még magamnak sem merek bevallani. Akkor hogyan? Elég, ha csak a történteket mondom, hátha ő segít benne, hogy mi is az igazság.
- Hyung, tegnap, amíg Suga hyung mellettem aludt, én megcsókoltam őt, de ezzel felkeltettem és megijedtem, ezért el akartam szaladni, de elkapta a kezem, én meg nem tudtam, mit mondjak, ám akkor jöttél be és nem mondtam végül semmit, és most nem tudom, mit csináljak - zúdítom rá az egészet, úgy, ahogy jött, át sem gondolva semmit.
- Tessék? - kerekednek el a szemei. Mondjuk, megértem. - De miért?
- Nem tudom - mosolyodom el szégyenemben. - Én csak… Én csak azt hiszem, hogy szeretem őt.
Nehéz csend telepedik a kicsiny szobában, mely most minden ki nem mondott szót előtérbe helyez. Jin hyung gondolkodik, hogy mégis hogyan kellene ezt lereagálnia, ami érthető, elvégre ő egy végtelenül kedves ember, én meg egy végtelenül beteg dologgal hozakodtam elő. Tudom, hogy bármit is fog mondani, meghatározó eleme lesz további életemre nézve.
- Mit szeretsz benne? - Most rajtam van a meglepettség sora. Ebbe még bele sem gondoltam, de ennek nem jött még el az ideje, felesleges lenne hazudnom, én fordultam őhozzá, ezért jobb lesz mondani, ami éppen az eszembe jut. - Tudom, hogy ami köztünk történt, az egy nagyon komoly dolog és ezért most inkább utálnom kellene, de én érzem, hogy Suga hyung nem ilyen. Nagyon rejtélyes, de mióta elsőnek találkoztunk, mindig ott volt, hogy megmentsen. - Apró léptekkel sétálok az ágyhoz és ülök le, Jin felé fordulva. - Fogalmam sincs, hogy jön rá hollétemre, valamint, mit keres ott, de úgy érzem, törődik velem. Ráadásul végtelen kedves az öcséimmel, ami nem nagy dolog, nekem mégis sokat számít. Emellett vicces, kedves, férfias és… és nem tudom, hyung. Nem tudom elmondani.
- Dehogynem - húzza őszinte mosolyra ajkait. - Te látod azt a Yoongit, akit ő maga titkol, és ami miatt csak egy lusta, mogorva idiótának tartják. Tudod, mennyire megbánta, amit veled tett? - fúrja komoly tekintetét az enyémbe. Fogalmam sincs, mi történt vele abban az időben, amikor csak a halálát kívántam. Lassan megrázom a fejem, mert már nagyon érdekel, mert ezek szerint valami komoly. - Egy erdőben éhezett napokig. Láttad a kezeit? - Újra megrázom a fejem. Mostanában csak hosszúujjúban láttam őt. - Felvágta bal kezén az ereit, a jobbot pedig megégette - hogy mi? Remélem, ez nem igaz!
- Mi? - képedek el.
- A sebek elfertőződtek, de ő akkor sem akart hazajönni. Egyedül amiatt a macska miatt jött haza, ami nála hatalmas szó, mert nem szereti az állatokat - Yuko. Vele voltunk állatorvosnál. Az a kicsi, fekete, szerencsétlen állatka. - A cica azóta is vele lakik. Mikor elvittük, aznap reggel toppant be vele. Gyengülten, soványan, gennyes sebekkel. Majd jött Namjoon, és szó szerint megverte azért, amit veled tett, ő meg szó nélkül tűrte, és nem azért, mert nem tudott volna védekezni, hisz láttad… Hanem, mert jogosnak érezte ezt. Azóta is marcangolja önmagát - megint, mi? A leader miattam bántotta Sugát? Suga miattam bántotta magát? Eddig azt hittem, én vagyok az egyedüli áldozata ennek az egésznek, közben mások is mit meg nem tettek értem… - Kook, te egy nagyon jó embert választottál, de biztos vagy ebben? - teszi egyik kezét a vállamra.
- Tudom, hogy még szinte nem is ismerem, hyung, de nem tudok mit tenni, csak rajta jár az eszem és egész nap úgy ver a szívem miatta, hogy majd kiszakad. Látod, mekkora őrültséget megtettem.
- És ő tudja?
- Hogy megcsókoltam? Elég valószínű, mert…
- Nem azt. Hanem, hogy mit érzel iránta?
- Nem hiszem, mondjuk, rájöhetett abból - hajtom le a fejem. Nagy megkönnyebbülés, hogy Jin nem akadt ki, sőt! De még mindig itt a gond, amivel nem tudok mit kezdeni.- Szerintem, beszélned kellene vele.
- Nem, nem, nem! Az ki van zárva - kapom fel a fejem és kezdek el hadonászni.
- Miért? - kérdezi szelíden. Szerintem, már számított a tiltakozásomra.
- Félek, hogy mit szólna, és fájna a visszautasítás. Felesleges tudnia. Elég, ha én tudom, meg most már te.
- Miből gondolod, hogy visszautasítana?
- Most nézz rám, hyung, kinek kellenék?
- Jajj, Kook, ezt ne kezdd. Szuper srác vagy, kedves, ügyes, okos, helyes, nincsen veled semmi baj. Kicsit több önbizalomra lenne szükséged…
- Köszönöm, de akkor sem merem elmondani. Jó ez így. - Ne félj tőle, Kook, Yoonginak nagy szíve van, nem fog bántani. És jobb tudni, ha nincs esélyed, mint örökké várni, nem? - győzköd és már talán kezdem is érezni, hogy igaza van, ám én akkor is félek. Ha már segítségért jöttem, el kell fogadnom.
- Igazad van, hyung, köszönöm - ölelem meg a hirtelen feltörő érzésektől, ő meg egy kis hezitálás után vissza is ölel. Legalább fél percig így vagyunk, míg el nem távolodok, hogy felkelhessünk. - Most már ideje lenne visszamenni, mindjárt letelik a szünet. - Tisztára, mint egy iskolában.

Ezek után egy egészen kicsit jobban ment a tánc, ami abban mutatkozott, hogy nem minden percben, hanem csak minden másodikban kellett miattam megállni. Nos, igen, kihúztam a gyufát rendesen a többieknél, de mindenkitől bocsánatot kértem miatta.
Épp a kanapén játszottunk TaeTaeval meg Jiminnel, mikor anyu hívott, hogy menjek haza. Azt nem mondta, mi miatt, de mivel a telefonban úgy tűnt, mintha baj lenne, gyorsan összeszedtem magam és indultam is.

Belépve a meleg házba, finomabbnál finomabb illatok lengték be a teret. Ha baj lenne, anya nem épp főzőcskézne.
- Ohh, szia, Jungkook - köszön az új “nevelőapám”, nyakában Junggal szaladgálva, míg én leveszem a cipőmet. Haza se érek, de már ezt kell látnom. Mit ne mondjak, nagyon boldog vagyok…
- Cső - haladok el mellette, be a konyhába. - Szia, anyu - vetem le magam egy székre, míg ő a főzéssel van elfoglalva.
- Szia, kicsim, hogy vagy? - fordul hátra egy pillanatra, hogy lásson engem.
- Ömm… jól. Miért kellett hazajönnöm?
- Mi az, hogy miért? - vált át szigorúba. - A családod vagyunk, néha velünk vacsorázhatnál, mondjuk. Elég keveset vagy itthon mostanság. Azt sem tudom, mi van a nagyfiammal egész nap.
- Te is tudod, a bandával vagyok.
- És ők kik, ha? - fordul velem szembe fenyegetően. - Egyszerű haverok, idegenek! Mi lenne, ha kicsit visszaszoknál haza?
Hogy micsoda? Emlékszem, az elején ő erőltette rám őket! Akkor még örült, erre itt ez a csávó, és minden megváltozik. Már sorolni sem tudnám az okokat, hogy miért utálom Gakut, de minél messzebb akarom tudni magamtól és az öcséimtől is. Hála neki, anyámtól is teljesen eltávolodtam.
- Hahh, jó - fordulok az asztal felé és vacsoráig már meg sem szólalok, csak nézek ki a fejemből, azon gondolkodva, hogy ezt most, mégis, miért kaptam?

Evés közben feszült a légkör, főleg részemről. Idegesen figyelem, ahogy a két felnőtt egymás mellett ül, mellettük a két gyerek, én meg itt vagyok egyedül. Nincs étvágyam, undorító ez a szülősdi színjáték.
- Hívott az osztályfőnököd - néz rám szigorúan édesanyám. Ójaj, már várom, mi következik. - Azt mondta, hogy tetemesen romlott az átlagod, nem tanulsz, nem írsz házit, nem készülsz semmire.
Oké, és most mit mondjak? Sose voltam még ilyen helyzetben anyámmal. Haragszom rá. Hallgatásom a végtelenbe nyúlik, nincs semmi hozzáfűznivalóm, ezek tények, mit kezdjek velük? Tudom, és érzem a problémát, de én megvagyok így.
- Jungkook, ha bármi baj van, hozzánk bátran fordulhatsz - szól bele életembe az apajelölt. Ha lenne akkora képem, megmondanám, hogy ha ő meg elfordulna és lelépne a retekbe, minden baj megoldódna. Játssza a kedvest, meg minden, közben azt hiszi, hogy helyettesíteni tudja apámat. Még mit nem! - Velem is nyugodtan megbeszélhetsz mindent. Akár ilyen pasis ügyeket is - dob felém egy szívrohasztó mosolyt, a világ legrosszabb beszéde után.
- Aha, jó - vonok vállat, és inkább eszek, mielőtt olyat mondanék, amit nem illik.
- Kisfiam, komolyan, ezt beszéljük meg.
- Hallgatlak - vonom fel egyik szemöldökömet.
- Miért nem tanulsz?
- Nincs kedvem…
- De ez nem így megy! Eddig olyan jó gyerek voltál! Azok a srácok csak tönkretesznek téged!
Aha, pont ők. És ki? Jimin, aki segít végre valami izmofélét szedni a nyeszlett testemre? TaeTae, aki megmentett és mindig mellettem van, bármi legyen? Óhh, várj. Tuti Jin, aki bármit megtenne értünk, és jobb anya, mint te valaha is leszel! Na jó, ez kicsit hülyén jött ki, mert Jin ugye nem lány, de mindegy.
- Ez nevetséges - kuncogok fel a dolgok valótlansága miatt, amit a felnőttek nem néznek jó szemmel.
- Mi olyan nevetséges, Jungkook? - jujj, ettől még a hideg is kiráz. Van valami akcentusa, vagy nem tudom, de nagyon idegesít, ahogy kiejti a nevemet. - Mi meghallgatunk.
- Minden! Elegem van ebből! Le lehet szállni a témáról, mert rohadtul senkinek semmi köze az én életemhez! - tolom ki a székem és hagyom ott őket, úgy, ahogy vannak. Nem hiszem el, hogy így betámadnak. Hazajövök, mert azt hiszem, hogy baj van, erre tessék…!
- Fiatal úrfi, ezt így nem lehet, gyere vissza most! - hallom még a tata parancsát, de nyomatékosítva szándékomat, bevágom magam után az ajtót is.
Mi az már, hogy ő megmondja, mit lehet és mit nem? Attól, hogy anyám bikája, még rohadtul nem családtag! Fuh, de felidegesített ez az egész! Idegesen vetem le magam ágyamra, ahol eddig Kyouya pihent, ám közeledésemre rögtön arrébb ugrik, amit jól is tesz, ha nem akar lapos kutya lenni. Mindjárt összetörök valamit, de ha mást nem, amilyen ügyes vagyok, magamat.
Valamit csinálnom kell, ha nem akarok felrobbanni, de mit? Már nyolc óra elmúlt, elmenni sincs hova. Azaz, talán mégis…
Ingerülten nyúlok zsebembe telefonomért és azonnal tárcsázok, melyet két csörgés után fel is vesznek.
- Oya, mizu?
- Tae hyung, ma nálad alhatok? - mondom talán több indulattal, mint terveztem.
- Hyung? Mi ez a nagy távolságtartás? Tettem valamit?
- Bocsi, megszokás. Tehát? - sürgetem.
- Persze, ez még kérdés? - nevet fel.
- Oké, hol vagy?
- Épp hazafelé tartottam, de így mindjárt nálad. Öt perc.
- Jó, várj meg kapunál - teszem le, meg sem várva a választ.
Elővéve hátizsákom, megnézem a holnapi órarendem, majd annak megfelelően bepakolom a tankönyveim, füzeteim, kellékeim, aztán egy váltóruhát estére.
Mire kész lettem mindennel, már le is telt az az öt perc, így egy hang nélkül osontam ki a házból. Lesz nagy meglepetés, ha észreveszik, hogy leléptem, ezért ki is kapcsolom a telefonomat, mert előre tudom, hogy nem leszek rá kíváncsi. Nem fogok tovább egy levegőt szívni velük. Sosem hagytam ott az ételt csak így, azt meg főleg nem engedhettem meg, hogy lelépjek este, meg aztán szó nélkül… de változnak az idők, nem?
- Szia, haver - intek és már indulok is meg háza felé.
- Na, Süti, mi van? - indul meg utánam, Kyouyával együtt.
- Abbahagynád ezt a sütizést? Tökre kiakaszt - szólok hátra szórakozottan. Nem vágom, de vagy túl jó, vagy túl rossz kedvem van. Mi a különbség?
- Oké, Süti, csak mond már, mi van - ér be.
- Hahh, kösz. Semmi, majd mesélek.
- Majd? Miért nem most?
- Csak.
Az út további részében próbálkozott kiszedni belőlem az információkat, amit csak azért sem mondtam el, mert szórakoztató volt, ahogy szenved.

- Itthon vagyunk, és már nem bírok várni - áll meg előttem karba tett kézzel, míg én helyet foglalok az ágyán.
- Felkészültél? - mosolyodok el.
- Készen születtem!
- A családom - hatás szünet - egy barom!
- Ennyi?! - tépi két kézzel haját, mire elnevetem magam. - Erre vártam fél kibaszott órát?!
- Ennyi nem elég? - törölgetem a szemem.
- De - huppan le mellém, úgy, hogy beleremeg az ágy is. - Na, de akkor fejtsd ki…
- Semmi, csak anyám hazarendelt, hogy vacsorázzak velük, majd elkezdte, hogy hívta az ofő azzal, hogy szarok a jegyeim és egyéb hülyeségek, de persze a pasija is nálunk volt, mint mindig, és neki mindenképp bele kellett ugatnia, mintha csak az apám lenne! - hadarom el egy levegővel.
- Woow - tátja el a száját. - És ezért vagy úgy kiakadva?
Itt az esély. Ha emellé a téma mellé becsúsztatom a másikat, fel sem tűnik és nevetve átsiklunk felette, de legalább tudja. Az egyik legjobb haverom, el kell neki is mondanom.
- Aha, meg tegnap megcsókoltam a kanapén Suga hyungot, míg aludt, de erre felkelt, ám sikerült elmenekülnöm. Ja, és az a csávó, a Gaku egy igazi nyál gép. Folyton csapja nekem a szelet, mintha én lennék az anyám, de én tökre utálom és az öcs…
- Várj, várj, várj! Hogy mit csináltál tegnap?! - rázza kezeit. Na, most benne vagyok…
- Semmit - vigyorodom el, mintha ez megoldana bármit is.
- De miért? Kook, neked elment az eszed?!
- Asszem - simítom zavartan tenyerem a tarkómra.
- Ez nagyon nem vicces! Hát nem emlékszel, mit tett veled?! - veszi feljebb a hangerőt, mitől rögtön riadót fúj az eszem és összehúzom magam. Hogy ne emlékeznék? Ha akarnám, se tudnám elfelejteni. - Annyi nem volt elég?! - hajol egészen közel, hogy onnan ordíthasson a képembe. - Mégis, mit akarsz attól az embertől?!
- Én nem tudom… - fordulok el, mert már túl közel van, nem kapok levegőt. - Csak úgy érzem, hogy szeretem és… - nem tudom, mit mondjak. Soha nem láttam még Taet ennyire mérgesnek. Még akkor sem, mikor engem védett meg az osztályteremben. Ez az egész talán őt érintette a legjobban.
- Tudod te egyáltalán, mi az, hogy szeretni valakit?! Ne légy hülye, kerüld el őt! Ahelyett, hogy hagynád, még mész is utána!
Nem bírom. Ha ezt így folytatja, el fogom sírni magam, pedig eddig egész jó kedvem volt. Neki is igaza van, meg Jinnek is. De akkor sem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Lehet, jobb lenne, ha hazamennék, mert ez így elég rossz. Az otthoni légkör sem túl kecsegtető, de ennél csak jobb lehet.
- Kérlek, hyung, ne csináld ezt - húzódom hátrébb.
- Már megint hyung?! Istenem, Kook, én a barátod vagyok! - nem értem, hogy függ össze a kettő, de amilyen ideges most, lehet, ő sem.
- Bocsánat - vetem inkább hátra magam, csak, hogy szabaduljak végre ettől a fojtogató érzéstől. Ezt megint megcsináltam, mint általában mindig mindent...
Elfordítom a fejem, hogy ne láthassa, ahogyan feltörnek az első könnycseppek. Megijedtem, ez a Taehyung nagyon nem hasonlít a bátyámra. Értem én, hogy meg akar védeni és félt, de így nagyon nem tetszik. A testem rázkódik a visszafogott érzelmektől, és bárhogy is próbálok halkan levegőt venni, hüppögésem elárul.
- Ajj, Kook, ne… - dől le mellém ő is és veti át rajtam a kezét. - Ne sírj. Ne haragudj, jó? - kúszik közelebb. - Kicsit kiakadtam, elvégre az is elég rossz volt, hogy ő megerőszakolt téged - mondja ki nyíltan az igazat. - Ez meg így… érted. Nehéz - felé fordulok, ha már úgyis lebuktam és látom, ahogy kicsit megnyugszik. Jogosan akadt ki.
- De te nem értheted - nyomom arcomat mellkasába. - Nem olyan, mint amilyennek gondolod. Kedves és figyelmes, csak kicsit furcsa - dünnyögöm a puha anyagba.
- Jó-jó - simít hátamra. Most csak azért fogadja el, hogy megnyugtasson, biztos vagyok benne, hogy ő nem így gondolja. - Tehát, akkor most meleg vagy? - kérdi meg, tovább simogatva a hátam.
Hát, lényegében igen. Vagy nem? Elvégre vonzódom hozzá, vagy mi. Mondjuk, nem nyűgözött le az élet annak a része, amit mutatott, de talán az is áthidalható.
- Úgy fest…
- Akkor ma tuti nem alszunk együtt - nevet fel.
- Most is itt vagy - jegyzem meg kicsit sértetten, mert hiába vicc volt, ez akkor is gonoszság.
- Jó, hogy mondod - enged el és húzódik hátrébb.
- Na! - nyújtom utána a kezem, de nem mozdulok, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez is poén akart lenni.
- Nyugi van - vigyorodik el és mászik vissza. - Melletted leszek - mondja kedvesen - egészen addig, míg rám nem mászol - rontja el a pillanatot.
- Hahh, kösz - húzódom inkább én hátrébb. Érzem, ezentúl ez lesz a téma.
- Ne vedd magadra, Süti, csak vicceltem - ölel át olyan szorosan, hogy még véletlen se kapjak levegőt. - Fúh, de meleg van itt - tolja el magát kicsit, hogy meglegyezhesse arcát.
- Hagyd abba! - ütök durcásan mellkasára, mire felnevet.
Beáll közénk egy pár perces nyugodt csend, ami kicsit segít összeszedni magam, ám már egyre több dolog aggaszt. A családom teljesen kiment a fejemből, szerencsére. 

Mindketten letusoltunk, persze, külön… mármint, már miért ne külön tusoltunk volna? Ahh, mindegy. Majd lementünk vacsorázni. Az anyukája látszólag nagyon örült nekem, míg a húga inkább Kyouyának. Az apukája megint nincs itthon. Tudom, hogy velük él elméletileg, de még sosem találkoztam vele.

Az este végül tényleg nem aludtunk együtt, elvégre, miért is tettük volna? Az álmaim már helyre álltak, a helyet megszoktam és szeretem, így a szokásos felállás szerint én aludtam fent, ő meg az ágy mellett. Nem szeretem így kitúrni őt, de sokkal jobb nála lenni, mint otthon.

Másnap reggel ő ébreszt, majd együtt indulunk iskolába. Ilyen sem volt még, hogy innen mentem volna. Az anyukája neki is és nekem is csomagolt reggelit, ami nagyon kedves gesztus, az én anyum nem szokott. Kyouya náluk maradt, azt mondta, egyáltalán nem gond, a kutya meg már egész otthonosan közlekedett.

Az órák megint gyorsan telnek, ami élénk képzeletemnek köszönhető, mely szüntelen ontja az érdekesebbnél érdekesebb képeket és ötleteket, egy olyan témában, amibe bele sem szabadna gondolnom. Olyannyira leköt saját kis világom, hogy szünetbe gondolkodás nélkül indulok meg a mosdóba.
- Kook! - fog valaki vállamra, mikor már az ajtó kilincsét markolom.
- Hm? - fordulok hátra szórakozottan.
- Nem kellene szólnod valamelyikünknek? - találom magam szembe Jimin rosszalló tekintetével.
- Miről?
- Ha vécére kell menned! Na de most már irány - nyitja ki ő az ajtót és tessékel be.
- El is felejtettem - nevetek fel, pedig igaza van. - És, te hogy kerültél ide? - kérdezem, míg bemegyek az egyik fülkébe.
- Ezen az emeleten van angolom. Neked? - hallom, ahogy bemegy a mellettem lévőbe.
- Két biosz. Még egy hátravan. Ráadásul doga - húzom a szám. Közeledünk az évvége felé, folyamatosan iratnak velünk, emiatt folyamatosan kapom a dorgálásokat a tanároktól.
- Remélem, tanultál!
- Ne kezdd te is… - megyek ki kezet mosni.
- Ezt nemnek veszem. Emiatt szólnunk kell majd Namjoon hyungnak - néz rám a mindig mosolygós fiú szigorúan. Hogy jön ide a leader?
- Mi? Miért? - rázom le kezeimről a vizet, majd nemes egyszerűséggel a nadrágomba törlöm.
- Mert ha megbuksz, az a mi felelősségünk is. Emlékszem, mikor nekem voltak rosszak a jegyeim, egy hét teljes próba kimaradt, amitől a többiek mérgesek voltak rám, de míg nem javultak, addig nem gyakoroltunk semmit. Majdnem lemondtak miattam egy fellépést. Na, akkor lett volna végem. De mindenki segített, így a félévi vizsgáim mind majdnem jelesek lettek. Te, annyit még életemben nem tanultam! - sóhajt fel. Már értem, miért mondta azt Tae még anno a kórházban, hogy Jimin nem tud semmit. Pedig tuti ő is jó valamiben. Ha mást nem, testnevelésben. Simán megmondja, melyik gyakorlat melyik izmokat fejleszti, és szuper ütemterveket tud kialakítani. Ez is fontos.
- Jó, de én esélytelen, hogy megbukjak.
- Majd Nam eldönti a sorsod - halad el mellettem.

Tehát ha nem tanulok, akkor miattam szív az egész csapat. Eddig ezt nem is tudtam. Össze kell kaparnom valami jó jegyet, ha nem akarom, hogy mindenki utáljon.

Ahogy a lapokat helyezik sorra elénk, minden lehetséges válasz lehetőséget megpróbálok felidézni az előző órák anyagaiból, valamint, amiket vettünk idén. Már kezdeném is magam beleélni, hogy sikerülni fog, mikor elolvasom az első kérdést. Őszintén, magát a kérdést sem értem, nemhogy válaszolni tudjak rá. Nem gond, van még kilenc. Nem bukhatok már itt el, valamit biztos ki tudok tölteni. Tehát második kérdés. Jó, ezt most értem, rémlik is valami, de fogalmam sincs, mi. Ha kitöltöm, még nem veszíthetek semmit, a rossz válaszokkal sem. Jobb, mint nem írni semmit. Harmadik, negyedik… tizedik. Halvány lila gőzöm sincs egyikről sem! Akárhogy töröm a fejem, nem megy. Valamit sürgősen ki kell találnom. Padtársam sincs, akitől segítséget kérhetnék. Egyetlen dolog maradt…
Végig mereven magam elé bámulva, jobb kezemmel a tollat fogom, míg balt becsúsztatva pulóver zsebembe, előveszem telefonomat. Kezdek izgulni, még soha életemben nem csaltam egy dolgozaton sem. Kicsit hátrébb tolom magam és lehúzva a papírt egészen a pad aljáig, alá emelem a készüléket és pötyögni kezdem a kérdést. Úgy teszek, mint aki a lapot nézi és közben még a tollal firkálok is a szélére, mintha írnék.
- Jeon Jungkook - harsan fel a nevem, kettészakítva a néma csend nyújtotta feszültséget. Mit ne mondjak, nekem nem lett jobb. - Álljon fel! - utasít a tanárnő, mire leeresztve vállaimat egy nagy sóhaj kíséretében, minden reményemet magam mögött hagyva felállok, kezemben a telefonnal. Meg sem próbálom elrejteni, már felesleges lenne. - Hozza ide ki! - mutat maga elé az asztalra. Csend van, mindenki engem néz, mintha jobb elfoglaltság lenne ez a műsor, mint a dolgozat. Nincs mit tenni, kiviszem, leteszem és visszaülök. A tanár odajön elém és elveszi a lapomat. Minek mentem ki, ha idejön? - A készülékért várjuk édesanyját tanítás után.
Hogy mi?! Ójaj, nekem annyi. Így is elég bajt okoztam mostanában, ha még ezt is megtudja, nagyon ki fogok kapni.
Az utolsó negyed órát a padon fekve szenvedtem végig, azon gondolkodva, hogy hogyan mászhatnék ki ebből.- Na, mi baj? - vereget hátba Jimin, ahogy a terem melletti falnál állok, fejemet a hűvös csempének döntve. - Nem sikerült, mi?
- Elvették a telefonom - dünnyögöm, szemem sarkából felé nézve.
- Ezért vagy ennyire letörve? - kuncog, mintha vicces lenne. Nekem nagyon nem az! - Mégis, hogy vették el?
- Puskáztam…
- Óh - tátja el a száját. - Hát ezt nem gondoltam volna… De ne aggódj, megoldjuk.
- Hogyan? - emelem fel a fejem.
- Gyere - néz rám egy széles mosollyal, és megindul. A lépcsőt kettesével ugráltuk át, hogy minél előbb az alattunk lévő emeletre érjünk, ahol Jimin egy terembe sietett, minek ajtajában én megálltam. Kíváncsian bekukucskálok az osztályba, ahol mindenki nevetgél, eszik, szórakozik. Már az a kevés ember, akik bent vannak… Odasiet Taehoz, és valamit mond neki, mire mindketten kijönnek.
- Nem tudjátok, hol volt órája Hopinak? - kérdi, mire csak megrázom a fejem. - Ah, akkor le kell mennünk megnézni.
Következő utunk a földszintre vezetett, ahol végigböngésztük az összes osztály mai terembeosztását, mire megtaláltuk a keresett helyet. Szerencsére, csak az elsőig kellett már menni. Mindannyian lihegünk a sok szaladgálástól, nekem meg fogalmam sincs, mi van.
- Hyung! - szólítja le TaeTae Hoseokot a folyosón, majd odarohanva mellé, megkapaszkodik a vállába és úgy piheg. - Kéne… a… segítséged.
- Na, ne kímélj.
- A tanáriból kellene visszaszerezni egy telefont.
Az állam nagyot koppanva ér földet, ahogy felfogom a szavait. Ugye, nem? Nagyon nem szeretem a kockázatos dolgokat.
- Megint elvették? - nevet fel. Megint? Akkor ezek szerint nem ez az első alkalom.
- Most Kookét - biccent felém, mire a fiú mosolya még szélesebbre húzódik.
- Üdv köztünk - nyújt nekem kezet, de én nem fogadom el. Ez nem vicces, nem csinálunk belőle rendszert.
- Véletlen volt - húzódok távolabb.
- Na, de sietnünk kéne, mert mindjárt lejár a szünet - sürget minket Jimin, mire újra megindulunk.

Az első emeleten van a tanári részleg is, így, szerencsére, nem kell lépcsőznünk többet. Egy szűk folyosón, melynek legvégén helyezkedik el a darázsfészek, melybe a diákoknak tilos a bemenetel. Nem tudom, mit akarnak most csinálni, de nagyon rossz előérzetem van.
- Viselkedj természetesen - mér végig engem Tae. Mégis, hogyan tegyem, ha egyszer eleve tökre nem természetes, amit teszünk? - Most te jössz, Jimin!
- Mi? De miért?
- Mert a legutóbb én voltam!
- Jó, de akkor a tiéd miatt jöttünk. Úgy a fair, ha most is te vagy!
- Jó, de utoljára! - morogja, majd már le is szólítja a kint felügyelő felnőttet. Míg ő próbálja szóval tartani a nőt, hyung már el is tűnik a szemem elől. - És melyik hangszer a kedvence?
- Nem tudom, fiam, talán a zongora - gondolkodik el. Nos, sikerült a zene tanárt kifognunk, aki még csak nem is tanítja egyikünket sem. - Magának mi?
- A gitár! - vágja rá azonnal.
- És tud is rajta játszani?
- Nem, de szeretnék megtanulni…

És, hogy is gondolhattuk volna, hogy ezt megússzuk szárazon? A tanáriba sorakozva állunk az asztal előtt, míg az idősödő, kövér férfi székében ülve, tekintélyt parancsolóan méreget minket. Már legalább fél órája itt vagyunk, és szinte fejből felmondta nekünk a házirendet, tudatta a cselekedeteinkkel járó következményeket és most várunk valami csodaszerű dologra, ami megszünteti ezt a fojtogató légkört.

Megjött Tae anyukája és Jimin nagymamája, akik bent beszélnek az igazgatóval, míg mi az iroda előtt ülünk. Hoseokot elengedték, mert már nagykorú, én meg nem voltam hajlandó megadni édesanyám telefonszámát, azaz azt mondtam, hogy nem tudom, inkább vállalom a következményeket, és itt várok, míg vége nem lenne az óráimnak.
- Gyertek, fiúk! - lép ki TaeTae anyukája.
- Én is? - mutatok magamra.
- Igen!
Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy inkább féljek, de végül fejünket lehajtva követni kezdjük. Beülünk a kocsiba, és becsatolva magunkat várjuk a fejmosást. Illetve, csak én, Tae vigyorog, mintha valami jó történt volna.
- Taehyung, nincs mondanivalód? - kérdezi kimérten, a visszapillantóból ránk lesve.
- Nem igazán - von vállat.
- És neked, Jungkook? - kér számon, amitől úgy érzem, mintha én is a fia lennék. Eleve úgy is foglalkozik velem.
- Bocsánat - húzom összébb magam az ülésen.
- Nincsen semmi baj, csak ne legyél olyan, mint a többiek - mosolyodik el, amitől máris sokkal jobban érzem magam. Az én anyám túl merev ehhez, nem nézné el ennyivel.


Már jócskán besötétedett, de én csak az ágyon elterülve meredek a plafonra, körülbelül másfél órája. Nem tudok nem Sugára gondolni. Ma még nem is láttam, ami rossz, meg jó egyben. De inkább rossz.
- Haver, unalmas vagy - huppan le mellém Tae, távirányítóval a kezében. Nem válaszolok, inkább csak lehunyva szemeimet folytatom a képzelgést. - Kifestjük egymás körmét?
- Ha?
- Mondanám, hogy befonhatod a hajam, de túl rövid hozzá - felpillantok rá és látom, hogy elöl igazgatja tincseit.
- Mi bajod? - támaszkodok fel könyökeimre.
- Nem tudom, mit szoktak csinálni a melegek a szabadidejükben - nyomja be a televíziót.
- Miért, meleg vagy?
- Haha, nagyon vicces, Süti. Na, de komolyan, miket?
- Kitapossák a lelket is a heterókból - karolom át és nyomom az ágyra, mire nem számítva, teljesen tehetetlenül préselődik a matracba.
- Remélem, most nem fogsz rám mászni - nevet fel, kezeivel engem tolva, de nem tágítok, egyik lábam átlendítve a csípőjére ülök. - Na, na! Itt még nem tartunk, előbb hívj el vacsorára, vagy valami!
- Szeretnéd? - eresztek meg felé egy féloldalas mosolyt.
- Álmom… - forgatja szemeit. - Szerintem, el kéne mondanod neki, mielőtt rajtam éled ki magad - és puff. Eszembe juttatta őt, amitől minden jókedvem elszállt. Leszállva róla dőlök vissza rosszkedvűen. - Miért, jobb úgy, hogy szenvedsz miatta?
- Én nem szenvedek…
- Látom.

Így történt, hogy most itt sétálunk ketten a sötétben, Suga háza felé menet. Fogalmam sincs, hol lakik, és egyáltalán nem vagyok erre készen.
- Még mindig nem vágom, mit eszel rajta - közli komoran, zsebre vágott kezekkel. Őszintén? Én sem… - Megérkeztünk! - torpan meg egy ház előtt. Se kert, se udvar, csak egy egyszerű lakóház, ami mellett több ugyanilyen sorakozik. - Itt leszek, és ha bármi gond van, hívj! De komolyan!
- Jó, jó. Nem lesz gond - nyelek egy nagyot. Tulajdonképpen, miért is jöttem? Kinyíratni magam.
- Azért ha akció van, vagy valami, írj rám, hogy ne várjak itt feleslegesen.
- Hahh - nézek rá rosszallóan.
- De komolyan!
- Jól van…
Nagy önuralmat véve magamon, felemelem a kezem és lassan bekopogok. A szívem a torkomban dobog, ösztöneim azt sugallják, hogy fussak. De nem megy, szeretem őt. Túlságosan is.
- Igen? - nyit ajtót egy alacsony nő.
- Jó estét kívánok! S… Yoongi hyungot keresem! - hajolok meg.
- Egy barátja vagy? - kérdezi szelíden.
- Igen.
- Gyere be, épp dolgozik. Nem szereti, ha ilyenkor zavarják - mondja, elállva az útból, hogy bemehessek, majd becsukja az ajtót és már indul is. A ház belülről nem túl nagy, elég sötét, ám nagyon otthonos. Egy apró előszobába megyünk, majd keresztülsétálva rajta, szemben van egy ajtó, melyen betérve egy kis folyosó fogad. Annak a legvégére megyünk, ahol egy barna ajtó található, telematricázva és graffitizve, olyan feliratokkal, hogy “ne zavarj”, “ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” és egyéb bíztató dologgal. - Itt is volnánk. Kitartást - simít karomra és már ott is hagy egyedül. Mennyi jót jelent, ha az édesanyja azt mondja nekem, hogy kitartást? Azt hiszem, nem sokat…
Várok pár pillanatot, mire ráveszem magam, hogy ide is bekopogjak. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy hogyan. Mindegy, ha már idáig eljöttem, nem hátrálhatok meg. Mi a legrosszabb, amit megtörténhet? Elutasít, na és? Ez amúgy is várható.
- Gyere! - kiabál ki, mire félve benyitok.
- Szia - lépek be a vaksötét szobába, becsukva magam mögött az ajtót. Az egyetlen fényforrást a monitorok jelentik, amik pont Suga mögött vannak, így csak annyit tudok, hogy felém van fordulva, arcát már nem látom.
- Jungkook - lepődik meg. - Mit keresel itt? - kérdezi inkább érdeklődve, mintsem mérgesen.
- Én… én csak… - simítok idegesen tarkómra. Áhh, nem megy. Istenem, mégis, mit csinálok?
- Baj van?
- Nem, én csak… - Ne szerencsétlenkedj, mondd ki és kész! Előbb idegesítem fel a tökölésemmel, mint a tények közlésével. Magamat tuti. Ah, de úgy félek! - Hyung, szerelmes vagyok beléd!

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts

10. Dreams and experiences

Már tűkön ülve várom, hogy vége legyen az órának, egyre csak a csengőért imádkozva. Na jó, ha nem is tűkön, de megtelt húgyhólyagon. Abban még nem vagyok biztos, hogy óra után hogyan tovább, mert sosem megyek itt el mosdóba, de már fel akarok állni, mert nem bírom.
Amint meghallatszik az az idegesítő dallam, se szó, se beszéd, felpattanok, és rohanok ki az ajtón. Olyan hévvel távozom még a terem közeléből is, hogy szinte kivédhetetlen volt a frontális ütközés valamelyik szerencsétlen iskolatársammal.
- Baszki, Süti, hova sietsz? - fog fejére Tae. Huhh, legalább nem egy idegen.
- Sehova - állok meg egy helyben, lábaimat emelgetve. Le se reagálom ezt a sütis dolgot, ugyanis ennél fontosabb dolog köti le akaratomat. A benntartás.
- Te, bepisiltél, vagy mi baj? - mér végig engem, szinte vigyorogva saját kis megjegyzésén.
- Még nem - gyorsítok a tempón, mert komolyan nagyon kell már.
- És mégis, mi a jó édesre vársz még akkor? - ragadja meg karomat és kezd el húzni, de én kirántom ujjai közül.
- Nem kell annyira - hazudom, direkt inkább a falra nézve.
- Nem-e? - merevedik meg egy pillanatra, majd nem erősen, de elég érezhetően a köldököm alatti, jelenleg kemény részbe bokszol, mire felnyögök. Nem sokon múlott, hogy kijöjjön…


- És ha becsinálok?!
- Hoppá - emeli fel ártatlanul kezeit. Hahh, szép. - Na, gyere már! - markol ezúttal felsőmbe, én meg mint valami kisgyerek, próbálok tiltakozni.
- Én nem akarok bemenni…
- Most komoly? - torpan meg a mosdóajtóban és elenged. - De hát itt vagyok.
- Akkor sem - folytatom toporgásom, makacsul ragaszkodva hülyeségemhez. Csupán rossz emlékek fűznek ehhez a helyhez, szívesebben mennék ki megáldani egy fát az udvaron, mintsem betegyem oda a lábam. Jó, mondjuk, azt se tenném meg. Áhh, nem kellett volna reggel innom!
Tae tanácstalanul sóhajt egyet, nagyra becsülöm, hogy nem akar erőszakkal bevonszolni. Sokat változott mostanában a kapcsolatunk, talán ő áll hozzám a legközelebb. Nem talán, biztos. Előveszi telefonját, és valamit irkálva bele, füléhez tartja. Kíváncsian figyelem, mi történik.
- Remélem, valahol az emeleten vagy, mert nem mer bemenni a vécére, és mindjárt bebrunyál - mondja halál egyszerűséggel. Elkerekedett szemekkel próbálom kivenni, hogy ugyan, mégis, kivel beszélhet, mire leteszi, és érdeklődve fordul felém. - Mi van?
- Mégis kiv... - kérdeznék, mire valaki meglapogatja a vállamat én meg nagyot szökkenve teleportálok vagy fél métert arrébb.
- Na, mizu? - kérdezi szórakozottan Suga. Hahh, szívrohamot kaptam.
- Ugye, nem…? - nézek morcosan Taera, hogy ő-e az áruló? Ki más lenne…
- Nem tehettem mást - suttogja.


Tehát, én, és a pisiléshez szükséges díszkíséretem megindultunk a fiú mosdóba és míg én könnyítettem magamon, fejben százszor elátkoztam legjobb haveromat.
Na, süllyedhetek még lejjebb valaki szemében? Miért pont őt?! Jimin is bőven elég lett volna, mondjuk, miatta nem jöttem volna be. Szörnyen gyerekes vagyok.
- Na, milyen érzés volt? - vigyorog rám TaeTae, mikor kinyitom a fülke ajtaját.
- Jó - fordulok el szégyenlősen. Legszívesebben valami tréfás megjegyzést tettem volna rá, de a hyung előtt inkább mégsem.
Míg én kezet mosok, Suga a falnál támaszkodva figyel engem, ami felettébb zavarba ejtő. Bár belelátnék a fejébe és tudnám, most, mégis, mit gondol rólam. Itt találkoztunk először... Hahh, milyen meghitt. Jah, rohadtul. Biztos boldog, hogy miattam itt kell lennie.
Az ajtó nyitódására automatikusan a zaj irányába fordulok. Két felsős srác. Régről ismerem őket.
- Szeva, kölyök - áll a mellettem lévő csaphoz az egyik, és kezdi el magát a tükörben nézegetni. Ebből baj lesz. Hol van Tae? Nem látom, nincs sehol. Nem szeretem a feszültséget, de már most át van vele itatva a légkör. Mi lenne, ha én most szépen lelépnék? Oldalasan araszolni kezdek, mire nekiütközök valaminek. Illetve, valakinek.
- Mizu? - néz le rám a nálam fél fejjel magasabb srác. Már tőlük is kaptam anno.
- Milyen kis cuki vagy - túr hajamba a körülbelül velem egy magas fiú, mire idegesen elrántom a fejem. - Na, mi a baj?
- Semmi - motyogom, Sugára nézve, aki még mindig a falnál áll, és karba tett kézzel figyel. Ez a kettő egyre közelebb áll hozzám, ami, nem mondom, elég rossz érzés, de már szinte húsz-húsz centire vannak tőlem. Annyira ismerős ez a szituáció.
- Hé! - vágódik ki az egyik kabin ajtaja és lép ki belőle Tae. - Hagyjátok őt! - fut mellém és ránt ki közülük.
- Nézd már - horkant fel a magasabb. - Két alsós - közli a jól kifejlett megfigyelő képességű egyed. Fogalmam sincs, ezzel mit akar mondani, de jár a plusz pont.


- Aranyosak - nyúl barátom felé a másik, mire az a kezére csap. - Na - húzza vissza. - Azt hiszem, engem választott - nevet fel és a pillanat törtrésze alatt fog csuklójára, majd tekeri háta mögé egész karját, mire Tae felnyikkanva borul a földre. Már mennék segíteni a magam jelentéktelen kis erejével, mire engem is elkapnak, ám jóval kedvesebben, ugyanis, csak hátrafogva két kezem megállít. Nem hadakozok, nem akarok nagyobb bajba keveredni, de Tae folyamatosan mocorog és szabadulni próbál. Megint. Miért kell ezt mindig eljátszani? Na, ezért nem akartam bejönni!
- Yoongi, nincs kedved beszállni?
Elképedve nézek az említettre. Ismerik?
- De - rugaszkodik el a faltól. Szemeiben megint dühöt vélek felfedezni, amitől újra úrrá lesz rajtam a félelem. Eddig egész jól elvoltam, de most, hogy egyenesen felém jön, én is elkezdek ficánkolni.
- Az isten bassza meg - szitkozódik a másik, mire a szőke kivételével mind felé kapjuk a fejünket, de már csak azt látom, hogy Taehyung áll fel, a srác a földön görnyedve magyaráz. Ezért is ijedek meg annyira, mikor Suga kezét érzem meg elsuhanni mellettem, miután az engem tartó srác elenged és egészen a falnak esik.
- Ha még egyszer kezet emeltek rájuk, nem ússzátok meg ennyivel, köcsögök - paskolja össze két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát.
- Osztálytársaid? - kérdi szórakozottan Tae, megindulva kifelé. Nem tudok mozdulni, semmit nem értek ebből az egészből. Azt hittem, engem akar elkapni, erre mégsem.
- Aha - von vállat. - Jungkook, kell még innen valami? - tekint rám hátra, én meg megrázom a fejem, és utána eredek.

Összevont testnevelés jön, azt hiszem, valamelyik másodikos osztállyal. Utálom az ilyen órákat, mert épp elég szörnyű a többiek előtt szerencsétlenkednem, nemhogy még idegenek előtt is.
Becsengő előtt már a nagy tesiterem ajtajában gyülekezik a két osztály. Rosszul érzem magam a tömegben, ezért csak a legszélén, a falnál állva várom, mikor jön már meg a tanár. Szemeimmel az ismeretlen embereket pásztázom, próbálva megítélni személyiségüket a külsejükről. Elvégre, valamilyen szinten tükrözi azt.
- Kookie - ér hozzá valaki a karomhoz, mire ijedtemben arrébb szökkenek. Reakciómat hangos nevetéssel díjazza Jimin, melyre mindenki felénk néz. Szuper, ez hiányzott. - Ne haragudj, megijesztettelek? - látszik, hogy élvezi. De még mennyire, hogy élvezi a mocsok!
- Veled lesz tesim? - nem tudom eldönteni, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent.
- Velem, bizony! - húzza ki magát és bök mellkasára, mintha minimum valami igazgatói rangon lenne.
Időközben megérkezik a tanár is, aki, nagy bánatomra, nem a mienk, hanem a másik osztályé. Ezek szerint akkor az én tesi tanárom lett beteg. Szuper, akkor most valahogy túl kell élnem ezt a két órát. Ráadásul, ez férfi, és már ránézésre is kegyetlenebb.
- Menj csak, én mindjárt jövök - mondom Jiminnek, mikor elindul az elkerített kis részen fel, a fiú öltözőbe.
- Hova mész?
- Én a mosdóban öltözöm.


Mint már mondtam, nem szeretek a többiek előtt öltözködni, mert mindig csúfolnak, de már csak ha megbámulnak, az is zavar. A tesi részlegnek külön mosdója van, ahova nem járnak be igazán a diákok, főleg nem óra alatt, kivéve, ha valakinek sürgős. Az iskola nagyon ad a sportra, különböző szakkörökkel és versenyekkel, ezért nagy hangsúlyt fektetnek magára a testnevelés szárnyra is.
- Oh - kapja vállára hátizsákját és eredeti célja helyett elindul velem a fiú mosdóba. Belépve a hatalmas, vakítóan tiszta, majdhogynem ablaktalan helyiségbe, azonnal földre vágom a táskám és már kotrom is ki belőle a cuccom. Egy fekete, középen fehér mintás pólót hoztam ma, egy térdig érő, sötétkék vászonnadrágot, hosszú fekete zoknit és hozzá szintén fekete edzőcipőt. Jimin előtt nem igazán vagyok már szégyenlős. A fiúk, sajnos, láttak szörnyűbbnél szörnyűbb helyzetekben is, így teljesen mindegy ez most. - Hallod, nem kellene valami önvédelmet tanulnod? - kezd bele mondandójába, mikor épp felsőmből vergődöm ki magam.
- Jajj, ne kezd már te is - sóhajtok, mert pontosan ez elől menekülök. Nem kellenek a felesleges megjegyzések, tudom, hogy szarul festek, de össze fogom szedni magam, amint helyrejön a szervezetem. - Megint lemegyek veled kondizni, csak ezt ne…
- Nem úgy értettem - fordul meg egy szál boxerban, amitől teljesen elkerekednek a szemeim, és észre sem veszem, de már az ágyékát vizslatom. Nagy, pedig nem is… Omg. - Hahó - integet kicsit előrehajolva. - Minden rendben?


- Mi? - kapom tekintetem a szemébe. - Jah, persze - emelem arcom elé kezemet, hogy ne lássa mennyire elvörösödtem. Basszus, ez meg mi volt?! Nem tehetek róla, kíváncsi voltam, hogy az övé milyen. Ahh, valami hatalmas gond van a fejemben.
- Kook - markol csuklómra, hogy karomat lehúzza testem mellé, de mindezt olyan érzékien, hogy szívem azonnal reagálva rá, már megint a plafont súrolja. Jimin, az isten szerelmére, öltözz már fel, és ne engem pesztrálj! - Baj van? - lépked közelebb, már teljesen magánszférámba férkőzve. Ajkaim kiszáradnak, de félek most megnyalni, mielőtt félreérti. Alsó állkapcsom megremeg, én meg zavaromba nem is tudom, hova nézzek. Nagyot nyelek, ahogy leheletét megérzem csupasz vállamon, mire ő felnevetve lép tőlem el, és rántja magára trikóját.
- Mi olyan vicces? - fújom fel sértődötten arcomat, minél előbb felszerelésembe bújva.
- Nem baj, ha szerelmes vagy belém - kuncog.
- Én nem is…!
- Láttam, Kook, ne tagadd. De megértem, a lányok is ilyenek. - he?! - Csak, mondjuk, még hapsi nem szeretett belém - folytatja, mintha csak az időjárásról lenne szó.
- Én komolyan mondom!
- Jó, jó - legyint.

Futással kezdjük a tanórát, ami alapjában nem lenne gond, de 10 perc folyamatos körözés igen megerőltető, és nem csak számomra, a két osztály nagy részének is. Az utolsó méterekre már kényszerítenem kell a testem, hogy engedelmeskedjen, de ezt is csak addig, míg meg nem szólal a síp, miszerint lejárt a pokolban tett látogatásunk ideje. Megkönnyebbülve és levegőért imádkozva terülök el a földön, remegő lábakkal és égő tüdővel.
- Tanár úr, Jungkook meghalt - hallatszik egy lány hangja közvetlen mellettem.
- Haver, ne add fel - hajol felém mosolyogva Jimin, kezét nyújtva, de nem fogadom el, még nem tudok felkelni. Erőtlenül fordítom el a fejem, mire látom, hogy a lány teljesen zavarba esik barátom közelségétől és gyors léptekkel arrébb is araszol. Ennyire jóképű lenne? Nem tudom, szerintem aranyos arca van, de a modora hagy némi kivetnivalót. Imádom Jimint, komolyan, ami még számomra is meglepő, de eddig nem gondolkoztam a kinézetén. Szép, kidolgozott teste van, amihez társul kisfiús arca és gyerekes viselkedése. Elég lenne a külsőség miatt valakit szeretni? Én nagyjából ismerem már őt, így tudom is, mennyire szerethető, akár még szerelemből is, de nekem olyan értelemben egyáltalán nem jön be. Meg nem is szabadna, elvégre pasi.
- Ennyit bírt, fiú? - jelenik meg a tanár is.
- Nem - támasztom fel magam, de visszacsúszok. Sajnos az a helyzet, hogy tényleg ennyi volt, nekem már ez is sokat jelent. Ennek ellenére nagy nehezen újra függőlegesbe helyezem magam, mire a tanár rendesen végigmér. Ahh, megint rajtam van a figyelem. Utálom.
- Jól van, akkor mindenki párokba rendeződik, és óra végéig diktálom, mikből kell hatvanat csinálni - veszi feljebb a hangerőt, hogy mindenki hallja. - Fekvőtámasz, felülés, guggolás, húzóckodás - mutogatja ujjain, hogy hol tart. - Aki nem teljesíti kicsengőig, egyes! Míg az egyik dolgozik, a másik számol, majd csere!


Szuper, ez a tanár egy pszichopata. Már így is letelt az óra fele, lehetetlen ezt megcsinálni. Természetesen, Jimin lett a párom, pedig én bárkivel beértem volna, de főleg egyedül, ám nem, ő ragaszkodott ahhoz a rakás szerencsétlenséghez, ami mivoltomat jellemezte.
Fekvőtámasszal kezdtük, melyből engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként nekiállhassak. A dicső feladat majdnem nyolc teljes karhajlítást vont maga után, ami a hatvanhoz képest igen csekély eredmény volt, Jimin mégis letudta ezt késznek. Szinte mindenből hasonlóan szánalmasan teljesítettem, de ő csak biztatott és megállított, mikor már látta, hogy csupán a makacsságom hajt a vesztembe. Nem tudtam észrevenni számolás közben, míg ő dolgozott, hogy a lányok folyamatosan nézték. Mind a két osztályból rátévedt olykor-olykor néhány tekintet. Úgy látszik, ő vonzza a csajokat, ami jó, nem? Engem, mondjuk, sosem zavart, hogy nem érdeklem egyet sem, most meg aztán főleg nem. Hidegen hagy a női nem, ami, remélem, nagyon normális, és idővel ez is változik, de az csak nekem kedvez, ha nem kell ilyenek miatt is aggódnom.
Mire kicsöngettek, már mozogni is fájt, nemhogy élni. Jimin elintézte, hogy ne kapjunk egyest, pedig engem annyira nem érdekelt a dolog, főleg, hogy miattam hazudjon. Az évben annyi jó jegyet halmoztam fel mindenből, hogy esélyem sem lenne megbukni semmiből. A héten megkaptam az idei első egyesemet is, ráadásul angolból, mert nem tanultam rá. Nehezen veszem rá magam az ilyesfajta tevékenységekre, már egyáltalán nem érdekelnek az osztályzatok.

A második óra “jutalomból” játékkal telt, ami kosárlabdát jelentett, méghozzá kötelező részvétellel. Béna vagyok és, bár nem antiszociális, de társaságkerülő, így minden ilyenből kihúztam magam a tanár nőnél, ám most nem volt menekvés. Mondjuk, nekem csupán a körülöttem rohangáló emberek kikerülése volt a feladatom, mivel nekem passzolni senki nem akart, Jimin meg mindig az ellenfél csapatába került. Nem baj, legalább nem húzom le.

- Ugye, tudod, hogy nem vagyok szerelmes beléd? - kérdezem meg, miután már teljesen átöltöztem. Tisztázni akarom magam.

- Tudom, csak vicceltem - neveti el magát, én azért mégis érzek még valamit a hangjában. Mindegy, ha viccelt, akkor viccelt.

Iskola után, megint - mint minden nap - Jinnél gyűltünk össze. Ha nem is lett kimondva, de már hivatalosan a banda tagja vagyok. Ha akarom, ha nem. Mondjuk, nincs semmi felhozható érvem ellene, egyedül a félelem, hogy bármikor megismétlődhet bármi, bárki mással, de ez nem elég ok szerintük, hogy elhagyjam a második “családomat”.

Ma kifejezetten komoly a légkör, mindenki csak járkál, pedig állítólag táncpróbánk lenne. Csak állok tanácstalanul és figyelem, ahogy bátyáim mindent figyelmen kívül hagyva versenyautósdit játszanak, néha leverve ezt-azt. Ha beavatnának a titokba, én is szívesen beszállnék, de engem csak az aggaszt, hogy ők aggódnak.

- Jin hyung? - szólalok meg bátortalanul, mikor épp ő ballag el előttem, az elmúlt tíz percben már huszonharmadjára, ezzel megelőzve Hobit, aki még csak huszonegynél tart.

- Hm? - torpan meg, mire frontálisan hátába ütközik TaeTae. Ijedten kapja fel a fejét, hogy már megint mit talált célba, majd megbizonyosodva róla, hogy nincs baj, tovább folytatja útját.

- Most mi történik?

- Gondolkodunk.

- Látom. Már egy óra tizenhét perce - pillantok fel a konyhaajtó feletti órára. - Tehát, akkor min gondolkodunk?

- Rajtad - szólal meg Nam, éppen Jimint kikerülve. Nagyot nyelve fordulok vissza Jin felé. Rajtam. Akkor nagy a gond.

- Nyugi, nincs semmi baj - mosolyodik el rögtön, gondolom, fura ábrázatomat látva.

- Akkor? - már rég nincs kedvem versenyautónak lenni. Én nem tudok magamon gondolkodni.

- Gyere - int maga felé, mire mindenki lefékez és megindul. Csak tudnám, hova...

A lépcső mögötti táncterembe megyünk, ami elsőre megnyugtat, ám belépve oda, máris elszáll minden jókedvem, pedig tényleg nem volt sok.

- Ezek meg minek? - bökök a földön heverő kupacra, amiben megtalálható mindenféle madzag, bot, vagy hosszú tárgy, de még bilincs is. Inkább nem megyek távol a bejárattól, ki tudja, mi vár most rám. Annyira még nem tudok bízni, hogy egy halom ilyen cucc láttán boldogan besétáljak. Idegesen Sugára nézek, mert akaratlanul is eszembe jutnak a történtek.

Ő is pontosan engem néz, így mikor meglátja, hogy tekintetemmel őt keresem, felemeli mindkét kezét és védekezően hátrál két lépést, jelezve, hogy ő nem fog bántani. - Sajnálom, hyung…

- Ugyan… - dől a falnak, így most ő van a legtávolabb tőlem.

- Kook, ne parázz már. Mi csak segíteni akarunk - ugrik elém Tae és megragadva csuklómat, beljebb húz. Hahh, nem kell segítség a meghalásban, köszönöm. - Önvédelemre tanítunk!

- Mi? - pislogok nagyokat.

- Akárhogy is szépítjük, elég sokszor bajba kerülsz, és nem biztos, hogy mindig ott lesz valamelyikünk, hogy tudjon segíteni - magyarázza el a tényeket Hoseok.

Mi tagadás, teljesen igaza van. Ha rosszul esik, ha nem, tényleg így van. De én megvédeni magamat? Hogyan? Semmi erőm, a bátorságról meg inkább ne is beszéljünk.

- Suga, átvennéd?

- Nem tudom - hezitál, végigmérve engem. Szerintem azt keresi, hogy félek-e tőle, vagy nem tudom, de miattam nem akarja vállalni. Kíváncsibb vagyok, mint gyávább.

- Nekem nem baj - suttogom félőn.

- Jól van - egyenesedik ki, és a kupac mögé sétál. - Mint tudjuk, az önvédelem igazán fontos dolog napjainkban, nemtől és kortól függetlenül - kezd bele, mint valami tanár, kiállása mégis egy katonáéra emlékeztet. - Ahhoz, hogy meg tudd magadat védeni, három fontos dologra van szükséged. Egy! Stabil beállás - mutatja be egy kisebb terpesz kíséretében. - Kettő! Megfelelő légzés. És három, ami a legfontosabb, a lendület! Lendület nélkül nem tudsz hatástalanítani egy nálad kétszer nagyobb alakot, kivéve ha jól tudsz célozni, de azt majd később - szerintem ez az egész nem csupán nekem szól, hanem mindenkinek. - Itt a mozgást a magad oldalára tudod irányítani, és mivel önvédelem, nem te támadsz, mert az már más téma lenne. Vársz és hárítasz! Lenne valaki, akin bemutathatom? - vigyorodik el, amitől engem kiráz a hideg.

- Én vállalom - vágja földhöz pulóverét Jimin és indul meg magabiztosan a vesztébe. Nem mindegy, hogy valaki bátor, vagy ostoba.

- Állj oda - mutat a terem túlsó végébe.

- Azért óvatosan - figyelmezteti Jin az idősebbet, mielőtt komoly kárt tenne a másikban.

Suga vállszéles terpeszbe helyezkedik, kicsit előre görnyed és vállait befeszítve mered a távolba. Nekem már ennyi elvenné a kedvem a támadástól…

- Jöhetsz - int Jiminnek, mire az teljes erejéből futni kezd felé. Lélegzetemet visszatartva figyelem, de még pislogni sem merek, nehogy lemaradjak valamiről. Ennek ellenére, szinte semmit nem fogok fel, Jimin már háttal a talajon nyöszörög. - Van kérdés? Nincs? Helyes. Ki akarja kipróbálni? Öreg barátunk szívesen vállal még egy menetet - veregeti meg a földön fekvő vállát elhaladva mellette, vissza a helyére.

- Hát, akkor most én jövök - nyújtózkodik egy nagyot Taehyung és indul meg a pálya felé.

- Jó, de akkor nem én támadok - tápászkodik fel Jimin a derekát fogva.

Ezúttal egy kevésbé profi, de annál viccesebb jelenetnek lehettem szemtanúja, amiért hálás is vagyok nekik, de ha ezt velük is közölném, ők már kevésbé lennének azok felém. Tae olyan hévvel szaladt egyenesen Jiminnek, hogy mindketten elterültek a földön, mint egy zsák krumpli, és a végére az önvédelmi órából inkább önvédelmi bunyó, vagy mi lett, ugyanis a két fiú ereje eléggé hasonló, így senki nem jutott előrébb.

- Akkor most láthattuk, hogyan nem kellene… - unja meg Suga az előadást és avatkozik közbe. - Taehyung, te maradj, Kook, kérlek, gyere ki - int felém, mire érzem, hogy megfagy bennem a vér. Hogy mi? Én?

- Nem lesz semmi baj - bíztat a legidősebb. Talán igaza van, és gondolom nem véletlen Tae marad kint, de én akkor is félek.

Nincs választásom, ki kell mennem. Szégyenlősen sétálok barátom mellé, direkt arra az oldalra, ami távolabb van a szőkétől.

- Ő támad, te védsz! - utasít Suga és V már indul is a helyére.

-  Én nem tudok… - mondanám, de ő közelebb jön és mögém állva hátulról megfogja a karjaimat.

- Nyugi… - leheli, de ettől kicsit sem leszek nyugodtabb. A szívem megint őrjöng a közelsége miatt. Karjaimat behajlítja, lábaimat az övéivel kicsit errébb rugdossa, hogy terpeszbe álljak és hátamat előre görnyesztve ellép tőlem. - Gyerünk!

Tae megindul, én meg teljesen tanácstalan vagyok. Mégis, hogyan védjem ki? Esélytelen, nekem ez nem megy! Mikor már elég közel van, jobb lábamat kitéve behunyom a szemem, várva a csodát.

- Ez most komoly?! - fékez le, belém kapaszkodva. - Te úgy akarsz legyőzni, hogy kigáncsolsz?! - mér végig engem, mire többen felnevetnek. Hahh, pontosan ez volt a tervem.

- Újra! - utasít Suga, mire Tae visszamegy, ő meg megint odajön. Újra beállít, Tae újra indul és én újra elcseszem. Ezt eljátsszuk még legalább hatszor, mire felfogják, hogy én tényleg ennyire szerencsétlen vagyok.

- Holnap folytatjuk - közli és felmegy az emeletre, míg a csapat nagy része lelép. Kint már sötét van, én viszont ugyanannyira szánalmas maradtam, mint ahogyan reggel felkeltem. Nem értem, minek folytatjuk.

- Ne csüggedj, inkább gyere játszani - karolja át vállamat Tae.

- Előbb evés, aztán játék! - parancsol ránk Jin, mikor már csak ketten vagyunk.

- Kookie, lehoznád, légyszíves, nekem a fürdőből azt a kis, kék dobozos kenőcsöm? Megégettem az ujjam, de ha itt hagyom az ételt, az is odakozmál.

- Persze - bólintok és már indulok is fel. Befordulva az emeletre már kezeim a kilincsen vannak, mikor megpillantom a kiszűrődő fényt. Elméletileg nincs itt senki, de azért bekopogok, hátha…

- Gyere - hallom meg azt a hangot, amitől megint gombóc keletkezik a torkomban. Dermedten állok, gondolkozva, hogy ugyan most mégis mit kéne csinálnom, mire nyílik az ajtó. - Mi a gond? - terem elő Suga, egy szál boxerben, vizes hajjal. Arcomat megcsapja a kiáramló gőz, mely már legalább egy szép, érett alma színeivel büszkélkedik. Jungkook, gondolkozz, mit kérdezett? Miért is jöttél? Ja a kenőcs! Tehát, nekem most be kéne oda mennem, míg ő engem néz, és kihoznom valamit. Nem, azt már nem!

- Semmi! - nyikkanok meg, és mint akinek elmentek otthonról, rohanásba kezdek, le, egészen a konyháig. Ez szép volt, Kook, ennél jobban nem is reagálhattál volna!

Másnap délutánra én voltam felírva, hogy menjek az öcséimért, de előtte van időm még hazaugrani.

- Na, ki megy ma Kookkal? - vitatják az élet legnagyobb problémáját utolsó óra után.

- Én! - teszem fel a kezem, mire csak szúrós pillantásokat kapok válaszul.

- Nekem még van három órám - sóhajt lemondóan TaeTae.

- Nam ma nincs, mert beteg, Hoseok nyaral - fogalmam sincs, hol van, de a nyaral az gyenge kifogás ilyen időben - Nekem korrepetálást kell tartanom. Maradt Jimin - néz az említettre.

- Nekem is még van órám…

- Akkor gond megoldva, egyedül megyek!

- Nem, akkor inkább megyek veled! - lép mellém Tae. Mostanság sokat lóg miattam, az hiányzik, hogy az én hibámból bukjon meg.

- De nem lesz semmi baj! Nem akar engem mindenki megenni - kuncogok fel saját viccemen, ami megint csak számomra tréfás.

- Majd én - áll fel az eddig csendben mellettünk ücsörgő.

- Ahh, életmentő vagy, Yoongi - ez azért erős túlzás, még, ha nem is gondolta szó szerint.

Így történt, hogy én most itt sétálok Sugával a nyomomban hazafelé. Ismerős a helyzet, azt leszámítva, hogy fényes nappal van, valamint mindketten teljesen józanok vagyunk. Én tuti. Félek, megint nincs otthon senki. Mostanában hihetetlenül nevetségesen viselkedtem előtte.

Megrezzen a telefonom, melytől a frász jön rám, de rögtön kapcsolva már nézem is. Egy SMS-em jött Taetól.

“Ha bármi gond lenne, azonnal hívj!!!!!!”

Hahh, jó. Remélem, nem lesz.

- Nem erre laksz? - szólal meg hosszú idő után Suga, az egyik irányba mutatva.

- Mi? - rázom meg a fejem, mintha ezzel ki tudnék űzni belőle minden aggodalmat. - Ja, de - húzom be a nyakam és váltok irányt. Ahh, baker. Még el is tévednék.

- Itt megvárlak - támaszkodik a kerítésnek, amiért én nagyon hálás vagyok neki, elvégre, így nem kell amiatt stresszelnem, hogy mi van, ha megint…?  A biztonság kedvéért, na meg mert nem szeret egyedül lenni, Kyouyát is magammal hoztam.

Az óvodába menet végig azon jár az eszem, hogy biztosan jó ötlet-e őt az öcséim közelébe engedni? Bárhogy szeretnék, akkor sem tudok bízni benne. Eleve nehezen teszem egy idegennel, aki a világon nem csinált semmit, hát még vele, akiben már megbíztam egyszer! Mostanság sokat segített nekem dolgokban, ami miatt kezdek kicsit más szemmel nézni rá, de ez akkor is sok nekem egyenlőre.

- Figyelj, Kook… - kezd bele, felém sem nézve, csak az útra figyelve, mintha valami gondolatolvasó lenne. Nem szokta egyikünket sem becézni. Most félnem kéne? Azt hiszem, nem, ez egy kedves gesztus szokott lenni. - Őszintén sajnálom, ami köztünk történt - emeli tekintetét az enyémbe és szemei tényleg megbánást mutatnak, arcára pedig kiül a szomorúság. Talán még sosem láttam ennyire őszintének. Lehet, őt is zavarja ez az egész. - Nem várom el, hogy megbocsáss, csak azt szeretném, hogy tudd, tőlem nem kell félned, soha többet nem nyúlok hozzád az engedélyed nélkül! - nehezen jönnek a szavak, mégis elszánt.

Ettől mosolyoghatnékom támad, de inkább nem engedem el. Apropó. Hogy értette, hogy az engedélyem nélkül? És milyen értelemben? Mert ugyebár sokszor hozzám ér, ha nem is úgy… Mikor adnék én rá engedélyt? Miért akarnám egyáltalán?

Suga eddig végig férfi volt a szememben, még, ha nem is a jó értelemben, ám most valahogy összezsugorodott egy ártatlan gyermekké. Annyira el tudja hitetni az emberrel az igazát, hogy észre sem veszed, de már szerinted is úgy van az, ahogyan ő mondja. Nem véletlenül írja a dalokat. Ennek ellenére mégsem a szavak embere. Az, hogy lehet?  És most választ vár tőlem, én meg megint nem tudom, mit feleljek. Nincs oka hazudni, legalábbis az én kis naiv fejem ezt gondolja, de még simán lehet benne bármi hátsó szándék. Vagy nem. Ahh, nem tudom.

- É… értem - igen, Jungkook, érted, ez aztán a teljesítmény! Bakker, mekkora egy szerencsétlenség vagyok! Két tenyeremet arcom elé kapva állok meg az út közepén. Nem akarom látni, nem akarom, hogy lássa, mennyire zavarban vagyok a saját hülyeségem miatt.

- Minden rendben?

Nem, nagyon nincs! De ha tudnám, mi a baj, mi miatt érzem magam ennyire furán, sokkal könnyebb lenne nekem is. Már megint, minek lát engem?

- Megbántad, hogy eljöttél velem? - kukucskálok ki ujjaim közt, suttogva a kérdést, ami még meg sem fogalmazódott bennem teljesen, máris rázúdítom. Közvetlen előttem áll, látszik, hogy megleptem ezzel.

- Miért bántam volna?

- Nem tudom, én csak… - eresztem le kezeimet és nézek a földre. Mindegy is, ő nem szórakozásból van velem, hanem, hogy vigyázzon rám. Mert ja, saját testőrség kell nekem, akkora egy csődtömeg vagyok. Utálom magam! - Felejtsd el - indulok tovább.

- Hmm...

A továbbiakban csendben ballagtunk az óvoda épületéig. Minden kétségem elszállt afelől, hogy az öcséim, vagy bármelyik más gyerek közelébe mehet-e, hisz ő nem pszichopata. Azt hiszem. Még mindig nem értem, hogy múltkor miért tette azt, de úgy érzem, Suga nem rossz ember.

- Kyou, marad - utasítom kutyámat, mert ugye, ide nem jöhet be állat. Azt gondoltam, hogy Suga is inkább maradna kint, mert eddigi ismeretségünk alatt annyit megtudtam róla, hogy nem szereti a nyüzsgést meg a tömeget, így valószínűleg a gyerekeket sem, de nem, követ engem befelé. - Jó napot! - köszönök a portásnak és már indulok is a srácok csoportja felé.

- ‘napot - Suga.

- Szép napot, óvónő - mosolygok rá a fiatal pedagógusra - Fiúk?

- Hello - néz rám. - Kiket keres pontosan?

- Jeon Shin és Jung.

- Ohh, az ikrek - virul fel az arca, remélem nem azért, mert a csoport legrosszabb gyerekeiről van szó. - Az udvaron vannak - mutat a terem túlsó felében lévő ajtó irányába.

- Köszönöm.

A játékok közt szlalomozva lépkedek át a helyiségen, vigyázva, el ne tiporjak bármit is, majd nyitok ki az udvarra. A hely nagyon nagy, tele van mászókákkal, homokozóval és mindennel, ami csak kicsit is leköthet egy kisgyereket. Az udvart körbeveszik az ajtók, amik mind egy-egy csoporthoz tartoznak, azok falára rajzolva egy állat, vagy tárgy, ami maga a csoport neve. Ahonnan mi jöttünk, ott mókusok vannak, hogy a mókus csoport tagjai visszataláljanak játék után. Természetesen, itt sincsenek felügyelet nélkül, több dadát látok álldogálni akár a falnál, akár egy játéknál, őrizve a kicsiket. Szemeimmel öcséimet keresem, akikből már egyet észre is veszek.

- Jung - megyek a homokozóhoz és guggolok le a benne ülő porontyhoz. - Gyere, megyünk haza - simítom tenyerem hátára.

- Yeon - néz fel rám hatalmas szemekkel, mintha csoda lenne, hogy itt vagyok. Igaz, hogy ritkán jövök én értük, de azért néha előfordul.

- Gyere, baba - nyújtom kezem, mire elfordul.

- Nem! - gyömöszöl homokot egy vödörbe és folytatja a játékot. Kezdődik… Ő a szófogadóbb és kedvesebb is, de ilyenkor minden hiába. Nem vagyok veszekedős hangulatomban. A legegyszerűbb lenne felkapni és elmenni, de akkor meg ordítana.

- Akkor itt maradsz? - állok fel.

- A...ha.

- Oké. Akkor szia - indulok meg és köszönök el tőle látványosan, hátha ez meghatja, de nem, semmi.

Valami támaszpontot keresve, inkább megindulok másik öcsém felkutatása után, pedig tudom, vele sem lesz egyszerűbb a helyzet, sőt, ha lehet, még makacsabban fog védekezni. Szeretnek itt lenni. Én is szerettem. Talán mindenki. Így hát teljesen megértem őket, ám akkor sincs most ehhez türelmem.

Az egyik mászóka legtetején meg is pillantom Shint. Egy nagyot nyelve, komótos léptekkel, fejben legalább három nyelven elhadarva egy imát, oda is sétálok hozzá.

- Szia, pici - kezdem lágyan, ám ahogy rám emeli tekintetét, már egyértelmű, ez is veszett ügy. - Na, ne durcizz, holnap úgyis jössz vissza.

- Juko haza?

- Még nem, előbb átmegyünk valakikhez - keresem a szavakat, hogy mit mondjak, de végülis mindegy, úgysem jegyzi meg.

- Nem! - hát ez gyors volt.

- Akkor menjünk inkább haza? - minden megmaradt erőmre szükségem van, hogy ne törjek ki. Legalább fél méterrel a fejem felett van, áll és engem néz.

- Nem!

Szupi. Ezt a szót már jól ismeri, talán az elsők közt volt, amit megtanultak.

- Hagyd, majd én - ér vállamhoz Suga, akiről teljesen meg is feledkeztem, így megint instant szívroham az ajándéka felém, de fejben már vigyorgok, ahogy átadom a terepet, hisz ha a bátyjának nem, egy idegennek miért is fogadna szót? - Szia - int neki.

- Bácsi - csillannak fel a gyerek szemei. Hahh, ez gyors volt. Talán egy kicsit irigy vagyok rá, mert szívem kicsi kincse megint őt választotta, de hálás is, mert egy gonddal kevesebb. Maradt még egy.

Mivel az idősebbik már a markunkban volt, ráadásul a bácsi jelenléte is egyértelművé vált, a kicsiket hamar sikerült végre kitessékelni az óvodából.

Shin kiharcolta magának Suga nyakát, mire én megnyertem, hogy Jung táltos lova lehetek, pedig neki a kutya is megfelelt volna. Kyouyának is biztos akadt volna beleugatnivalója, na meg már közel egy nehezek.

Annyira aranyos, ahogy az az erős, határozott férfi a vállain hordoz egy ilyen apró ördögöt, aki kacagva dobol az idősebbik fején. Kicsit aggaszt, hogy mikor unja már meg, de látszólag teljesen nyugodt. Még mindig nem tudom megszokni ezt az érzést. Ő és az öcsém. Rengeteg felesleges és idióta kérdést tesz fel neki, ő mégis készségesen válaszol mindenre, ha mást nem, hárítva. Mély, rekedtes hangja szokatlan érzéseket keltenek bennem. Már nem is figyelek a válaszokra, csupán hallgatom őket.

Jinhez érve lepakoljuk a kicsiket, én meg előre elnézést kérdek minden kárért, amit a közeljövőben esélyesen csinálni fognak. Nem elég, hogy az én fejemet elviselik, olykor még a kutyámat is, most az öcséimét is kénytelenek.

- Mi? - találja meg első számú imádott bácsiját a kanapén játszva, Shin és már mászik is az ölébe.

- Mi mi? - teszi le a kontrollert Jimin, ezzel egy elégedetlen sóhajt kicsalva Taeból, és felsegíti lábaira a kicsit, aki már rögtön kapaszkodik is a nyakláncába. - Ohh, lánc - mosolyog rá, megfogva és felmutatva a fémet. - Felpróbálod? - mire csak bólint. Kicsatolja az ékszert és leemelve nyakából, összetűzi és belebújtatja Shint.

Én miért nem tudok ilyen jó bátyjuk lenni? Imádom őket, minden tőlem telhetőt megteszek, engem mégsem szeretnek ennyire. Ráfoghatnánk arra, hogy őket ritkán látják, míg én szinte mindig otthon vagyok, de már nincs így. Ettől függetlenül engem többet látnak, csak akkor is bánt a dolog. Az én hibám, hogy nem tudok olyan lenni, amit érdemelnek. Itt mindenki százszor férfiasabb nálam, ha nem ezerszer. Még a végén a nővérük lesz belőlem. Hahh, szép lenne.

Mivel már egy ideje nem láttam a kisebbet, útnak eredek megkeresni őt. Elsőre a konyhába megyek, de az ajtóban meg is torpanok, ahogy meglátom Jint az asztalnál, ölében tartva Jungot, és épp együtt ebédelnek. Hyung egy szendvicset falatozik, már amikor épp szabad fél pillanatra a keze, és közben levessel eteti a kis bélpoklost. Szeretem Jint. Ő vigyáz mindannyiunkra, de nem úgy, mint egy átlagos legidősebb, akinek ez a kötelessége. Azon kívül, hogy folyton tömne minket is, állandóan aggódik utánunk, felügyel és segít bármiben, miközben a hátán hordozza saját és mindenki más terheit is. Én sűrűn segítek be neki a házimunkában, mert rossz látni, hogy mindig mindent egymaga csinál, de ő elsőre mindig megpróbál elhajtani, csak én nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni. Ilyenkor bezzeg tudok kitartó lenni. Arg…

- Haver, mehetünk? - fog valaki a vállamra, mire felszusszanok.

- Mi? Hova? - nézek hátra Jiminre.

- Ma kondi van, elfelejtetted?

- Ohh, basszus - csapok homlokomra. - Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj, de ma nem fog menni. Mint látod, itt vannak az öcséim.

- Ez ne tartson vissza téged - szól ki kicsit hangosabban Jin a konyhából. - Majd mi vigyázunk rájuk.

- Nem, köszönöm, ők az én gondjaim - fordulok az idősebb felé.

- Mindjárt itt van Nam, V ráér, és Sugát is nemsokára felkeltem. Ne aggódj, nem lesz bajuk. Egy kicsit kibírnak nélküled - néz jelentőségteljesen az ölében ülőre. Igaza van, ők ellennének nélkülem, de én? Még mindig zavar, hogy nem érdeklem őket.

- Akkor ez letudva - paskolja össze tenyereit Jimin. Ha már így felajánlotta, nincs más választásom.

- Köszönöm. És ne keltsd fel, ha nem muszáj - indulok meg kifelé. - Tae, remélem nem baj - szólok még be a szobába, ahol barátom kockul a kanapé előtt ülve, fentről pedig Shin nyomkodja a másik kontrollert. Már ilyen fiatalon ügyesebb lesz mint én, ez igazán jó fényt fog rám vetni. Be kell majd hoznom a lemaradásom a négy éves öcsém ellen. Vicces.

- Dehogy - integet, rám se nézve.

Heti kétszer engedi időnk lejárni edzeni, amire most különösen nagy szükségem van. A sok tánc még rásegít, és ha hiszitek, ha nem, az énekórák is elég fárasztóak, ezért bírnom kell mindent. Testileg össze kell szednem magam, ha lelkileg nem is igazán megy. Beleegyeztem abba, hogy egy előadáson részt vegyek, és utána döntsek, de valahogy az az érzésem, hogy bárhogyan döntök, engem nem fognak elengedni. Ijesztő, de azt hiszem, szeretnek. Ha nem is mindenki, de legtöbbjükhöz igen közel kerültem, és ők is fontosak számomra.

A kondizás végül másfél órát vett igénybe, ami idő alatt én többet ültem valamelyik padon, mint dolgoztam volna, de nekem Jimin tempója még nagyon sok, ezért csak figyelem és elvégzem, amit tudok.

Visszaérve én már teljesen fáradt vagyok, a házban pedig nagy a zsongás. Namjoon, Jin és TaeTae fociznak az előszobában az ikrekkel, mindenki teljesen beleélve magát, ami jár némi hangzavarral. Jimin felment zuhanyozni, nekem meg majd szétrobban a fejem. A lépcső mögül fény szűrődik ki, ezért kíváncsian indulok meg arra. A táncterem ajtaja nyitva, így biztos vagyok benne, hogy van bent valaki, ezért nem is rongyolok be egyből, csupán érdeklődve pillantok be, óvatosan, meg ne zavarjak semmit. Suga az. A jelenlegi koreót gyakorolja, illetve csak bizonyos lépéseket. Kicsit feszültnek látszik, talán nem érzi tökéletesnek a mozdulatokat, pedig én semmi hibát nem látok. Mindegy, ez az ő dolga, én csupán nyugalmat akarok végre.

Ennek reményében indulok be a szobába és levágva magam a kanapéra, alig fél perc alatt már el is szenderülök.

Nagyokat pislogva térek magamhoz. Még világos van, nem aludhattam valami sokat. Ahh, nagyon fáradt vagyok, és végre nincs is hangzavar. Még hallom a többieket, de szerencsére már tompán. Oldalra fordítom a fejem, még egy kis pihenést remélve, de a mellettem lévőtől úgy megijedek, hogy azonnal kimegy minden álom a szememből.

Suga nagy terpeszben, hátravetett fejjel, szétnyílt ajkakkal szuszog. Gondolom, ő is elfáradt a táncban, de miért pont itt? Még a tévé sem megy, hogy azt mondhassam, egy műsort nézve aludt be.

Minden hang, ami hallatszik, az a kertből szűrődik be. Kimentek játszani, hogy ne zavarjanak minket.

Mivel most nem lát, jobban megnézhetem. Mindig úgy félek ránézni, mert nem tudom, mit gondolna, hogy bámulom, de most itt a lehetőség. Annyira nyugodt és kiszolgáltatott. A vonásai teljesen simák, nem piszkolja sem harag, sem aggodalom. A bőre szinte hófehér és egészen biztos vagyok benne, hogy puha is. Vonz a kíváncsiság, de inkább nem nyúlok hozzá, mielőtt felkeltem, és aztán kapok a fejemre, hogy mit taperolom.

Teljesen fel van öltözve, még a sapkáját sem vette le. Tuti véletlen ájult be ide. Ha nem, akkor sem tudnék rá haragudni, annyira aranyos így. A feje kicsit oldalra van döntve, jól láttatva márványszerű nyakát. Nem hiszem el, hogy ez az ember engem valaha is bántott, hisz annyira más így. Kedvem lenne… fogalmam sincs, mihez, de ez a látvány felülmúlhatatlan. Órákig el tudnám nézni, és igazából semmi nem is akadályozna benne, ha nem lennék ennyire nyughatatlan.

Az ajkai teltek és halvány rózsaszínek. Saját magamat hozom zavarba azzal, ahogy felidézem csókját a fejemben. Erőszakos és követelőző volt. Az érzésre magára nem is emlékszem, csupán a fájdalomra, ahogy belém harapott és a mérhetetlen rettegésre. Menekülni akartam, tökre nem érdekelt, hogyan csókol. Nekem az volt az első… Még összehasonlítani sem tudnám.

A pokolra fogok kerülni, de akkor is ki kell próbálnom, éreznem kell! Nagyon lassan mozogva, a lélegzetemet is visszatartom, ahogy közelebb hajolok hozzá. Isten ments, hogy felkeltsem, az lenne a halálom. Tudom, hogy nem lenne szabad, ráadásul ez ugyanúgy bűn, ahogy ő bánt velem, na meg ezek után nagyon nem kéne ezzel foglalkoznom, de nem tehetek róla, tudnom kell. Ajkaimat lágyan és finoman nyomom szája szélére, behunyva szemeimet próbálom élvezni, amit heves szívverésem nem kifejezetten hagy. Le van izzadva, tűzforró a bőre, mégis mámorítóan jó az illata. Az ő saját illata. Már szinte magamon kívül vagyok, mire érzem, hogy elmosolyodik, bennem meg megáll az ütő, gondolkodás nélkül rántom el fejemet…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts