16. Assistance

- Tudom, uram, és igyekszem bepótolni - hajlongok az idős professzor előtt. Az üres szavaim érthetően verődnek vissza a falról, éreztetve, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan. Hiába próbálkozom, engem tényleg nem érdekel.
- Holnapig kapsz haladékot, ha ez nem sikerül, közepesre zárlak - fenyeget szigorúan. Közepes? Az jó, nem? Régen semmiképp sem adtam lejjebb a legjobb osztályzatnál. Akár éjszakákat tanultam át, arról ábrándozva, ha mindent elvégzek, lesz egy jól fizető állásom, el tudom látni édesanyámat és az öcséimet, így boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ilyen gyerekes álmokkal nőttem fel. Hahh, majd én örökre ott fogok élni, mi? Már van valakije, igazából rám szükség sincsen.
- Köszönöm szépen - foglalok helyet az általam alkotott kis barikádba. Valaki mindig ül mellettem és próbál velem beszélgetni, de nem értik, hogy én erre nem vagyok vevő. Még az a jobbik, mikor egy fiú, mert a lányok elég tapadósak.

Viszonylag nyugodt lelkivilággal ballagok a következő termem felé, mire a korlát szélénél megállít egy nálam kicsivel alacsonyabb, hosszú, fekete hajú, eléggé kisminkelt lány. Ha jól sejtem, a felsősöktől való, mert nem tűnik annyira fiatalnak. Vagy, csak ez a sok festék teszi…
- Jungkook - ah? - mereszti rám hatalmas, kiszempillaspirálozott pilláit. Ne hívj így, idegesít! Főleg ilyen nyávogásszerűen.
- Tessék?
- Biztos nehéz életed van - mondja mindenféle érzelemtől mentes hangszínen, bennem meg megreked a levegő. Hogy jön ide az én életem?
- Mi? - bukik ki belőlem, mint már oly’ sokszor.
- Mondd csak, ráérsz valamelyik délután? - nem tudom követni a gondolatmenetét. Mi van?
- Sajnálom, de kö… - kezdeném, ha nem vágna közbe.
- De Jungkook - ah, nem árt néha a pihenés sem - mászik már-már túlontúl közel. Megpróbálok hátrálni, de hamar be kell látnom, hogy ha nem növesztettem szárnyakat, netán nem tudok valahonnan pókhálót lövelni, akkor ez esélytelen, a másodikról leesni meg nem lehet kellemes érzés. - Segítek kikapcsolódni - simul lábával az enyémnek.
- Öhm, köszö… - teszek még egy kísérletet az elutasításra, kezeimet magam elé tartva, de megint hiába.
- Ne aggódj, jó lesz - leheli az arcomba.
- Én ko… - minek is töröm magam?
- Hagyd magad - simít végig egy műkörmös ujjával pólóba bújtatott vállamon, amitől teljesen kiráz a hideg.
- Ebből elég lesz! - morran fel valaki, és rántja hátrébb a lányt. - Kurva gyorsan takarodj el, ha nem akarsz bajt!
- Yoongi, mi a frász bajod van?! - húzza ki magát és dühösen mered megmentőmre.
- Nem hallasz jól? - vonja fel egyik szemöldökét. - Azt mondtam… TAKARODJ! - Megfagy körülöttünk a légkör és mintha a folyosó is kiürülne. Lehet, mégis vannak szárnyaim? Próba szerencse…
- Hülye pöcs - szitkozódik a csaj és idegesen eltipeg a legalább tíz centis magassarkújában. Ez meg mégis, mi volt?! És honnan ismeri Sugát? Talán, erre nem is akarom igazából tudni a választ.
- Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?! - fordul felém még mindig felajzott kedéllyel. - Egy rohadt ribanctól nem tudod megvédeni magad? Vagy netán élvezted a figyelmét, vagy mi?! - kiabál le engem, így, az iskola kellős közepén. Ilyenkor nagyon is félek tőle. Érzem, hogy könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de gondolkodni sincs erőm, csak meredek rá. - Mondd nyugodtan, és akkor mehetsz is! - nem, Suga, kérlek… Ne csináld ezt. - Szólalj már meg az ég szerelmére! - lép egyet felém, mire elfog a pánikfélelem és eszeveszett rohanásba kezdek lefelé. - Jungkook! - hallom meg kiabálását, de ezzel csak azt érte el, hogy már hármasával ugráljak le a lépcsőkön. Kicsordul az első csepp, melyet követ a második, a harmadik és már megállíthatatlanul folyik. Nem tudom, hova sietek, csak hagyom, hogy a lábam vigyen, egy olyan helyre, ahol biztosan nem fog megtalálni. A földszinten nagy a tömeg, a felsősök szünetekben kijárnak dohányozni, vagy a boltba. Minket még nem engednek ki, erre szigorúan figyelnek is. Szinte semmit sem látva kerülgetem az embereket, mígnem nekimegyek valakinek. Fejemet felemelve nézek egy egészen rövid pillanatig a szemébe, de torkomon akad a szó.
- Süti, mi történt? - A szemem sarkából látom, hogy mozdul a keze, ám gyorsan kapcsolok és vállának nekimenve rohanok tovább. Na, szép, ezt is megoldottam. Ijedten rontok be a tornaterem fiú mosdójába, remélve, hogy itt nem érhet baj. Reszketve sietek a végébe, ahol hátamat a falnak vetve hagyom magam lecsúszni a hideg csempén, majd lábaimat átölelve temetem arcomat a térdembe. Nem merek túl hangosan zokogni, így inkább csak magamban sírdogálok, jobban mondva, bőgök, mint valami kisgyerek, akinek leesett a fagyija. Hülyének érzem magam, és Suga teljesen jogosan akadt ki rám. Mit tehettem volna? Legközelebb lökjem el magamtól az embereket? Bántsam meg, tiporjak én is a lelkükbe? Nem, én nem ilyen vagyok… Igazából megmentett, de mégse. A csaj előbb, vagy utóbb leszállt volna rólam, ám így most ő okoz nekem fejfájást. Nem direkt hagytam magam. Én annyira egy… az ajtó nyikorgása zökkent ki. Szorosabban összehúzom magam és még levegőt sem veszek, nehogy lebukjak. Nem mintha nehéz lenne, mert a bejárattal szemben ülök a csapsor végén, de így legalább senki nem akar majd szórakoztatni. Remélem…
Jungkookie? - hallok meg egy ismerős, meglepetten csengő hangot, mire felkapva a fejem egy tornacuccban lévő Jiminnel találom szemben magam, aki kérdőn méreget engem. Miért pont beléjük botlok mindig? Miért nem tudna most az egyszer egy idegen bejönni, aki dolga végeztével távozik, ahogy illik? Miért vannak ott mindenhol? Átjár a sarokbaszorítottság érzete, a könnyeim meg még az eddiginél is sűrűbben kezd hullani. A fiú nem szól semmit, csupán az arca tükrözi az érzelmeit, melyről szomorúságot vélek leolvasni, még valamivel. Félelem? Tartózkodás? Mit keres egyáltalán itt? Óvatos, megfontolt léptekkel közeledik felém és mellém érve, szörnyen lassan helyet foglal mellettem, és egyik karját átveti a vállamon. Meghökkenve nézek rá, de ő nem is engem figyel, inkább maga elé mered. Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mert félek, hogy kiakad. Nagy levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és a percek teltével érzem, ő nem fog most bántani. Fejemet a vállára hajtom, mire éppen csak megrezzen, de nem törődve ezzel figyeli tovább a tájat. Egyenletes légzését figyelve igyekszem a sajátomét hozzá hangolni. Tudom, hogy nem kedvel engem, így nem is értem, miért nem hagyott itt. Észre se vettem volna. - Kook - szólal meg, kicsit talán meggyötörten.
- Hm?
- Menjünk ki - kezd el felállni, én meg elhúzódok, hogy legyen helye, és összekaparom magam. Válla felett rám pillantva indul meg kifelé, így hát nincs mit tenni, követem. Zsebre vágott kezekkel, kihúzott háttal halad végig a folyosón, majd bekanyarodik az étkező irányába, és szinte leszökell azon a pár lépcsőfokon, amik az ebédlőbe vezetnek. A lehető leglazábban vág végig a nagy helységen keresztül, és legsármosabb mosolyát előhúzva hajol rá az ablak előtti pultra, mire meg is jelenik egy középkorú hölgy. - Jó napot - köszön, erőltetett boldogsággal.
- Miben segíthetek, fiam? - terül el a nő arcán is egy mosoly, csak az övé sokkal őszintébb.
- Egy tál ramyunt kérek szépen - kotorászik a nadrágjában és csap le egy adag pénzt. Mit keres nála, ha tesije volt?! Nem értem ezt a gyereket…
- Máris hozom - tűnik el a kiszolgáló, hogy pár perc után vissza is térjen a kért étellel. Jimin illedelmesen megköszöni, majd újra elindul, ám most nem messze, egy közeli asztalnál foglal helyet. Mellé ülök, mire elém tolja a tálat, az időközben elvett evőeszközzel.
- Tessék - csupán ennyit mond, és fejét a kezébe hajtva néz engem.
- Köszönöm - pillantok félre szégyenlősen és enni kezdek. Néma csendben üli végig, ahogy én táplálkozom, nem tekintve máshova akkor sem, mikor bejön egy csapat diák. Egyedül telefonja csörgése tudja kiszakítani az engem való vizslatásból, amiért most hálát is adok az égnek.
- Mi az? Aha. Nem kérdeztem. Mert csak. Jól van, majd később. Jó, cső - teszi el, én meg már végeztem is.
- Köszönöm szépen, hyung - állok fel, hogy meghajolhassak.

A napomat valami hihetetlen mennyiségű melankólia öleli körbe, mely nem hagy figyelni semmire. Nem mintha akarnék… Nem érdekel az, ami előttem folyik. Miért is próbálom én megérteni az embereket? Nem tartozik a hatáskörömbe mások kiismerése, mikor még saját magamról sem tudom, ki vagyok. A barátaim… a családom… kik azok, akik engem körbe vesznek? Mi van, ha minden csak álca? Ha egyszer felébredek, és teljesen egyedül maradok? Miért bízzak meg valakiben, ha nem tudom valójában, ki ő? Senkiről sem. Suga szeret engem egyáltalán? Néha úgy tűnik, erre nem tettem semmit, és kiabál velem, pedig tudja, hogy azt mindennél jobban utálom. Ezek után, hogy álljak elé? Mi az, amit tennem kell? Én komolyan szeretem őt, és így belegondolva, talán az én hibám, hogy kiakadt rám. Sosem tudattam vele, sőt, ügyeltem, hogy még véletlen se érjek hozzá, vagy mondjak olyat, mióta elmentem hozzá. Talán el kellene mondanom? Nem, nekem az nem menne… Önszántamból a közelébe sem merek menni. Úgy hiszem, inkább velem van a baj, és mindenki más normális.

Próba után mindenképp mehetnéket éreztem, a legtávolabb akarom tudni magam tőle. Tudom, hogy amint lehetősége adódik rá, keresni fog, én meg menekülni is gyáva vagyok.
- TaeTae, ma nem tanulhatnánk inkább nálad? - fogom meg az előttem elsuhanó srác karját, ezzel megállásra késztetve.
- Nekem mindegy - ránt vállat. - De miért?
- Csak… mert jobb - igen, Kook, jobb, ez aztán a válasz! Istenem, inkább megyek és beleépítem magamat a falba.
- Rendben, akkor öltözök - barátom nem firtatva az ügyet felsiet, hogy átvegye a cuccait.
- Kint megvárlak! - szólok még utána, és a konyhába sietve elköszönök a házigazdától is. - Hyung, átmegyünk Taéhoz tanulni. Holnap találkozunk.
- Szia, Jungkookie - mosolyog rám szelíden.
Kisietek a házból, és a kapu külső felének támaszkodva várok, mire nem sokkal később meg is jelenik Tae, Jiminnel a nyomában. Ő miért jön? Nincs pofám megkérdezni, és a hangulat is elég feszült, egész úton csak Taehyung hozza a formáját, míg mi némán kullogunk mellette. Biztos vagyok benne, hogy mindent elmesélt neki, elvégre ők össze vannak nőve. Hihetetlen, hogy elég a legkisebb csalódás, és én már rögtön felveszem a nyúlcipőt.
Odaérve nem volt otthon senki, így a földszinten az egyik hálószobaszerű helyet elfoglalva hármasban tanulásba kezdtünk, ami abból állt, hogy ők ketten magyarázták nekem a fizikát, én meg hevesen bólogatva helyeseltem mindenre. Közepes osztályzat, várj, jövök már… 

Az az utolsó órám előtti szünetben esetlenül botorkálva egymagamban keresem a következő tantermet. Kilencedik óra. Tök jó. Már majdnem kihalt az épület, ilyenkor nagy a nyugalom. Ma kivételesen az ebédet is kihagytam, így lassan valami táplálékot is magamhoz vehetnék. Mindegy, majd Jin felé benézek a boltba… Egy megfáradt sóhaj kíséretében hátra ejtem a fejem, és tekintetem a plafonra szegezem. Rossz kedvem van. Sok nekem ez a hajtás, haza akarok menni és csak aludni, míg magamtól fel nem ébredek. Érzelmileg is összeroppant, hogy nincs egy szabad percem sem.
- Jungkook! - ugye, nem?! Rémülten pillantok hátra a vállam felett, mire meglátom őt a felfele vezető lépcsőtől felém sietve.
- Rohadt életbe - csúszik ki a számon, amit, valószínűleg, úgysem hallott meg, és futásnak eredek. Mindennemű cél és ötlet nélkül, csak megint menekülök. Hallom, hogy a nevemet kiabálja és megállásra szólít fel, de nem érdekel, a második emeleten befordulva a szaktermek felé veszem az irányt, és be is rohanok a leghátsóba, ahol lesz elméletileg az órám. Áhh, kicsit se néz mindenki hülyének, dehogy is…
Hála az égnek, most nem is ült mellém senki. Ha így folytatom, el fognak küldeni az iskolapszichológushoz. Mondjuk, utolsó héten már csak nem…
Végigropogtatva elgépemberedett tagjaimat kilépek a folyosóra, már-már egy mosolyszerű képződménnyel ajkaimon, ami a tanítás végének szól. Kifordulva a helyes irányba azonban rögtön megtorpanok, mikor is hat fiúval találom szembe magamat. Mögöttem egy rács választja el ezt a helyet a suli egy másik felétől, na meg elég gáz lenne most lelécelni, így csak kikerekedett szemekkel megállok a előttük. Mégis, mit keresnek itt? Ha jól tudom, ma egyedül nekem van ennyi órám.
- Süti, mi a baj? Sápadtan tűnsz - lép elém Tae és vállaimra fogva játékosan megráz, de ezt most nem igazán tudom értékelni.
- Jungkook? - jön közelebb Namjoon, hogy megbizonyosodjon szellemi jelenlétemről.
- Miért vagytok itt? - makogom, véletlen se nézve felé.
- Elkértük a tornatermet, hogy tudjunk gyakorolni a holnapi meccsedre - vigyorog a képembe barátom. Hogy mi? Mégis, hogyan, meg miért?
- Nincs nálam váltó ruha - közlöm, mint valami mentsvárat.
- Megnéztük, hogy volt-e ma tesid, mielőtt jöttünk, úgyhogy hoztam, ne aggódj - mosolyog rám Jin, felmutatva a kezében lévő szatyrot.
- Nem táncot kéne gyakorolnunk? - próbálkozom, hátha megúszhatom ezt valamivel. Utálok kosarazni!
- Azt majd, ha hazaértünk, na, de most gyere - karol át Tae és húz magával, egészen le az öltözőig. Nem törődnek az osztálytársaim kíváncsi tekinteteivel, mindent kizárva nevetgélnek valamin, amire én nem is figyelek. Miért velem történik mindez?
- Én már átöltöztem - mutat végig magán Jimin, ahogy leérünk a terem elé. - Bent leszek - hagy minket ott, míg mi felmegyünk az öltözőhöz.
Mindenki vetkőzni kezd, és most kicsit sajnálom a hyungokat, hogy nem tudják, hogy én… Tehát azt. Akkor biztos máshogy oldanák ezt meg, mint, ahogy Jimin is tette. Ennek ellenére Jin sem vonul félre, zavartalanul készülődik. Ha ők nem szégyenlősködnek, akkor én sem fogok. Átvéve a kapott ruhákra, illedelmesen várom a többiek elkészültét, feszengve vizslatva a földet. A sarokban ülök, mellettem meg Tae van, így nem kell aggódnom.
- Jól gondold meg, mit csinálsz - borzolja össze a hajamat. - Kint leszek, ha baj van - lép el tőlem, én meg értetlenül kapom rá tekintetem.
- Kész vagytok? - teszi fel a kérdést Jin. - Akkor hajrá! - Felállok, hogy kövessem, ám valaki elállja az utat előlem. - Csak okosan - lapogatja meg kifelé menet Suga vállát és amint a többiek is elhagyják az öltözőt, becsukja az ajtót.
Ne, ugye nem? Engem most itt hagytak ezzel a személlyel kettesben?! Istenem, mondd, mit vétettem, és ígérem, helyre hozom, csak ezt ne! Becsaptak, átvertek!
- Jungkook - közelít, de én nem hagyom magam, hátrálni kezdek, míg hátam a falnak nem vetődik. Becsukja szemeit, kifújja a levegőt és erőt véve magán, rám néz. Nem mozdul, csak áll, de nekem már ez is sok. - Tudod, hogy nem foglak bántani…
- Tudom - vágom rá egyből a hazugságomat. Honnan tudhatnám? Oké, már többször megmentett, de akkor sem fogom elfelejteni, amit velem tett.
- Esküszöm - teszi fel mindkét kezét és tesz még egy próbát megközelítésemre. Megint azt hiszi, hogy ez segít. Tudja jól, hogy nem kell hozzá semmilyen eszköz, engem simán leterít. - Ne haragudj rám - fonja körém karjait. - Nem akartam rosszat mondani - vesz lejjebb hangjából. Erre most, mégis, mit mondjak? Én voltam a hülye… én csesztem el. Én cseszek el mindig mindent, míg megint ő kér bocsánatot. Még mindig azon az állásponton vagyok, hogy nekem kellett volna férfinak lennem ott, és akkor, így legalább nem történt volna meg mindez. - Ne félj tőlem… kérlek - elkeseredett. Hogy is félhetnék, mikor ennyire aranyos vagy? Kezeimet felemelve fonom karomat mellkasa köré és temetem arcomat nyakába. Bár ne lennék ekkora szerencsétlenség…
- Sajnálom, hyung…
- Én sajnálom, törpe - túr a hajamba. Most komolyan letörpézett? Tényleg? Így én szoktam az öcséimet hívni! Rohadtul nem vagyok törpe! Még őt is túlnőttem már! Mielőtt elengedne, még egy gyors puszit nyomok arcára, ami éppen csak érinti bőrét, mégis ledermed, amit én kihasználva kibújok öleléséből és kiszaladok a többiekhez.
- Mire virul a fejed? - csatlakozik hozzám Tae a lépcsőn való lenyargaláshoz.
- Semmire - válik szélesebbé a mosolyom.
- Aha - mér végig gyanúsan, de nem hagyom, hogy kérdezősködjön, beszaladok a terembe és nyelvet öltve rá, Jin mögé bújok. - Gyerekes vagy! - kiabálja utánam.
- Ez van! - nevetek fel.
- Kibékültetek? - néz maga mögé Jin, de meglátva engem, ő is elmosolyodik. - Örülök.
- Yo, akkor oszthatjuk is a csapatokat!  - lépet kis társaságunk köreibe Hoseok. - Valahogy úgy kellene, hogy egyenlőek legyenek az erőviszonyok - elmélkedik minket nézegetve. - Kik a jobb játékosok?
- V, Jimin és Suga - mutat végig az említetteken Nam.
- V-ssi, te akkor legyél Kookkal, Jinnel, meg Monival, én meg leszek Sugával és Jiminnel.

Mindenki beáll a maga oldalára, majd Jin és Hobi középre állnak, Suga meg tőlük pár lépésre. Feldobja a labdát és Jinnek sikerül elütnie, így a másik oldalra esik. Jiminnek nem is kell több, megragadva a nagy narancs gömböt pattogtatva megindul az irányunkba, Tae meg azonnal rá is ront. Míg én állok a pálya közepén, mint valami kuka, körülöttem csak úgy folyik a meccs.
- Süti! - hallom meg “becenevem”, és a hang irányába fordulva a labda fogad, ami egyenesen felém repül. Reflexből nyúlok érte és magamhoz tartva kétségbeesetten körbe nézek, ugyanis mindenki közelít. - Ne fogd túl sokáig, azt pattogtatni kell.
Még mit nem! Amint földet ér, már simán el is veszik, hát így engedjem én el?
- Jungkook, ez a kosár lényege - áll meg tőlem tisztes távolságban Suga, a többiekkel együtt. - Hope, menj rá te! - küldi nekem Hobit. Hogy mi? Elrettenve meredek a rapperre, aki nevetve fut hozzám és nyúl a labda után, amit készségesen oda is adok. - Nem, nem, nem! - hadonászik, visszaszerezve a tárgyat és felém hajítja. - Hallod, a múltkor ennél azért jobb voltál.
- Bocsánat - hajtom le a fejem. Túl sok ez nekem, mindenki engem néz, és ahogy bénázok.
- Na, újra! És most pattogtasd, meg ne engedd elvenni!
Eleget téve a kérésének, pattogtatni kezdem és próbálom kivédeni a támadásokat, miknek kivitelezési formáit a többiek kiabálják körülöttünk, mintha csak valami ringben mérkőznénk.

-

- Emeled feljebb a kezed!

- Fordíts hátat!
- Görnyedj előre, akkor nem tud melléd nyúlni!
Próbálok mindent követni, ám Hobi próbálkozásai amúgy sem tűnnek túl őszintének, érzem, hagy engem nyerni. Ekkor váratlanul Jimin terem elém, és kertelés nélkül kiütve kezeim közül a labdát ront a palánknak, berogyasztja a térdeit és elrugaszkodva már dobja is, csak amint elengedi, Taehyung leüti azt, így a labda a falnak pattan.
- Bedobás!
Rendesen körbe nézni sincs időm, ez a vacak már megint nálam ékeskedik. Minden erőmet bevetve indulok meg vele az ellenfél térfelére, ám, ahogy Suga elém lép, mint egy bokorból kiijesztett nyúl, így váltok irányt. Nem tudom lerázni, nem tudok menekülni, nem hagy közelebb kerülni, ám nem támad.
- Fogjátok Taehyungot! - adja ki a parancsot, így két társa rögtön rátapad a mellettem három méterre álló fiúra. Ömm, jó, és akkor most hogyan tovább? Látóterembe valaki megmozdul bal oldalamon, én meg megugrok ijedtemben. Odakapva a fejem Jint vélem felfedezni és habozás nélkül passzolok is. Elkapja, előre fut, kikerüli Sugát, aki visszaelőzi és hátrál, ám a szőke nem ad neki teret, és már a többiek is közelítik, így rádob és egyenesen betalál. Míg az államat kapargatom a földről, csak őt tudom nézni, és próbálom örökre elmémbe égetni ezt a kifejezetten férfias oldalát. Ki ő?
Ez nem egy igazi meccs, mindenki miattam csinálja. Mikor az én csapatomnál van a labda, folyton nekem passzolnak, ám, ha nem, a másik három szinte tépi azt, akinél található a narancs gömb. Ha náluk van, nem kifejezetten palánkra mennek, senki nem mozdul, mindig engem küldenek rá az emberekre. Ide-oda szaladgálok, mint valami őrült, próbálva mindent megcsinálni, amit mondanak.
Már legalább másfél órája csinálhatjuk ezt, mikor meghallom a nevemet, ami a passzt jelenti, ám későn és ügyetlenül fordulok, ráadásul valaki nagyon nem tud célozni - vagy nagyon is jól -, mire a labda egyenesen az ágyékomba csapódik, én meg nyöszörögve rogyok térdre, majd borulok hátra, tenyeremet meggyalázott tagomra szorítva.
- Basszus, Jungkook, jól vagy? - terem mellettem Jin és hajol hozzám, de nem tud mit kezdeni a helyzettel, én csak vergődök, mint egy partra vetett hal. Utál engem az ég. Ez halál biztos!
- Bocsi, Süti, nem direkt volt! - guggol mellém lihegve Tae, és a többiek követik. Szép kis nézőközönség a szenvedésemhez, de még nem tudok megszólalni, túlságosan fáj. Bekönnyesedett tekintetem találkozik Sugáéval, aki fogait összepréselve néz engem, majd kezeimet.
- Szünet! - jelenti ki Jin. Mi az, hogy szünet? Félig meghaltam, minimum a játék végét jelenti! - Menjünk inni - inti magával a többieket.
- Taehyung - sziszegi a szőke.
- Hm? - biccent a fejével irányába, szemeit le sem véve arcomról.
- Mehetsz - adja ki az útját. Felajánlásnak tűnik, mégis parancsolóan mondta.
- Nem akarok.
- Pedig akarjál.
- Nem érdekelsz, hyung - von vállat. Tae, ezzel minimum a halálos ítéletedet írod alá, miért makacskodsz mindig?
- Ahogy akarod - hümmög az idősebb és alaposan körülnéz, majd ajkaimra hajolva kezd el vadul csókolni, amit hagyok is, mert mit tehetnék? Meg amúgy is jól esik, kicsit eltereli a figyelmemet a fájdalomról. Tae mimikája undorodottá torzul, de továbbra is kitartóan bámul. Suga fokozva a helyzetet tenyerét a hasamra simítja és becsúsztatva nadrágomra, rögtön égő, lüktető hímtagomra nyomja. Jó érzés a hideg a mancsa, de most kicsit se tud lázba hozni, eléggé kellemetlen is, így csak fájdalmasan szűkölök.
- Jó, jó, felfogtam! - csattan fel és idegesen kitrappol, mire végre én is szabad leszek és újra levegőhöz enged jutni, eltávolodva tőlem és a nadrágomtól. Feláll és a kezét nyújtja, de én már csak dacból sem fogadom el. Megforgatja a szemeit és csuklómra markolva felhúz, majd tart, míg erőmre nem találok.

Már hat óra is elmúlt, mikor elkezdtünk végre hazaszállingózni. Habár, nem kifejezetten élveztem az edzést, tudom, hogy ezt értem csinálták, még a próbáinkat is félretéve. Nagyon nagy hálával tartozom nekik, és az a minimum, ha most összeszedem magam és a nem lévő erőmet, hogy teljesen odatehessem magam gyakorláson. Mivel a közértbe is be kellett ugranunk, míg a többiek együtt nézelődtek és szép lassan lecsapódtam, hogy valami energiát vehessek magamhoz, amit meg is találtam ital formájában, csupán a fajtáját kell kiválasztani. Eltörpengve ácsorgok a nagy szekrény folyadék előtt, mire valaki áthajolva a vállam felett, arcát szinte az enyémhez nyomja.
- Ehhez te még kicsi vagy, Süti.
- Baszki, Tae! - fújtatok egyet idegesen, mert már megint a frászt hozta rám. - Nem vagyok kicsi! - hajolok le, hogy magamhoz vegyem a kiválasztottamat.
- Akkor sem tesz jót neked - veszi ki valaki hátulról a kezemből. - Ha hazaértünk, főzök neked kávét - teszi vissza a helyére Jin.
Hirtelen mindenki az egészségügyi tanácsadóm is lett? Piát adnak nekem, de energiaitalt nem ihatok. Hogy is van ez?

Másnap, egy tucat évvégi felelés után, minimális életkedvvel vonszolom magam utolsó órámra, testnevelésre. A halálom jön. A lehető leglassabban öltözök át, felkészítve fáradt testemet az elkövetkezendő negyven perc szenvedésre. Tény, rengeteget izmosodtam, és az állóképességem is jelentősen fejlődött, de ez egy olyan sport - legalábbis, szerintem -, ahol folyamatosan mozogni kell, és másoknak nekimenni. Kicsit sem az én világom…
Felpakolva már levetett cuccaimat az öltözőbe, úgy csoszogok le a lépcsőn, mint aki kivégzésre megy, elég látványosan vergődök.
Két csapatra osztanak minket, ám nem én vagyok az egyetlen, akinek ezen múlik az élete, ami, kicsit talán megnyugtat. A lányok jelenléte már kevésbé… Velük hogy finomkodjak? Meg, arra is figyelni kell, hogy mikor hova érsz, míg a fiúknál ez kevésbé zavaró. Nem tudom a másik nemet kezelni…
A játék elkezdődik, és mire észbe kapok, már mindenki szétszéledt, és vár a másikra. Azt hittem, ez ilyen csapat izé, erre tökre szét van hullva a felállás. Nem nagyon passzolnak, mindenki önző és palánkra megy, aminek az a vége, hogy tízből nyolcszor lepattan. Cselekednem kellene, ehelyett csak állok középen és kritizálom a dolgokat. Így tuti nem megyek át… Jobb volt, mikor még fogalmam sem volt, hogy mit merre, mert akkor legalább nem akasztott ki az osztály bénasága. A cipők csikorgása, a játékosok moraja és a labda pattogása betölti a kis termet, fokozva a dolog élményét. Mikor már úgy érzem, hogy kibámészkodtam magam, beállok egy bedobáshoz, mire kérésemre nekem passzolnak. Előre vetem magam az ellenfél irányába és gyors léptekkel haladok, mire valaki elém ugrik. Egy pillanatra megtántorodok, de gyorsan kapcsolva hátra lépek egyet és kikerülve őt furakszom tovább. A palánk közelébe érve már hárman vesznek körül, így szememmel gyorsan társat keresek. Azt megtalálva a gyűrű alatt, magasat dobva adom át a labdát, melyet sikeresen be is dob. Megkönnyebbülve túrok a hajamba és nem biztos, de mintha egy mosoly is a képemre pofátlankodott volna, mire tekintetem megakad a széles bejáraton. Hat fiú áll ott boldogan, hüvelykujjukat felmutatva, telibe vigyorogva engem, mire már egészen biztos vagyok benne, hogy arcom ugyan azt tükrözi, mint övék. Eljöttek nekem szurkolni… Tudom, hogy hármójuknak épp órán lenne a helye, ők mégis ide jöttek. Annyira szeretem minnyájukat…
- Jeon! - kiáltja valaki, ám még véletlen se várná meg, hogy oda nézzek, máris lendíti a labdát. Egy másodpercen múlt, hogy ne kapjam el, de ahogy hozzám került, nincs időm gondolkodni, mozgásba lendülök. Kicsit feszélyez, hogy néznek a társaim, viszont ugyanezen dolog még erősebb küzdésre késztet. Jobbról valaki belém jön, de elrántva a labdát, felteszem az egyik kezem és hátat fordítok neki. Nehéz megtalálnom, kik vannak velem, mert kicsit sem jegyeztem meg őket, ám amint meglátok egy alacsonyabb lányt nekem hadonászni, azonnal átadom neki, szerencsére, sikeresen a narancs golyót.

- Süti! - vetődik Tae a hátamra, mikor az öltözőbe mennék a cuccaimért. Kis híján előre borultam, ám tartom magam és az ő súlyát is.
- Nagyon szépen játszottál, Jungkookssi - jön közelebb Jin is a többiekkel a nyomában. Mindenki gratulál és a hajamat borzolja, amik mind-mind nagyon jól esnek, ám egy bizonyos ember dicsérete ragadja meg leginkább szívemet.
- Ügyes voltál - túr ő is tincseim közé, mintha kötelező lenne a fejemet pesztrálni. Nem vagyok már kisgyerek! De az érintése… Aihs!
- Várjatok egy pillanatot, felmegyek a cuccaimért - ütögetem meg finoman Taehyung nyakam köré fonódott karjait, mert jó lenne, ha leszállna, mielőtt fáradt lábaim felmondanák a szolgálatot.
- Vigyél magaddal! - ránt rajtam egyet izgatottan.
- Most komolyan?
- Gyerünk! - mutat egyik kezével felfelé.
- De lehet, hogy a többiek már öltöznek…
- Engem nem érdekel. Vagy azt szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak velük? - hallom rajta, hogy mosolyog. Most rohadtul az én életemmel játszik!
- Khm - köszörüli meg mögöttem Suga a torkát.
- Pofátlan - sziszegem és megindulok felfelé. Lábaim nehézkesen és akadozva veszik a lépcsőfokokat, nagyon kell koncentráljak, hogy ne rogyjon össze a térdem, de végül fel jutunk. Egy mama majomnak érzem magam. - Becsuknád? - kérdem, belépve az öltöző előtermébe, ahonnan rögtön jobbra kanyarodva meg is látom a többieket. Nem néz mindenki hülyének, á dehogy… Sietősen felkapom a cuccaimat, a kabátomat hátra hajítom a terhemnek és a táskámmal, meg bakancsommal a kezemben távozok. Rekord lassúsággal levánszorogva fordulok be és jó tíz méter után bemegyek a mosdóba, öt társammal a nyomomban. - Remélem, elégedett vagy. És most, ha megkérhetlek, szállj le, ha csak nem szeretnéd, hogy veled is öltözzek át.
- De, szeretném! - vágja rá azonnal, mire felnyögök. Már nem bírom…
- Hyung, kérlek…
- Jó-jó - ugrik le rólam, minek hatására kicsit előre dőlök.
- Míg Jungkook bemegy öltözni, addig mi megbeszélhetjük, hogy hogy legyen a holnap - most Suga engem komolyan bezavar az egyik fülkébe öltözni? Tegnap is egy helyen voltunk! Betántorgok az egyikbe és míg öltözködöm, a többieket hallgatom.
- Mivel az év utolsó napja, így is elég nagy a stressz a kicsiken, szerintem annyi pihenés belefér.
- De két nap, és verseny!
- Ahhoz képest jól haladunk. A tánc megy mindenkinek és a hangok is tiszták.
- Szerintem is belefér egy nap.
- Mi lenne, ha szavaznánk?
- Jó, tegye fel a kezét, aki szeretné a holnapot szabadnak?
- Kookie, te mire szavazol? - szólal fel Hoseok kicsit hangosabban.
- Nekem mindegy - vonok vállat, bár ők ezt nem láthatták.
- Akkor eldőlt! Nem mintha nehéz lenne túlszavazni Nam munkamániáját…

Az aulában egy asztal körül ücsörögve várunk valamire. Hogy mire? Fogalmam sincs. Szerencsére, már elég csendes az épület, a tanárok meg el vannak havazva, nem érnek rá minket szórakoztatni, mint, ahogy az lenni szokott szünetekben.
- Hyung - szólal meg egy idő némaság után Jimin. - Ha a homológ kromoszómák homológ lókuszán azonos génváltozat van, akkor az homozigóta, ugye? - vezeti tekintetét a szőke felé, aki elgondolkodva fordul a fiatalabb irányába. Egy szót sem értettem ebből az egészből, azt meg főleg nem vágom, hogy miért fontos?
- Aha - bólint.
- És mi van, ha homológ lótuszon két külön génváltozat van és mind a kettő domináns?
- Az nem lehet. A heterozigóta egyik génváltozata mindenképp recesszív.
- Ohh, köszi.
Ezután az idegen nyelvű társalgás után, megint beáll közénk a némaság. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki értette a témát, csak én vagyok ennyire ostoba. Azért titkon remélem, hogy jövőre nem kell ilyennel foglalkoznom, mert nem volt túl bíztató hangzása. Gének… utálom őket. Habár, ha eszembe jut, hogy mikor ezt tanultam Sugával, akkor kaptam életem első csókját, talán máris jobban tetszik a dolog. Komolyan, hogy volt képes ezt megtenni egy fiúval?! Lehet, már akkor is tetszettem neki?
Ezt a bágyadt hangulatot a csengő éktelen zaja töri meg. Jimin kitolva a székét felpattan és hátára kapja a táskáját.
- Sikerülni fog, csak ne aggódj - mosolyog rá kedvesen Jin.
- Esélytelen, hogy elrontsd! - bokszolja oldalba Taehyung a mellette állót.
- Köszi, srácok - int és kezd el rohanni kifelé.
- Hova megy? - nézek utána.
- Biosz órára. Utolsó esélye a jobb jegyért…
- Ohh.

Végül, Jiminnek sikerült megszerezni az évvégi négyest biológiából, amit nem is csodálok, mert szerintem nagyon okos fiú, csak kicsit szétszórt mostanság. 

Az utolsó iskolában töltött nap mi mással telhetne, mint ismétléssel? Nem számít, hogy mindenből lezártak, az sem, hogy több osztályzatot nem kaphatunk, tanulni kell. Szerencsére átmentem, de ez éppen csak, így jobb, ha meghúzom magam. Hat szörnyen rossz és kegyetlen óra után csak a tudat lelkesít, miszerint ma hazamehetek és alhatok végre egy jót. Mikor is volt utoljára? Egy hónapja?
Békés ballagásomban a telefon csörgése zavar meg.
- Igen? - nyomom fülemhez a hűvös készüléket.
- Kisfiam, ma mikor végzel? - szól bele egy kifejezetten felbőszült szülő. Az enyém.
- Már végeztem. Miért?
- Kettőre el tudnál menni a kicsikért? - Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi van, ha azt mondom, hogy nem? Elvégre ez mélyen belül nem is kérés, hanem parancs. Szerencse, hogy ma legalább nem gyakorlunk, mondjuk, akkor is megoldottam volna.
- Igen.
- Akkor jó. Köszi kincsem. Szeretlek, szia - nyomja ki.
Ennyi? Mindegy, jobb is. Az idő pedig pontosan… fél kettő. Most komolyan?! Szaladhatok haza ledobni a cuccaimat, hogy aztán szaladjak az ikrekért. Mire beérek a kapun, telefonom megint megcsörren, ám most csak valaki írt.

“Kookie, hol vagy? :O Olyan gyorsan eltűntél! >...<” - Tae

“Hazajöttem”

“Nem jössz át Jinhez?” - Tae

“Nem tok, az öcséimért kell mennem”

“Mikor?” - Tae

“Most”

“Hát hozd őket is :D” - Tae

“Ok”

“Melyikbe mész? Odamegyek” - Tae

“A kisközibe”

“Jó sietek na hali” - Tae


Kyouyával kettesben szeljük a forgalmas utakat. Péntek van, mindenki előbb végez, és siet haza. Legalábbis, ez az én tippem, hogy ebből mi igaz, arról már fogalmam sincs. Boldog vagyok, és bár keresztbe húztak a terveimnek, miszerint végig alszom a mai napot, az én kicsi kincseimmel lehetek. Végre. Fogalmam sincs, mikor láttam őket utoljára. Remélem, azért felismerik még a bátyjukat.
- Marad - adom ki a parancsot, amint megérkezünk az épület elé. - Jó napot - köszönök a recepciósnak, és befordulva a tesóim csoportja felé veszem az irányt. Mivel az ajtó nyitva van, bátorkodom beengedni magamat. Amerre nézek, ott gyerekek szaladgálnak és visítoznak. Szeretem a gyerekzajt, mikor minden rendben van, és önfeledten játszanak. Van ennél szebb a világon? Ügyelve, hogy egyetlen manót se sodorjak el, az épp őket felügyelő pedagógushoz lépkedek. - Szép napot! - hajolok meg.
- Oh, helló - terül el egy meglepett mosoly a fiatal óvónő arcán. - Miben segíthetek?
- Az öcséimért jöttem.
- A Jeon fivérek, ugye?
- Igen.
- Jung a mosdóba ment nemrég, nem tudom, hogy visszaérkezett-e már, Shin pedig - elgondolkodva körbe néz - ott is van! - bök az ablak alá, ahol a csöppség egymagában legózik.
- Köszönöm - hagyom ott és sietek Shinhez. - Szia, picur - guggolok le mellé, mire hatalmas szemekkel felnéz rám.
- Juko! - kiáltja el magát és a nyakamba vetődik, mire én hátra borulok.
- Hé, törpe, lassabban! - ölelem magamhoz kicsiny testét és fél kézzel feltápászkodva szét puszilgatom az arcát. Fekete kócos haja az ég minden tája felé áll, apró pisze orra meg úgy mozog, akár egy nyuszinak.
- Olyan aranyosak vagytok együtt - jegyzi meg a teremben elhelyezkedő egyetlen felnőtt.
- Ömm… köszönjük - pillantok zavartan oldalra és megindulok vele a mosdó felé. Piciny kezei bilincsként fonódnak nyakam köré, és érdeklődve nézelődik innen a magasból. Kissebbik öcsémet sem kell sokáig keresni, épp a nadrágját húzza fel pisilés után. - Kézmosás?
- Mi? - fordul felém. Megint az a csodálkozó pillantás. Úgy imádom őket!
- Nem mi, hanem tessék - dorgálom meg. Tudom, hogy én is sokszor kérdezem ezt, de pont emiatt nem szeretném, hogy rászokjon. Idegesítő tud lenni néha. Legalábbis, mások számára, én már többnyire észre sem veszem. Ahogy kész a kézmosással, leteszem a tesóját és elzavarom őket készülődni. A két oldalamon egy-egy kicsivel lépek ki a nem túl nagy épületből, és elmosolyodva veszem észre haveromat, amint épp Kyou mellett guggolva simogatja őt.
- Úgy emlékszem, hogy csak egy kutyával jöttem - nevetek fel.
- Süti - pattan fel az állat mellől és karját kitárva közelít meg, ám mielőtt elérne, megáll előttünk.
- Süti? - néz fel rám, majd rá Shin.
- Tae hyung csak viccelt - nyugtatom meg, hogy semmiféle sütiről nincs szó, főleg nem olyanról, ami Jung-al kezdődik és Kook-al végződik.
- Ki jön hozzám? - nyújtja maga mellé a kezét, mire mind a ketten elengedve az enyémet, tapadnak Taehyungra. - Azt hiszem, népszerűbb lettem nálad - pillant fel rám önelégülten.
- Veszem észre - morgom orrom alatt, bajszom még nincs.
Végül, sikerül nagyobbik öcsém kegyeit visszahódítanom, így megint hű paripásat játszva jutunk el Jin házáig, ahova belépve, mintha senki sem lenne bent.
- Miért van nyitva az ajtó? - nézek körbe, bárminemű életjel után kutatva.
- Gyere, olyan nincs, hogy nincsenek itthon - indul meg az emeletre, velem a nyomában. Felérve valamiféle neszt hallunk, így a legidősebb szobája felé megyünk, mire megtaláljuk a banda nagy részét a gép előtt kuporogva.
- Sziasztok - int nekünk Jimin.
- Mit nézünk? - bátorkodik közelebb Tae.
- Az első fellépésünket - válaszolja a leader. Én is közelebb battyogok és a monitorra pillantva meg is látom magunkat.
- Jungkookssi milyen aranyos - bök Jin rám, ahogy a szóló részemet éneklem.
- Itt vagyok.
- Woow - fordul hátra ijedten, én meg elnevetem magam ábrázata láttán. - Mikor jöttél?
- Pontosan - elmélkedek fél pillanatig. - Most.
- Ohh, értem - nyújtja ki felém két kezét, jelezvén, hogy igényt tartana öcsémre, akit én készségesen át is nyújtok, hogy az ölébe ültethesse.
- Bácsi! - emelkedik kicsit fel, hogy a képernyőn megmutathassa a bácsiját, de még így sem ér el odáig.
- Melyik? - kérdi kedvesen Jin.
- Bácsi!
- Szerintem Jiminssire gondol - elmélkedik Hoseok. Már meg sem lep, hogy engem ennyire ignorál a saját tesóm. Mindenki más annyival érdekesebb! De nem bánom, boldog vagyok, hogy így elfogadták a bandát.
- Ott van - mutat maga mellé a legidősebb és Shin követve azt, egyenesen Jiminre mered.
- Nem! - húzódik hátrébb.
- Mi nem?
- Nem bácsi!
- Chim, szerintem nem ismeri fel a narancs fejedet - csap nevetve felkarjára Tae.
- Pedig én vagyok én - mutat végig teljes alakján, mintha ez bármit segítene egy négy évesnek.
- Szerintem most szakított veled - szakad tovább.
- Ilyet ne, jó?! - csattan fel idegesen, kezét maga elé tartva nyomatékosítva nemtetszését.

Egy macerás, közös ebéd után - amin, persze velem megint nem akart senki enni - Sugával a kanapén ülve bámuljuk a tévét, tisztes távolságot hagyva magunk közt, míg Jin takarít, a többiek meg föl alá járkálva teszik azt, amit. Fogalmam sincs, mit csinálnak, de senki nem tud nyugton maradni!
- Yogi bácsi - trappol be nagy hévvel Shin és már mászik is az említett ölébe.
- Azt mondd, hogy hyung - szólok rá, mert kezd kicsit sok lenni nekem ez a bácsizás és egyáltalán nem illő.
- Bácsi! - vágja a képembe, elhelyezkedve Suga lábán.
- Nem!
- Bácsi!
- Hagyd csak - fogja meg egyik kezével a kicsit, mielőtt nagy mocorgása közepette leesne. Ugyan olyan rosszak, ezért vonzza ennyire a kicsit! Ilyen alapon azért megnyugtat, hogy Jung jobban élvezi Jin társaságát. Remélem, olyan ember lesz, mint ő.
- Mi? - rántja meg a Suga nyakában lévő láncot.
- Egy dögcédula - húzza ki a pólója alól, hogy megmutathassa a kis téglalap alakú, fém tárgyat. Ahogy tartja, látom, hogy van ráírva valami, de nem nagyon tudom kivenni, mi. Mivel eddig szinte mindig rajta volt, mikor láttam, sosem kérdeztem meg, hogy mi ez valójában, nem is tudtam, hogy nem csak egy egyszerű lánc sor. Mielőtt elrakná, még pont meglátok egy szót, mitől érzem, hogy minden vér kifut az arcomból. “Min”. Van valami jelentése? Ugye, nem? Lehet, hogy az ő neve van rajta. Nem kellene egy ilyenen aggódnom, ám nem is én lennék, ha nem tenném. Egy rokona? Ha nem ő, akkor csak az lehet. Semmit nem tudok a családjáról, és ez a mai napig nem is kifejezetten zavart engem. Ő mindent tud rólam, én meg semmit róla. Hát hogy van ez?! Ahh, de hülye vagyok, hogy sosem érdeklődtem iránta!

Elbúcsúzva a többiektől, a napnyugtában sétálunk négyesben haza. Anyuék már biztos hazaértek, és ki lesznek akadva, hogy, mégis, merre voltunk. Mondjuk, ha így lenne, már rég hívtak volna, nem?
- Megjöttünk! - nyitok be félve.
- Sziasztok - lép ki anya jókedvűen a konyhából, fakanállal a kezében. A délutáni idegességének már nyoma sincs, ráadásul nem is mérges. - Hol voltatok? - guggol le, mire megrohamozzák a kicsik.
- Bácsik! - zengik egyszerre.
- Bácsik? - pillant fel rám édesanyám kérdőn.
- A barátaimnál voltunk…
- Jól van - mondja kedvesen, pedig én már számítottam a kiakadásra. - Mindjárt kész a vacsora - szól még utánam, miközben a szobámba megyek.
- Oké.


Ez a mindjárt körülbelül egy órája volt, nekem meg kilukad a gyomrom. Kyouyát ölelgetve fekszem az ágyban, és nem hagy nyugodni a vasárnapi verseny. Már én is merek bízni a győzelmünkben, elvégre, szerintem, tényleg jók vagyunk. Nem tudok nyugton maradni, muszáj valamit csinálnom! És mi lenne erre a legjobb megoldás, ha nem, hogy lemegyek kajáért? De csak keveset eszek, hogy anyu ne akadjon ki, és tudjak vacsorázni.

Zsebre dugott kézzel, nyakig felhúzott pulóverben sétálok a koromsötét utcán, pedig legalább huszonöt fok van. Szeretem ezt a nyugalmat, amit ilyenkor a környék áraszt magából. Valahogy, én is megnyugvást találok tőle. A kis közért tőlünk olyan négy sarokra van, így addig bőven van időm kigondolni, hogy mire is vágyok igazán. Felpillantva az égre eltűnődök. Itt elég kicsi a fényszennyezettség a szegényesen kihelyezett köztéri világítás miatt, így tisztán kivehetőek a csillagok, és a már majdnem teli hold. Talán csak egy-két nap van hátra a beteljesüléséig, mégis, gyönyörű, már most. Vajon, mi van valójában odafent? Nagyi, mondd, látsz engem? Látod, ki lettem és ha igen, büszke vagy rám? Van egyáltalán mire büszkének lenni rajtam? Tény, hogy sokat fejlődtem az utóbbi időkben, de még nagyon messze állok a normális ember formától. Rengeteg leküzdeni való akadály áll még előttem, ám legyen, szembeszállok minddel. Szerdán évzáró, nyár után tiszta lappal indulhatok, és talán kezdhetném azzal, hogy megjegyzem a saját osztálytársaim nevét. Úgyis kezdek velük jóban lenni, nem árt, ha tudom is, kik ők.
Merengésemből egy kocsi hangos kerékcsikorgása ránt ki, ahogy közvetlen mellettem lefékez. Szemem sarkából látom, ahogy három-négy sötétbe öltözött alak kiugrik az elhúzhatós ajtajú furgonból, de cselekedni sincs időm, már a földön vagyok leteperve. Kérdezném, hogy mi folyik itt, ám torkomon akad a szó, mikor egy tűszúrást érzek meg nyakam oldalán, és nem telik bele egy percbe se, szörnyű hányinger vesz rajtam erőt. Nem tudok mozogni, nem tudok beszélni, de még abban sem vagyok biztos, hogy a szívem ver-e. Megragadva két karomat, mindennemű társalgás nélkül húznak a járműbe, én meg egyáltalán nem tudok ellenkezni. A látásom homályosul, de a teljesen sötétben amúgy sem látnék semmit. Elhajítva engem, a hideg vas talajra érkezek, és fejem hangosan koppanva ér földet.
- Ez biztos, hogy az? - hallom meg elölről az utolsó szavakat, majd teljesen megszűnik minden.

A fejezet még nincs átnézve!
Lektornak lehet jelentkezni nálam, aki úgy érzi, hogy van rá elég ideje és tehetsége.
Már átnéztem, ezt itt törölhetem? xd

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts