17. Save me

Egy, a szememet szúró érzés ránt ki a nyugodtnak épp nem mondható kábulatomból. Nagyokat pislogva próbálom felmérni, hogy ugyan, mégis, hol vagyok, ám a képembe világító nap vagy lámpa miatt semmit nem látok. Az arcomhoz akarok nyúlni, de kezeim nem mozdulnak. Ülök. Érzem a hátamon a kényelmetlen fa nyomását, a csuklóim meg derék magasságban le vannak kötve, gondolom a szék karfáira. A hideg vas vágja a bőröm, de legalább a lábaim szabadon vannak, nem mintha azzal mennék valamire. Nagyon zúg a fejem, az erős fénytől meg elfordulni sem tudok, ami csak fokozza a fájdalmam.
- Youngjae, a srác magánál van! - kiált fel valaki a közelemben, mire összerezzenek. Ki az a Youngjae? Az biztos, hogy én vagyok a “srác”. Mi fog most történni? Mit tettem, amiért idekerültem? Mikor jön Suga, hogy megmentsen, ahogyan mindig?
- Szólok a többieknek! - üvölt valaki sokkal távolabbról, és már csak a gyors léptei rideg visszhangját lehet hallani. Ha jól figyelek, még a legkisebb lélegzetvétel is visszajut a fülembe. Valami nagy, egybenyílt, mégis zárt helyen kell lennünk ehhez. Gondolom én… Ettől függetlenül elég hideg van.
- Lekapcsolhatod! - csapódik valami és egyszerre több ember lépte és moraja tölti be a teret. Egy kattanás és végre nem vakít engem a fény, ám még így sem látok.
- Kyungsoo, biztos jól átgondoltad?
- Még szép! Ne fossatok má’ ennyire!
- És ha köp?
- Ezt ne most, Hoshi...
Szépen lassan kezd tisztulni a kép, és már kezdem kivenni az alakokat is. A hangokból és a körvonalakból is arra következtetek, hogy a teremben lévő összes egyén fiú, ráadásul nem lehetnek sokkal idősebbek nálam.

- Na, lássuk, kit fújt felénk a szél - sétál elém egy kifejezetten magas, sötét hajú, furcsán ismerős srác. A hajamba markol, mire felszisszenek, de ügyet sem vetve fájdalmamra, fejemet jobbra balra rángatva vizsgálgat. - Te vagy az a V, ugye? - intézi felém köpködve szavait. V? TaeTae?! Nem is én kellek? Ha most azt mondom, hogy nem, akkor elengednek és megkeresik őt? Ha helyeselek, akkor mit kapok? Mit tett Taehyung, hogy ezek kergetik? Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen! Ám mielőtt még válaszolhatnék, erőszakosan lerántja a fejem, de úgy, hogy egész felsőtestemmel előre rogyok. - Nem rossz, de elég satnya - távolodik el tőlem.
Ahogy gondoltam, ez tényleg egy hatalmas, fémdobozszerű dolog belseje. Nincs sem ablak, sem rendes talaj. Sima, koszos beton tölti ki a földet szolgáló szerepet. Este van még? Vagy már reggel? Kezdek félni, viszont közel sem annyira, mint ahogy azt a helyzet alapesetben megkövetelné. Nehezen jár az agyam, erősen hányingerem van, és nem igazán értem, hogy miket beszélnek.
- V - horkant felém egy másik, majdnem vállig érő, szőke hajú, első ránézésre inkább lány, mint fiú… természetesen srác. - Hol laknak a barátaid?
Ez meg van húzatva? Majd én pont meg fogom mondani… Ráadásul, ha V-nek hívnak, akkor Taénak csak a színpadi nevét ismerik. Ami azt jelenti, hogy… francba már! Zúg mindenem, itt villog a fejemben a válasz, de nem találom!
- T'án süket vagy?! - cselekszik a kérdező helyett egy még újabb ember, és erőteljesen arcon csap. Oldalra fordított fejjel, az ütéstől bekönnyesedett szemekkel meredek a távolba. Nem találom a hangom. Lehet, jobb is…
- Mi a valódi neved?
- Mi a többiek neve?
- Megmutatod az új koreográfiát?
Koreográfia? Természetesen ez nem is kérdés volt, hanem inkább parancs, de, ugye, erre nem kényszeríthetnek. Hallom, hogy még jönnek a kérdések, de már nem tudok rájuk figyelni. Már miért mutatnám? Mi hasznuk lenne belőle? Nem akarom elhinni, pedig tudom a választ…
- Daenghwo, hagyd már, látod, hogy leszar…
- Srácok, nem most akartam, de úgy érzem, ha ilyen nehezen bírjuk szóra a kicsikét, akkor eljött az ideje, nem? - tárja szét a karjait egy lenőtt, barna hajú egyén, körbevizslatva társain. Rémülten kapom feléjük a fejemet, ám már csak azt látom, ahogy elém lép, és egyik lábát a szék lábán megtámasztva, hatalmasat lök rajtam. A fém csörgése mindent beterít, ami az ülőalkalmatossághoz van kötve, csak nem tudom, mi célból. Összeszorított szemekkel várom a fájdalmas puffanást, ám ehelyett vízbe érkezem. A meglepettségtől minden levegő kiszökik a tüdőmből, én meg kapálózva próbálok tenni valamit. Egyre csak süllyedek, és mivel a kezeim le vannak kötve, esélyem sincs. Komolyan hagynak megfulladni? Suga, hol vagy már? Sugah… soha többet nem láthatom őt? Jint? Taet? Jimint? Hobit? Namot? Az öcséimet? Kyout? Késő már sírni, igaz? És, ugye, felesleges… Mikor végre leérkezek az aljára, az oldalamra fordulva, lábaimmal kapálózva próbálok kétségbeesetten haladni valamit, de nem igazán megy. A szemeim már égnek, a tüdőm őrjöng, és hiába minden igyekezetem, a jeges víz szinte béklyóba fogja végtagjaimat. Az agyam reflexből veteti velem a levegőt, ám a dús oxigén helyett csak folyadék jut légzőszervembe, melytől köhögve próbálok szabadulni, de nem megy. Megint minden elsötétül…

A kellemes ébredés ezúttal is elkerül, de ez semmi ahhoz képest, hogy azt hittem, meghalok. Pedig jobb lett volna…
Olyan szinten rúg valaki oldalról fejbe, hogy a földön elterülve nyekkenek egy nagyot. Kezeimet ösztönösen előre kapom, és csodának határos módon sikerül is. Mégis meghaltam? Kinyitva égő, vöröslő szemeimet vergődöm vissza ülő helyzetbe, és már szinte nem is érzem fejem bal oldalát az engem ért csapástól. Folyik a hajamból és ruháimból is a víz, ráadásul a hideg betonon ülök a még hidegebb vas falnak támaszkodva. Lábaimat felhúzva ölelem át mindkét térdem, ezzel kicsit védve magam, de mit sem ér, a hideg levegő kíméletlenül marcangol. Oldalra nézve meg is látom a tér legszélén elhelyezkedő, földbe épített, négyzet alakú vermet, csurig töltve vízzel. Miért nem hagytak ott?
- Kyu, Hoshi, mi léptünk, pár óra múlva jön a váltás. Majd mutassátok be nekik a gyereket - int egy magas, halványzöldes hajú férfi, kifelé haladva ebből a börtönből. Egyetlen apró ajtó választ el a külvilágtól, ám, ha az előbbi kaland nem fárasztott volna ki ennyire, még így sem lenne elég erőm menekülni.
- Jól van. Mi addig játszunk vele - kacag fel, mintha épp egy bogarat tervezne kiiktatni. Hát, annak is érzem magam. Kicsinek, jelentéktelennek, de legfőképp tehetetlennek.

A percek, mint valami jelentéktelen dolgok, úgy tűnnek tova, minden említést mellőzve eme tény felől. Fogvatartóim nem pesztrálnak, nem bántanak, de még csak nem is foglalkoznak velem. Míg majdhogynem a túloldalt vannak, én itt didergek és próbálom megfejteni, hogy mire kellek én nekik. Azaz, még csak nem is én… de miért? Minden erőmmel azon vagyok, hogy járjon az agyam, minimum valami értelmes témán, mert tudom, ha nem teszem, bepánikolok és összetörök, onnan meg már nincs kiút. Mint egy fekete lyuk, úgy szippant be és zár el minden lehetséges ajtót afelé, hogy segíteni tudjak magamon. A fejem még mindig kótyagos, a hátam szörnyen fáj a folytonos rázkódástól, merthogy ott mindig feszül az izom, és fáradt is vagyok.
A többiek, vajon, már észrevették a hiányomat? Keresnek engem? Telefont sem hoztam magammal, nem mintha azzal most sokra mennék. És anya? Ő aggódik? Elvégre, nem értem haza este.

- Hé, fiú! - csapódik valami az arcomba. Víz. - Ne aludj! - ordítanak nekem.
Kitörölve a nedvességet a szememből, nagyokat pislogva felnézek az előttem tornyosuló egyedre, aki csípőre tett kézzel, ajkait felhúzva méreget engem. Próbálom figyelni, ásítani sem merek, de már ragadnak le a pilláim, mikor állba talál rúgni. A fejem hangosan koppan a mögöttem lévő lemezen, én meg nem mozdulva, nyitott szemmel ugyan, de majdhogynem alszom.
- Hoshi, rázd már fel!
- De mér’ én?!
- Mert én vagyok az idősebb!
- És ez ok?
- Még szép…
- Hát cseszd meg!
Vállaimnál felsőmbe kapaszkodva ránt talpra, amitől szinte azonnal magamhoz is térek, de nem elég arra, hogy meg tudjak támaszkodni a következő ellökését hárítva, így csak hassal, magam alá fordult kézzel terülök el újra a hűvös betonon. Hangosan feljajdulva gurulok oldalamra, de amint megmozdítom a kezem, az éles fájdalomra kitör belőlem a zokogás.
- Hyung, most mit csináljunk? - jelenik meg közvetlen előttem két pár cipő.
- Mit csináljunk? Ehhez nekem semmi közöm! - érkezik egy fülsértően hisztériás válasz. Összeszorított fogakkal próbálom tompítani feltörő jajveszékelésem, és a padlóra gondosan lehelyezett karomat nézem. Már most be van dagadva, piros és lila. A bizsergető zsibbadása nem tudom, hogy jót, vagy rosszat jelent, de nem is érdekel, a lényeg, hogy egy egészen aprót alább hagyott, ám ez még így is édeskevés. - Hallod, hallgass már, hát nem hallok tőled semmit! - ér gyomron a találat, mitől összegörnyedve, kiadok minden mostanság lenyelt dolgot, ami többnyire csak víz, de így is szörnyen kellemetlen érzés. Fejemet hátravetve feszül az egész testem, és kilátástalan helyzetemből megint két határozott kar ránt ki, illetve fel, de a lábaim nem tartanak meg, hiába próbál lehelyezni, nem megy.
- Hyung, hagyd már. Mi lesz, ha meghal? - löki meg társa vállát az alacsonyabb srác.
- Már hogy halna meg? Nem tettünk semmit, ne légy hülye! Ugye, hogy semmi bajod? - cibál engem meg, szinte vicsorítva várva a válaszomat. A szeméből szinte olvasni tudom az elvárt szöveget és a hozzá csatolt kötelességem, miszerint előhalászva nemlétező színészi képességeimet, most daloljam el nekik, hogy én ugyan jól vagyok. - V, szedd össze magad! - rázogat, szinte teljesen súlyomat tartva. Hogy van benne ennyi erő, és hova lett az enyém?
- Hm - erőltetek magamra valami mosolyfélét és bólintok, de több nem jön ki belőlem.
- Látod? - fordul vidáman a fiatalabb felé, de ő már nincs mellette. - Hoshi? Hova mész?
- Én ebben biztos, hogy nem veszek részt! - ordítja a már távol járó fiú.
- Hé, ezt nem teheted! Hallod?! Állj meg! - kiált utána, de az ügyet se vetve rá, felrántva az ajtót, már el is tűnik. - Ó, hogy nem baszódsz meg! - enged el engem, én meg újonnan találkozhatok a mocskos földdel.
Párás tekintetemen keresztül meredek a távolodó alakra, és egyre csak azon kattog az agyam, hogy nekem annyi… Nem érzem magam. Nem érzem a testem, nem érzem egyszerűen semmimet. Túl nagy a béke bennem ahhoz képest, ami körülöttem zajlik. Fájnia kellene, nem is kicsit, ám ehelyett komolyan nincs semmi!
Hiszem, hogy mindenki céllal születik, értelme van az életének, és nem egy holmi “baleset”. Istennek komoly tervei vannak velünk. Félreértés ne essék, én ugyan nem vagyok semmilyen vallás követője, kifejezetten távol áll ez tőlem, ám egy bizonyos részem elfogadja, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak is. Ez lenne az én létem oka? És ez, mégis, mi akkor? Kinek játszottam elég fontos szerepet ahhoz, hogy itt érjen véget? Már nem kellenék? Vagy valaki helyett vagyok? Mikor fogom ezt megtudni?
- Hol a mosdó? - motyogom magam elé, már remélve sem, hogy meghallja valaki. Lendülettel a hátamra fordulok és ekkor látom csak, hogy egyre többen vagyunk. Megint…
- Mondtál valamit? - hajol felém egy barátságos arcú, fiatalnak tűnő, tejfölszőke fiú.
- Ki kell mennem - lehelem felé, szinte kierőszakolva tüdőmből a levegőt.
- Youngbin, hagyd már azt a kölyköt! - a srác hitetlenkedve kapja fejét a hang irányába, majd egy kellemes mosolyt megeresztve felém, felegyenesedik.
- De hyung~. Vécéznie kell - mereszt ártatlan szemeket.
- Óh, az életbe már! - trappol a Kyu gyerek ide. Már összehúzni sem tudom magam, védve törékeny testemet a váratlan ütéseitől. Nem is érdekel igazán… - Kelj fel! - parancsol rám ellenmondást nem tűrő hangon. Nyöszörögve letámasztom, ép karomat és reszkető végtagjaimat életre bírva kaparom össze magamat, ám még így sem tudok rendesen állva maradni. - Indulj! - nincs mit tenni, próbálok lépni egyet, de térdem azonnal berogy. Nyakamon megszorulva az anyagot, érzem, hogy hátul megmarkolta a felsőmet és lökdösve ösztökél előre. Szégyenteli kapálózásszerű mozgással haladok előre, de pontosan én sem tudom, hová. Már a sarokban vagyunk, mikor végre hajlandó megállni. - Ezt már oldd meg magad - enged el, akár egy rühes állatot, és lép el tőlem. A falba kapaszkodva tartom magam, és vállam felett értetlenül meredek az egyénre.
- Itt?
- Mégis, mit gondoltál, hol máshol?! - csattan a válasz, és bár ne kérdeztem volna semmit, mert amúgy igaza van. Annyira egyértelmű, hogy nem fognak innen kivinni csak emiatt, de én ezt akkor sem akarom. - Igyekezz, a gecibe már, hát mindig ilyen lassú vagy?!
Fejemet előre vetve, homlokomat a két oldal találkozásához szorítom, ezzel tartva magam, és ép kezemmel lehúzva a sliccemet, éppen csak annyira bújtatom ki szervemet, hogy semmiképp se magamat pisiljem le. Mást is kell, de itt ezermillió százalék, hogy nem! Kibírom! Nincs más választásom… A hosszúra nyúlt csurgatást befejezve, elrendezem magam, és a hideg vasba kapaszkodva indulok meg vissza eddigi “helyemre”, minden segítséget mellőzve.
Nagyon rosszul esik a mozgás, emellé még szédülök is és hányingerem van. Mikor ér már véget? Mikor… halhatok meg? Ha nem is békében, de gyorsan.

Mint egy festő hajdanán tiszta és fehér vászna, melyen már a világ legtöbb színe felfedezhető, annyi érzés suhan át rajtam percről percre. A legerősebb talán mégis a csalódottság.
Hol vagy? Kivel? És mit csinálsz?

Már napoknak tűnő ideje nem hagynak egyáltalán aludni, és minden lehetséges módon megaláznak, ami hirtelen kipattan a fejükből. Gyáva nyúlként tűröm a megpróbáltatást, és mélyen legbelül még él bennem a remény. Ez az egyetlen dolog, ami miatt még elviselem, hogy a hamutartójuknak használnak, kipróbálják rajtam a tompa bicskáikat, vagy más eszközöket. Várok. Semmi mást nem teszek, csak végbeláthatatlan ideig várok, pedig egyáltalán nem lenne kötelességem meghajolni mások akarata előtt. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők, nem? Rohadtul bármit megtehetek, de nem, én csak lapulok egy helyben. Mindig is ezt csináltam…

- Most te vagy a soros.
Már majdnem békés csukott szemű merengésemből egy erős ütés a vállamon térít magamhoz. Feljajdulva fogok a fájó felületre, gyorsan dörzsölgetve, hátha ez segít némiképp, és ijedten nézek fel az előttem álló egyénre. A magas, szőke srác önelégülten mered rám, a kezében egy, már jól ismert, hosszú gerendával. Egy ideig jót szórakozva rajtam áll, majd arcon köpve elfordul és útnak indul. Tehetetlen dühöm alattomosan kúszik a felszínre, és bár próbálom visszatartani, sosem érzett magaslatokra tör. Na most volt elég! Nehézkes, akadozó és szánalmas mozdulatokkal vergődöm fel magam, hogy talpamat megvetve a talajon, minden valaha volt bátorságomat felmarkolva, vonszoljam ki azt a marék szemetet, ami még maradt belőlem.
- Ácsi! - hagyja ott Kyu, vagy ki a megboldogult bánat a beszélgető partnerét, hogy nekem keresztbe téve, elállhassa az utat előlem termetes alakjával. - Te meg, mégis, hová mész?
- Szerinted…? - morgom ingerülten. Nincs mit veszítenem, nem igaz? Ennél rosszabb már csak nem lehet.
- És ki adott rá engedélyt? - löki meg mellkasomat, mitől egy lépést hátratántorodok. Legalább még négyen gyűlnek körém, látszólag sem örülve, hogy megzavartam a - vélhetően - kurva fontos diskurálásukat, valami szarról.
- Én - vonok vállat, mire megint meglök. - Hé! - szólalok fel. Sarokba szorítva érzem magam. És mit csinál egy sarokba szorított patkány? Bizony, támad…
- Álljál le, kölyök, vagy megjárod! - taszít valaki az oldalamon.
- Hát, most megijedtem - sziszegem azon a rekedtes hangomon, amit pár órával ezelőtt sikerült szereznem. Ki vagyok száradva, a belső szerveim halál biztos, hogy egymást marcangolják, még valami élhető után vívva, én meg már komolyan nem bírom.
- Elég volt! - markol az előttem álló a hajamba, vészesen közel rántva arcomat az övéhez. Nem várom meg a hegyi beszédet, vajmi kevés erőmet összeszedve lendítem az öklöm, egyenes a gyomrába. Meg se érzi, úgy tépi le a fejemet és térdel szemen, én meg hátrálva tőle kapom kezemet sérült részemhez. Erősen nyomom, hogy csillapítsam a fájdalmat, mikor egy mérhetetlen erejű csapás éri telibe hátulról a bal combomat, ami rögtön a földre szegez. A csattanás hangja fülsiketítően csapódik vissza a hely minden oldaláról, vesztemet kiáltva.
- Hoppá - hallom valaki gúnyos nevetését. - Ez eltört - vágnak csípőcsontomhoz valamit, ami sejtésem szerint a gerenda, de nem látok, és szörnyen fáj minden mozdulat.
- Talán már megtanulja, hol a helye - rúg valaki gerincen, elhaladva mellettem, és mintha mi sem történt volna, folytatják a beszélgetést, cigizgetést, önfeledt focizást.

Amint kicsit is össze tudom magam szedni, a fal egyik oldalától kapott védelembe húzódva kuporodok egészen picivé és láthatatlanná. Hülye ötletemet megint megsínylettem, de talán nem bánom. Már száz százalék, hogy elmentek nekem otthonról, de nem érdekel.

Az idő teltével dideregve terülök el a hűvös földön. Annyi erőm sincs, hogy a hidegtől védjem magam. Ahányszor hosszabb ideig le merem csukni a szemem, annyiszor kapok kegyetlennél kegyetlenebb büntetéseket. Az emberek folyamatosan cserélődnek körülöttem, de a viszonyok nem változnak. Mindenki lekezelő, erőszakos és hűvös felém. Szinte mindig kettesével vannak bent, ami jó, mert ha véletlen valaki egyedül van, tuti az a szórakozása, hogy engem pesztrál.

Sokadik órája nem történik semmi, mire kivágódik az ajtó, és tizenhárom-tizenöt fiú áramlik be rajta. Van, amelyik még egyáltalán nem volt bent nálam, de a legtöbbet “ismerem”.
- Hyung, ki ez a cuki? - közeledik felém egy fekete, felnyírt hajú, piercinges fiú. Mintha valami állatkerti látványosság lennék, úgy guggol le tőlem két méterre, és fejét forgatva méreget engem. Ettől akaratlanul is TaeTae jut eszembe. Az első találkozásunk is hasonló volt, csak ezerszer jobb körülmények közt. Már akkor majdnem meghaltam. Most mire számítsak?
- Hagyd, majd később játszunk vele, de már mindjárt indulnunk kell, hogy beleférjen még egy utolsó próba, úgyhogy húzd vissza a seggedet! - ordít rá valaki a háttérből, de mivel kitakarja a többieket - meg nem is érdekel -, fogalmam sincs, ki.
- Baszott irritáló vagy - szűri fogai közt, és egy nagy sóhaj kíséretében felegyenesedik.
- Tessék?!
- Semmi - forgatja meg szemeit, és egy utolsó pillanatra rám néz. - Szia, cuki - int, megannyi gúnnyal hangjában és csatlakozik a többiekhez.
- És vele addig mi lesz?
- Ren elvállalta estig.
- Igazán nagylelkű…

Mielőtt kicsődültek volna, egy cingár, ijesztő képű, türkizes hajú srác lépett be. Valamit még beszélt a banda leaderével, majd kényelembe helyezve magát, elővette a telefonját és játszani kezdett rajta, tökéletesen telibeszarva jelenlétemet. Nekem több sem kellett, szinte azonnal elnyomott az álom.

- Már lehet? - üti meg egy éles hang a fülemet.
- Várj már meg minket is! - trappolnak valahol a távolban.
- Csak még öt perc - nyammogom az orrom alatt, és kezemet a fejemre hajtva takarom ki a fényt.
- Felvehetem? Annyira érdekel engem!
- Nem! Semmi nyoma nem maradhat.
- Gonosz vagy~. Elrontod a partit.
- Inkább kussolj, és keltsd fel!
Valaki a talpával rángatva oldalamat taszít vissza a vitathatatlan valóságba, és belémmarkolva húznak ülő helyzetbe.
- Kyungsoo, ez nem hiszem, hogy okos ötlet lenne - aggodalmaskodik egy alacsony, melírozott, hosszabb hajú, esélyesen srác egyed. A bal szemem teljesen be van dagadva, így azzal semmit nem látok, de azt kívánom, bár a másikkal se látnék. Az összes fiú körém gyűlve néz hol rám, hol a vezetőre, kinek a kezében valami hosszúkás, műanyagszerű tárgy van, végén két elágazó résszel, markolatán meg karral.
- Kipróbálhatjuk rajtad is! - lendíti felé, mire az riadtan elhátrál. Ez ám a csapatszellem.   
- Na, de csináld már! - türelmetlenkednek a többiek, én meg csak unottan figyelem, hogy mégis, mi ilyen nagy esemény. Bármi is az, nekem fájni fog, nekik meg élvezet.
- Jól van már, pofa be! - lép egy határozott lépést felém, és arcélemen finoman végighúzva a cucc végét, egy kíméletlen mozdulattal szúrja nyakamba, mire minden izmom összerándul, szívem kihagy egy ütemet, és egyszerre fájdul meg mindenem. Ám ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott, keserű utóízt és a rossz érzés emlékét maga mögött hagyva. Térdeimet felhúzva próbálom elrejteni magam, mire átadja másnak a tárgyat, és élvezettel érkezik karomba egymás után négy döfés is. A fájdalom hullámai egyenetlenül veszik át az uralmat felettem, melyre pár erőtlen kiáltásnál több reakció nem telik.
Nagyon hamar belefáradok, a szívem is nehezen reagál, de nem hagyják abba. Sokadjára próbálnak visszaültetni, de nem tudom már megtartani magam, nem érzem semmimet. Az ösztöke folyamatos érintése egyszerre mindenemre hatással van, és szép lassan a társaság nevetése is elhalkul.
Magatehetetlenül fekszem, és bármennyire nem vagyok tudatomnál, az áram kíméletlen behatolására minduntalan válaszol a szervezetem.

Valaki ordibál… Veszekednek, és a fejem mellett landol a haszonállatok mozgásra bírására szolgáló eszköz. Mintha megfeledkeztek volna rólam, úgy esnek egymásnak egyszerre hárman, majd négyen és öten. Már le sem reagálom, mikor véletlen valaki gerincembe tapos, éppen csak feltűnik nekem. Minden annyira homályos és zavaros…
A vezető nekem kiált - vagy legalábbis, azt hiszem -, és mellém állva rugdosni kezd. Lábfejét derekam alá bedugva emelget felfelé, mintha csak azt mondaná, hogy álljak fel. Ha akarnék, se menne. Megelégelve semmittevésem, tarkómnál a pólómra markol és felránt, mire gerincem rendellenesen hajlik, mint amibe már csont sincsen, és hiába rángat, akár egy rongybaba, úgy adom meg magam minden mozdulatának.
Akik nem épp egymást ölik, odajönnek hozzánk, és megragadva két karomat, hárman kezdenek kifelé húzni.
Leírhatatlan az az érzés, ami bennem játszódik, míg a késői éjszakába kilépve megcsap a fülledt, pázsit illatú levegő. A fejem erőtlenül csuklik hátra, így vonszolóim lábán kívül mást nem látok, csak az autót, ami felé közeledünk. Ez az a kisbuszszerű jármű, amiben elhoztak…
Nem remélem, hogy hazavisznek. Azt sem, hogy bárhová is megyünk, nem jövünk vissza. Talán meguntak végre. Vagy csak ebben is hasznavehetetlen vagyok már. Bármelyik is, talán egy kicsit bánom. Reméltem, hogy megkímélnek, és egy egyszerű módszerrel megajándékoznak engem az elmúlás csodálatos érzésével. De nem, ehelyett most utazunk. Mint egy zsák krumplit, úgy basznak be a kemény talajra, ám ez nekem már mindegy, még mindig nem érzek semmit. A kocsi felhördül alattam, és már megyünk is. Talán, ha páran vannak most itt, de mikor elkezdek hallani, akkor is csak az önfeledt kacagásuk sérti megkínzott hallószervemet.
Álmos vagyok. “Korán” volt az ébresztő. Félálomban tengődöm hátul, minden egyes kanyarnál az ülés aljának csapódva, míg egy satufék neki nem vág valami kiálló vacaknak. A srácok nem tétlenkednek sokat, kiugorva kirántják a járgány hátulját, és, míg az egyik összefogja a két kezemet, addig egy másik két lábamra markol, és kettőt lendítve rajtam hajítanak ki. Éppen csak leérkezek a nedves fűre, de ők már el is hajtottak. Körülöttem két irányból magasítva van a föld, így arra következtetek, hogy egy árokban vagyok. Ilyen lenne a szabadság? Komolyan magamra hagytak? Pár napja még teljesen a magam ura voltam, és fel sem fogtam, mit is jelent az valójában. Szerencsés vagyok? Egyáltalán nem. Nálam nagyobb szerencsétlenség nincs is a földön.
Mi történne, ha most összeszedném magam, és elindulnék? Hova mennék? Azt sem tudom, hol vagyok. Ha elkezdenék kérdezősködni a legközelebbi faluban, vagy városban, minden bizonnyal rendőrt hívnának rám a kinézetem miatt, onnan meg kórházba kerülnék, és sosem lenne ennek vége. Feltéve, ha van a közelben bármilyen település is. Igazából lényegtelen, mert mozdulni sem tudok, így csak lehunyva pilláimat, várok.
Várom az álmot, melyből többé nem kelek fel...


Felébredve, azon kívül, hogy szörnyen fázom, semmi mást nem éreztem. A fáradtság minden jele egy pillanat alatt szűnik meg, mintha sosem lett volna velem, és kinyitva szememet, meglepetten észlelem, hogy a padlón fekszem. A szőnyeg érdes tapintása és az oldalamat nyomó keménység rögtön felkelésre ösztökélt, így összeszedve magamat, minden gond nélkül két lábra állok.
- Huhh? - nézek körbe riadtan. Ez a hely kicsit sem ismerős számomra. Egyáltalán nem visszataszító, sőt…! Csak idegen. Önmagamat meghazudtoló nyugalom árad szét bennem, ahogy mindkét végletet szemügyre véve, tanácstalanul toporgok egyhelyben. Egy szörnyen hosszú és szűk folyosó kellős közepén állok.
Hol vagyok? És hogy kerültem ide? Annyira zavaros az egész, mégsem kifejezetten érdekel. Csak, mintha valaki hiányozna nekem, ám ebben korántsem vagyok biztos. Kerestem őt, nem is olyan rég… Anya? Tényleg, anya… Haza kell jutnom, mielőtt mérges lesz rám. Már rég vége az óráknak, és én azt sem tudom, hol vagyok!
Zsebembe túrva, ujjaim telefonom után kutatnak, ám akárhogy keresem, egyáltalán nem találom magamnál kis, nem éppen hű készülékemet, ehelyett viszont, egy papírfecni akad a kezembe. Kihajtogatva a már majdnem bőrömmel egy árnyalatban lévő, fehér anyagot, a kis lap közepén még kisebben virító betűket kezdem fixírozni.
“Küzdj”
Aha… és mi ellen? Vagy mi van? Nehéz lenne egyszer úgy történnie bárminek, hogy azt én is megértsem?
Az alacsony mennyezeten citromsárga, neon égők biztosítják a minimális fényt, talán teljesen a végtelenségbe vezetve.
A távolban, valamit motoszkálni vélek felfedezni, de még valahogy ez sem tud semmiféle érzést kicsikarni belőlem. Talán a kíváncsiság legapróbb szikrája lobban mellkasomban, de semmi több. Gyilkosokat megszégyenítő rugalmassággal és ridegséggel közeledik felém a hosszú szőrű, hófehér macska, minden ésszerű törvénynek ellentmondva, szinte világító tisztaságban. Egy lusta pillantást tesz arcomra, és narancsos íriszei mögém, a távolba révednek, míg el nem ér a lábamhoz. Homlokát sípcsontomnak ütve, szégyentelenül tekereg és dörgölőzik hozzám, mintha csak a gazdája lennék, és most tértem volna haza.
- Szia - guggolok le hozzá, kezemet nyújtva elé, melynek arcát nekidöntve kúszik végig. - Hol vagyunk? - kérdem, mintha valószínű lenne, hogy egy állat válaszolna nekem. Talán, csak jó hallani a hangomat - nem mintha olyan szép lenne… Utálom a csendet.
A macska, mintha valami túlvilági zajt hallana, hirtelenjében felkapva fejét, hegyezni kezdi füleit. Reagálni sincs időm, kisiklik simogató kezem alól, és eszeveszett rohanásba kezd. Gondolkodás nélkül eredek utána, és mindent bevetve futok, végig trappolva a puha, bordó, fekete mintákkal keresztezett szőnyegen. Nem érzem az ilyenkor megszokott zsongást a tüdőmben, vagy a mozgás ellen tiltakozó fájdalmat lábaimban, ám még így is esélytelennek bizonyul az egész, mivel a macska egyre csak távolodik tőlem. Nem vagyok elég gyors… Több tucat ajtót magam mögött hagyva, kicsit talán hirtelenjében torpanok meg, magam sem tudva, mi miatt. A lényeg, hogy megint magamra maradtam.
- Na szép… - sóhajtok fel, és hajamba túrva térképezem fel a helyet, ami még mindig pontosan ugyan úgy néz ki, mint ahol felkeltem. Ez valami beteg tréfa lenne? Megint egy rémálomba csöppentem…
Valamivel több életkedvvel pásztázom a távoli sötétséget, bármi jelét keresve, hogy visszajön-e a macska. Mondjuk, mi változna, ha így lenne? Még mindig itt lennék, pontosan ugyanígy. Hát, akkor tenni kéne valamit.
Szemeimmel végigjárva az egymás után sorakozó ajtók sokaságát, kénytelen vagyok beletörődni, hogy bizony mindegyik teljesen ugyanolyan. Sima, sötétbarna falapok, kilincsel. Kizárt, hogy mindegyik mögött legyen valami, ám, ha mégis, akkor gondolom, ugyanaz. Mi szokott történni az álmaimban? Menekülök. Talán erre értette az a papír? És mégis ki írta? Mi lenne, ha most nem menekülnék, hanem végre én tenném meg az első lépést?
Ha mind ugyan olyan, mindegy, hogy melyiket nyitom ki, nem? A hozzám legközelebbihez lépve, kezemet határozottan csúsztatom a hűvös fémre és kezdem el nyomni, mire valaki keze az enyémhez ér, visszahúzza karomat, én meg ijedtemben jó fél métert ugrok.
- Azt a… - harapom el mondatom végét és kitágult szemekkel meredek az eddig észrevétlen alakra. Komolyan, ez hogy került ide?
- Jól meggondoltad? - szólal meg szörnyen mély, mégis barátságon hangon. A fiú nem lehet nálam sokkal idősebb, ám meglepő, hogy majdnem fél fejjel magasabb, pedig nem vagyok egy alacsony termet. Ajkai szórakozott félmosolyra húzódnak, ami valamiféle kellemes látszatot ad, amúgy is aranyosnak ható arcának. Kócos, hullámos fürtjei rakoncátlanul lógnak szemébe, világosbarna színben tündökölve. Egy lezser, fekete, mintás pólót visel, rajta szegecses dzsekivel, meg valami teljesen átlagos, sötétebb kék, szűk farmert, fekete vászoncipővel. Rendesen végigmérve a srácot, eszembe ötlik, hogy azt sem tudom, rajtam mi van! Félve pillantok le, attól tartva, hogy én jelenleg anyaszült meztelen vagyok, pedig erre azért kevés esély van, mivel érzem, hogy tökre nincs így. Viszont, egyáltalán nem nyugtat meg a látványom. A felsőm, de még a nadrágom is mindenhol szakadt és véres, szörnyen mocskos, és még kemény is a rászáradt dolgoktól. Ehhez képest rajtam egy apró karcolás sincs. Mégis, mi… - Jól vagy? - hajol közel arcomhoz, ezzel kizökkentve gondolataim közül. Ez, mégis, milyen kérdés?! És mit lehet erre mondani? 

- Mi?
- Aggaszt valami? - vált át arca sajnálkozóba.
- Mi ez a hely?
- Nagyon szerencsés vagy - támaszkodik át másik lábára, és kezeit zsebre dugva jelenik meg újra ajkain az a szórakozott mosoly. Nem ismerem ezt az embert. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem is láttam. Mit keres az álmomban? És miről beszél?
- Miért? - hagyom elsiklani a témát kérdésem felett.
- Te még választhatsz. Ez egy isteni ajándék, annak ellenére, hogy nem önszántadból vagy itt.
- Mert ho…
- Ez csak kevés embernek adatik meg. Még van mit helyrehoznod, ne szalaszd el. Ne félj kimutatni az érzéseidet és tudatni másokkal, hogy mit gondolsz. Nagyon sokat veszítesz, ha örök életedre egy álca mögé rejtőzöl - magyaráz, kezeivel mutogatva, de mintha egy teljesen más nyelven mondaná, alig fogok fel valamit belőle.
- Úgy beszélsz, mintha meghaltam volna - legyintek játékosan.
- Sajnálom - komorodik el, amivel egy pillanatra a frászt hozza rám.  
- Mit? - nyelek egy hatalmasat, próbálva lenyomni a feltörő keserűséget.
- Én nem mondhatok semmit - tesz egy fél lépést hátra, valamivel nagyobb teret adva nekem.
- Ezt, mégis, hogy érted?
- Emlékszel azokra a fiúkra?
- Elég sok fiút ismerek… - morgom csalódottan, mert megint kitér.
- Tudod, hogy miért tették mindezt? - mutat végig szánalmas mivoltomon, mire fejemben őrült tempóban mozogni kezdenek azok a bizonyos fogaskerekek. Még mindig nem értem őt, de világosan a tudtomra adta, hogy erre bizony magamtól kell rájönnöm. Mit tett velem, és ki? - Csak egy név. Mondj el mindent róla, amit tudsz - Gerincemet teljesen kiegyenesítve, minden létező idegszálammal vártam, hogy, mégis, kit hoz fel, és csak remélni tudtam, hogy nem megint valami rossz találós kérdés. - Min Yoongi
Min…? Yoongi…? Értetlen arcom láttán felkacag, de mégis, hogy lehet minden boldogságot kizárva, ennyire élettel teli hangot kiadni? Rohadtul zsong a fejem most ehhez. Yoongi… A KURVA ÉLETBE! Suga… Jézus istenem, hát ki vagyok én?!
- Szőke! - vágom rá hirtelen, mert semmi mást nem tudok így hirtelenjében előhozni, mire már komolyan elneveti magát. Ezt, gondolom, megint jól megcsináltam…
- Nem a kinézetéről - törölgeti kibuggyant könnyeit. - Hanem, hogy te mit gondolsz róla - hogy én? Ezt már annyiszor lezongoráztuk másokkal. Túl sok a kétes érzés, ráadásul a cserbenhagyottság keserű íze is tépi még a számat. - Ne gondolkozz, csak mondd ki - szól szelíden.
- Nem ismerem elég jól, hogy jogom legyen véleményt alkotni róla - próbálom hárítani, mert nem hiszem, hogy egy idegennek akarok erről beszélni.
- Ne hazudj, Jungkook - mély hangja szinte simogat, míg szavai pengékként vájnak belém.
- Honnan tudod a nevem? - hűlök el, kezeimet már ösztönösen magam elé tartva, holott egy csöppet sem mozdult.
- Honnan tudsz Suga hyungról? - kezdek el hátrafelé araszolni, de ő még mindig nem mozdul.
- Nyugodj meg, jó? Megpróbálom megmagyarázni, de ahhoz az kell, hogy lehiggadj - mutatja fel tenyereit védekezően, mire megadóan leeresztem a kezeimet, de nem közelítek. - Ezeknek az ajtóknak jelentésük van - mutat körbe, én meg készségesen nézem. - Egy esélyed van. Egyetlen egy! Minden második ajtó neked kedvez, ám az összes többi, hát, hogy is mondjam… nem - dörzsöli idegesen tarkóját. - Te döntesz, hogy mit teszel, de nekem tudnom kell, hogy számíthatok-e rád.
- Miben? - kérdem szörnyen halkan, már előre félve a választól.
- Vigyázni fogsz rá? Vigyázni fogsz Yoongira?
- Miféle beteges és abszurd álom ez? - török ki idegtépő, már-már hisztérikus hahotázásba. - Hogy én, vigyázni Sugára? Hát jó vicc - csapkodom már saját térdemet, míg ő továbbra is higgadtan figyel engem.
- Ez nem egy álom…
- Hát hogyne, én meg a fogtündér vagyok - rántok elő valami közhelyes szart, nyomatékosítva hitetlenségemet.
- Mondd, Jungkook… mi az utolsó földi emléked? - földi. Kiráz a hideg.
- Elaludtam az út szélén, miután kiraktak - közlöm még magamnak is meglepően nyugodt hangnemben.
- Vagy…?
- Nincs vagy. Semmi másra nem emlékszem.
- Azért, mert…?
- Mert elaludtam, hogy álmaimban egy idegen csávó kétértelmű dolgokat kérdezgethessen rólam, belőlem teljesen hülyét csinálva - nem, ez nem én vagyok. Mikor engednék meg magamnak ilyen hangnemet, bárkivel szemben is?
- Te még mindig jobban fogadod, mint ahogy azt én tettem - szórakozik jót saját nyomorán.
- Tényleg… - ötlik hirtelen eszembe. - Ha innen a kiút csak egy ajtó és tegyük fel, hogy ez nem álom - de ugye, miért lenne más -, akkor te mit keresel még itt?
- Ez egy nagyon jó kérdés - néz le meggyötörten cipőjére, és a szőnyeget kezdi rugdosni. Az eddig hatalmas és megtörhetetlen fickó hirtelen milyen kicsi és gyámoltalan lett. De ki ő? - Én még nem döntöttem - szilárdul meg tekintete, és mélyen az enyémbe fúrva, ártatlan hangja kettészeli a folyosó végeláthatatlan némaságát.
- Mióta vagy itt? - bombázom tovább könyörtelenül, kiadva mindent, ami most érdekel.
- Már túl régóta.
- És te vagy az egyetlen?
- Nem. Rengetegen vagyunk. Sok megtört, hozzám hasonló, gyáva lélek. De figyelj rám… Lehet, hogy nekem még nem megy, de ne hezitálj sokat. Nekem nincs mit veszítenem, ám neked annál több. Ha sokat vársz, az idő kíméletlenül nyomot hagy rajtad, és elfelejtődsz.
Értem is, amit mond, meg nem is. De képes a képembe hazudni! Ha nem lenne veszíteni valója, akkor rohadtul nem tökölne ennyit! Vicc, hogy mennyire komolyan veszem már ezt a badarságot.
- És te miért jöttél most hozzám?
- Hogy vigyázz rá. Vigyázz Yoongira.
- Mert ki ő? - mondom is, amint befejezi, egy másodperc nyugtot sem hagyva neki.
- Min Yoongi.
- Tudom a nevét. Mi közöd van neked ahhoz az emberhez?
- Látom, most nagyon feldúlt vagy - ereszt meg egy lesajnáló mosolyt. - Szerintem, én hagylak kicsit gondolkodni. De ne feledd… Minden tettednek következményei vannak - fordul meg, és hagy magamra, meg sem várva, mit reagálok.
- Hol talállak meg, ha szükségem lenne rád? - kiáltok még utána, holott nem is látom már.
- Ne aggódj, nem lesz… - érnek még el halk, higgadt szavai, teljesen felbolygatva engem.
Esküszöm, már semmit sem értek. Annyiszor feltettem magamnak a kérdéseket, hogy engem is idegesítenek.
Nem sok mindenre emlékszem a múltamból. Mondhatni semmire, maximum arcokra és érzésekre, ha elég erősen koncentrálok. Választanom kell, vagy megőrülök. Remélem, ha kinyitom végre az egyiket, felébredhetek ebből a tébolyból. Mert, ugye, ez csak egy álom.
Ha sokáig gondolkodnék, hogy melyik legyen az, változna bármit is? Befolyásolja a végeredményt, hogy mennyire húzom az időt? Nem. Akkor minek tökölnék? Ha elrontom, elrontom. A lényeg, hogy minimum ugyanott szeretnék ébredni, ahol voltam, de a legjobb az ágyamba lenne. Vagy, talán mégsem…
Én sem tudom, valójában, mit szeretnék. Visszakerülni oda? Az a rémálom, vagy ez? Ha jól értelmeztem a srác szavait, most meghaltam. De, ha mégsem, és rossz ajtót választok - ami elég valószínű, főleg, ha engem nézünk -, akkor meg fogok. Szerintem, még ezzel is meg tudnék békélni. Annyira utálom már a folytonos szenvedést és ballépést, hogy talán ideje lenne végleg feladnom. Beteg dolog azt gondolni, hogy majd pont én fogok vigyázni valakire, de főleg egy olyan személyre, aki mérföldekkel erősebb és jobb nálam. Hát hogyne…
Tenyerem újra egy találomra kiválasztott ajtó hideg fémkilincsére simul, és kétes érzésekkel nyomni kezdem.
Nekem már minden mindegy… 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts