Suga pov.
Azt hiszem, nyíltan kimondhatjuk, hogy Jungkook lelki és testi állapota kész káosz. Lassan elérjük, hogy nagyobb áldás, mikor alszik, mint, mikor ébren van. Kicsit nehéz követni a hangulatingadozásait, amit, szerintem, még ő sem ért. Ha bent van Taehyung, akkor meg főleg van baj, mert, bár menekülésre kéri, sőt, parancsolja, de úgy szorítja mindig, hogy már ő maga sír a fájdalomtól, mégsem engedné el. Az idő múlásával ez nemhogy javulna, egyre csak rosszabbodni látszik.
- Hyung, úgy nézel ki, mint a mosott szar - lép be jókedvűen Taehyung a szobába.
- Igazán kedves va-
- Tae? - kapja az újonnan érkező irányába a fejét Kook. Ülőhelyzetbe tornázva magát, halkan szűköl, ahogy kezeit megfeszítve nyomja fel a hátát. - TaeTae, menj haza! - kerekednek ki a szemei, és a szemöldökei már majdnem hajtöveivel vannak egy vonalban.
- Én otthon vagyok - közli szórakozottan, és mellénk lépve leül az ágy szélére.
- Mi? - hűl el.
- Én itt lakom - kuncog fel, mintha még maga is elhinné, amit mond.
És kezdődik. Ezt napi vagy hatszor eljátsszuk. Minden lehetőséget megragad, hogy összezavarja Kookot, és én mondom, ennek a fiúnak tényleg hihetetlen egy fantáziája van! Mellette akarok lenni minden percben, ám ilyenkor nem érzem rá magam képesnek, így kivánszorgok a folyosóra, és elintézem minden esedékes dolgomat.
Péntek van, és eddig egyetlen percre sem hagytam el a kórházat. Nem is érzem ennek szükségét, ám a többiek nagyon nyüstölnek miatta. Lehet, tényleg kellene, de még várok, hogy Jungkook jobban legyen…
Telefonom néma rezgéssel tudatja velem, hogy valaki már megint nem fér a bőrébe, és kifejezetten engem kell zaklatnia.
- Mi van? - igen, azt hiszem, kicsit kezdek feszült is lenni.
- Nem fogod elhinni, amit mondani készülök.
- Monster? - nézek egy pillanatra a kijelzőre, mert meg sem néztem amúgy, hogy ki hív.
- Le tudnál jönni egy kicsit?
- Persze, fél perc, és ott vagyok - nyomom ki, és ráérősen megindulok a lépcsők felé. Fogalmam sincs, mit akar, de előre érzem, hogy unalmas, és hosszú óráknak nézek elébe. Leérve a földszintre azonnal kiszúrom a magas, félig lenyírt hajú, sötétbe öltözött, szőke srácot. Odaérve hozzá, tisztes távolságban megállok, és vállához érve magamra vonom a figyelmét. - Na, mi van?
- Szerintem, ehhez üljünk le - invitál a székek felé, én meg készségesen helyet foglalok, elvégre, nincs kedvem végigállni a monológját, bármiről is legyen szó.
- Tehát? - sürgetem, hátha előbb szabadulok. Nem tervezem sokáig kettesben hagyni a kölyköket.
- Megvannak az elkövetők - fújja ki az eddigi bent tartott levegőt, és úgy mered rám, mintha valami hatalmas reakciót várna tőlem, de én csak dermedten ülök, és várom a folytatást.
- Tehát…?
- A Flower Boys Band tagjai! - ejti ki drámaian nagy szünet után.
- Akik pedig…?
- Baszki, Suga, hát az ellenfeleink voltak!
- Ja, hogy ja~ - ámulok el.
Tehát, az a sok tagú fiú csapat, akik mellettünk voltak. Vagy nem. Nem értem. Rohadtul belefájdult a fejem, egyáltalán nem vágom ezt most. Miért rabolták volna el őt? Ennyit nem ér egy rohadt verseny. Ráadásul, félholtan kivágni az út szélére sem túl okos megoldás az eltüntetésére. Bár, ha azt vesszük, hogy pont a fellépés utáni napon, valamennyire magyarázza. Nem, nem tudom felfogni…
- Nyugi, megtaláljuk őket. Neked csak annyi a dolgod, hogy egy vallomást kicsikarj Kookból.
Bingó! Megvan, miért én…
- És miért engem kerestél meg azzal, hogy ezeket elmond?
- Igazából, már kérdezni akartam… De milyen kapcsolatban állsz a sráccal? - vesz vissza kezdeti lendületéből, és jóval bátortalanabb hangszínét elővéve szegezi nekem kérdését.
- Mégis, milyenben állhatnék? - rántok vállat.
- Most ti jóban vagytok, vagy mi?
- Ha nem tudnád, hogy jóban vagyunk, nem jönnél nekem ezekkel a dolgokkal - vonom fel kétkedve egyik szemöldököm.
- De, Suga, hát nem érted? Az ellenfeleink - tárja szét karjait, és próbálja menteni a menthetetlent, de, ugye, ez lehetetlen már.
- De, értem - állok fel. - És saját kezűleg fogom kinyírni őket. Ám, ne feledd… - ajándékozom meg még egy szúrós pillantással a vállam felett. - Rühellem, ha hülyének néznek - hagyom ott hidegen, és mászok vissza az emeletre.
Nem akarom most ezzel stresszelni Jungkookot, főleg, hogy minden bizonnyal tudja, kik az elkövetők, ám Taehyunggal, mi legyen? Elmondjam neki én, vagy majd Mon, esetleg más? És miért van veszélyben egy adag cingár, pattogó virágfiútól? Nem áll össze a kép, de az fix, hogy én ezt ki fogom deríteni!
Jungkook többnyire alszik, csak néha-néha ad ennek ellenkezőjére utaló jeleket, én meg valami rohadt unalmas hírújságot olvasgatva ülök mellette, mikor valaki bejön.
- Meghoztam a fiatalúr ebédjét - totyorog mellém egy szelíd mosolyú, idősebb ápolónő, kezében egy tálcával.
- Köszönjük - veszem el tőle, és a mellettem lévő kis szekrényre teszem. A hölgy szó nélkül eltűnik, én meg újra az újságomba mélyedek.
- Hyung, én nem vagyok éhes - nyöszörgi élettelen hangszínén. Taehyunggal mindig ordibál, nekem meg még most is motyog. Bosszantó…
- Te sosem…
Az a nagy helyzet, hogy Jungkook egyáltalán nem eszik, nem mozog, és nem csinál semmit. Szó szerint semmit. Mesterségesen táplálják, kilencféle gyógyszert szed, és nem igazán mond semmit, azon kívül, hogy tiltakozik minden ellen.
- Pisilnem kell - kezdi magát feltornázni, én meg azonnal reagálva felpattanok, és lapockái közé nyomva tenyeremet, segítek neki. Lejjebb fáj a gerince, így oda egyáltalán nem érhetek, hiába az erős fájdalomcsillapítók.
Nagyon lassan és óvatosan helyezi a földre meztelen talpait, és fájdalmasan összeszorított fogakkal, hangosan sziszegve feláll. Oldalra feszített kezemet végig fogja, és abba kapaszkodva kezd el lépkedni. Remeg mindene, és bár a bal lába felül be van kötve - amit mellesleg napi kétszer cserélnek, mert nem csak zúzódott a csont, hanem felszakadt a bőre, és egy nagyon mély vágás, vagy szétválás van a combjában, ami szörnyen fájdalmas -, a másikkal is pont ugyanannyira vigyáz. Szörnyen fáj így látni, és legszívesebben egész nap csak ölelegetném és csókolgatnám, de elsősorban ez kibaszott nyálasan hangzott tőlem, még a fejemben is, másodjára, meg nem engedné.
Beérve a hatalmas, fehér csempével kirakott helységbe, besétálunk egy fülkébe, és becsukva magam mögött az ajtaját, hátához simulva, két kézzel átkarolom a derekát, míg a dolgát végzi, hogy meg tudjam tartani.
- Menj ki, hyung - igazgatja nadrágját a dolga végeztével.
- Miért? - engedem el, hogy meg tudjon fordulni.
- Mert mást is kell - süti le tekintetét, mintha valami bűnt követne el.
- Egy lépést sem mozdulok - fonom össze mellkasom előtt kezeimet, és hátamat a fülke falának vetve meredek rá.
- Kérlek - pillant fel rám hatalmasra nyílt szemekkel, de az arca ugyanolyan, mint mióta először felébredt. Letört és megviselt. A duzzanat ugyan már eltűnt, de a foltok és vágások még fájdalmasabb kinézetet adnak neki.
- Na, gyerünk - bökök állammal a vécé felé, mire megadóan felsóhajt, és letolva a nadrágját, leül.
Hülyén hangzik, meg minden, de végre! Ez már haladás, mert eddig egyáltalán nem volt hajlandó elvégezni a nagydolgát, az ápolók meg teljesen ki voltak már akadva.
Az egyetlen, akit irigylek most, az Jin. Jungkook, amint meglátja őt, ölelgetni akarja, vagy a frász tudja, de nagyon odavan a legidősebbért. Mellette egy árnyalattal jobbkedvűnek tűnik, és még mesélni is szokott néha, ami igaz, csak pár szó, de még mindig több, mint amit velem komunikál.
- Zavarok? - kopog be Jin, és lassan kinyitva az ajtót, beljebb lép.
- Hyung! - kapja fel a fejét az eddig az ablakon kibambuló maknae a fejét.
- Főztem kaját. Ettél ma már? - mutatja fel a kezében tartogatott szatyrot.
- Úgysem fog… - morgom unottan.
- Majd meglátjuk - ér mellém Mr. Pozitívság.- Ez a tied - nyújt át nekem egy ételhordót és pálcikákat.
- Köszi - veszem el, és eldobva minden eddigi elfoglaltságomat, rögtön elkezdek falni.
- Ez meg tied - bont ki egy másikat Jin.
- Én nem kérek…
- Legalább nézd meg, jó? - kérdi szelíden, és leülve mellé, az ölébe rakja az ételt.
- Siess, mert megeszem előled - cukkolom, hátha ez segít valamit, mondjuk, sok esélyt én sem látok rá, de mindent ki kell próbálni.
- Hát, ezt tuti nem, mert fogyókúrás - kuncog fel Jin. - Csak könnyű ételeket ehet, így ez ilyen kímélő étrend.
- Akkor tényleg nem - húzom el a számat, és belapátolom saját adagom maradékát.
- Tulajdonképpen, nem csak ezért jöttem - fordul most irányomba. - Beszélhetnénk egy kicsit kint?
- Óh, Jin hyung! - lép be egy még mindig nem kívánatos személy a szobába.
- Szia, TaeTae.
- Tae? Tae, mit keresel itt? - és kezdődik…
- Hát így kell üdvözölnöd jóapádat? - tárja szét a karjait, és már ölelné meg Kookot, de ő elhajol.
- Sosem veszel komolyan - korholja az idősebbet, aki csak nevetve fonja végül karjait a nyaka köré.
- Ahh, sokat is - állok fel, mert utálom ezt nézni.
- Mit csinálunk? - rúgja le cipőit, és bemászik Jungkook mellé az ágyba.
- TaeTae, próbáld megetetni, mi addig kint beszélgetünk. Ha kellenénk, szólj - indul meg kifelé Jin, én meg követve őt, a folyosó kellős közepén megállunk.
- Miről lenne szó, hyung? - dőlök az ablaknak, és nyakamat kitornázva meredek az idősebbre.
- Beszéltünk Tae szüleivel…
- Jól kezdődik - forgatom meg szemeimet. - És mi az a -tünk? Kivel?
- Taeval. A lényeg, hogy Jungkook innen amint kicsit is jobban lesz, a pszichiátriai részlegre kerülne, de nem gyógyul olyan tempóban, mint azt tervezték. Valamint, nem is akarjuk, hogy a pszichiátrián kössön ki, ezért arra jutottunk, hogy el kellene innen vinni. Erre három hely jöhetett szóba, mivel hozzájuk semmiképpen. Taehoz, ám neki az anyukája hamarosan elutazik egy kéthetes értekezletre Párizsba, az apukája meg nem ilyen szakos, így nem lenne több segítség, mint te, vagy én. Tehát, a második lehetőség az, ha nálam van, de a legjobb mégis talán, a te közeledben lenne, ha vállalnád.
- Tehát, azt akarod mondani, hogy vigyem haza?
- Természetesen, mi mindenben segítenénk, de lényegében igen. Vagy jobban örülnél, ha én, vagy TaeTae kötöznénk, meg mosdatnánk? Tudom, hogy nagy felelősség, de ezek csupán lehetőségek.
- Veled semmi bajom, hyung. Nálad még el is viselném, de nála… - sziszegem az ajtónak. - Elvállalom.
- Ezt azért beszéld meg otthon is, jó? Menj ma haza, ha nem is sok időre, amíg ezt megbeszéled a szüleiddel és rendet raksz, mert, ugye, többnyire tiszta környezet kell neki. Eldobjalak? Úgyis van még pár elintéznivalóm.
- Aha, csak kihozom a telómat, aztán mehetünk - bent a két kicsi játékos civakodása fogad, ami valami szerencsétlen macskaharcra emlékeztet, csak sokkal gyengébben. Nevetséges, amit le tudnak művelni… - Taehyung, elmegyek, itt tudsz addig maradni?
- Végül belementél? - pillant rám egy másodpercre a nagy nevetgélések közepette.
- Aha, na de tudsz?
- Persze - tol még egy adag fene tudja mit Kook szája elé, aki próbálja elfeszegetni onnan a másik kezét. Az arca már csupa étel, szerintem, egy falat sem ment még le neki, de mivel nem úgy tűnik, mint aki szenved, hagyom, had szórakozzanak. Gyerekek...
Jinnel hazavitetve a seggemet, bent azonnal szüleim jelenléte után kutatok, mire meg is találom édesanyámat a saját szobájukban. Halkan kopogok, és óvatosan lépkedek befelé, pedig többnyire az a típus vagyok, aki csak beront, elmondja, amit akar és lelép. Most próbálok kicsit jobb lenni, hátha beleegyezik. Ha meg nem, az sem gond, mindenképp elintézem, de mindenképp szeretnék megpróbálni jóban lenni velük. Azért örülök, hogy apa nincs otthon, ő nehezebb eset lenne.
- Yoongi, baj van? - néz fel az ágyon ülve az újságából, keskeny orrán nagy, kerek lencséjű szemüvegét igazgatva.
- Beszélhetnénk? - sétálok az ágyhoz, és helyet foglalva a szélére, felé fordulok.
- Mesélj, fiam, mi nyomja a szívedet? - kérdi megilletődötten. Rosszul érzem magam, hogy most ideállítok ezzel, mikor amúgy minden lehetséges módon megnehezítem az életüket, még, ha nem is szándékosan.
- Van a bandában egy tag, aki most nagyon beteg, de kiengednék a kórházból, ha be tudjuk fogadni egy kis ideig, és én tényleg szeretném - préselem össze ajkaimat, idegesen matatva ujjaimmal. Anyára pillantva, nem tudom eldönteni, hogy most örül, vagy netán zavarja a kérésem, mindenesetre elég furcsán figyel engem, ami mintha kicsit zavarba is hozna.
- És az a tag fiú?
- Csak fiúk vannak a bandában… Miért?
- Csak kérdeztem. Ha tényleg szeretnéd, és nem ártasz neki vele, akkor jöhet, de csak ha nem züllesz, míg itt van nálunk - temetkezik vissza az olvasásba, mintha valami érdektelen témáról lenne szó. Ennyi? Ennyit kellett volna tennem, hogy megengedje?
- És apa? - kérdek rá félve, mert nem tudom elhinni, hogy ilyen könnyen ment volna.
- Majd beszélek vele, ne aggódj. Na, de sipirc akkor, és szólj a húgodnak is, hogy ne érje váratlanul - int a kezével, szája szélén egy megbújt mosollyal, ami pontosan tudom, minek szól, így inkább nem állok le ezen vitázni. Hosszú évek teltek már el…
- Köszönöm - bólintok hálásan, és a szobámba vonulok összepakolni.
Egy szemeteszsákba összeszedve minden mocskot, rendberakom a polcokat is, kiporszívózok, hogy macskaszőr se maradjon - pedig én tényleg SOHA nem szoktam porszívózni, mert utálom, inkább söprök - és kipaterolom Yukot is, minden cuccával együtt. Nem hiányzik, hogy az állat miatt legyen valami baja, majd Yuji elszórakoztatja, úgyis szereti a dögöt. Megágyazok, kiviszem a szennyest, és már indulok is vissza. Nem vagyok sétálós hangulatomban, így egy buszra felszállva még gyorsabban is a kórházhoz érek, mint amúgy.
- Hyung, kell segítség? - kérdi már majdnem kedvesen Taehyung.
- Felöltöztetem, aztán segíts levinni, addig hívd fel Jint - tuszkolom Jungkook használt ruháit a sporttáskába.
- Én már lá… Hagyjuk. Akkor, majd szólj - vonul ki a kis szobából, kettesben hagyva minket, a furán méregető sráccal. Valami hihetetlen frusztráló, hogy fogalmam sincs, mit gondol, de jelen pillanatban nem tűnik úgy, mint aki mindjárt elsírja magát, ami jó.
- Hova megyünk? - mereszt rám nagy szemeket, betakart lábakkal az ágy legszélén ülve, falnak vetett háttal.
- Hozzám - egyenesedek ki, hogy megfigyelhessem a reakcióját, de egy arcizma sem rándul, így, talán, nincs ellenére. Nem akarom megbánni a döntésemet, így a lehető legtöbbet fogok kihozni magamból, hogy jobb legyen neki. Aigoo, mikor lettem ilyen nyálas? Lehet, nekem kéne pszichiátriára mennem. - Gyere, ezeket vedd fel - fektetek le mellé egy világos, hosszú farmert és egy fehér hosszúujjú, vékonyka pólót. Nincs hideg, de szerintem neki is kényelmesebb, ha takarhatja a sérüléseit. A gépekről ugyan már leszedték és van, ami nyomott hagyott, de a folyamatos mesterséges táplálástól még a mai napig nem vették le, csak, mielőtt megjöttem volna. Ezzel én, hogy fogok megbírkózni? Nagyon remélem, hogy megjön nálunk az étvágya!
Egy szó nélkül megcsinál mindent, amit mondok és hagyja, hogy segítsek. Nehéz napoknak nézünk elébe… Letört, meggyötört, méltóságvesztett, és még azt sem tudom, hogy hogyan áll most velem.
Míg én és Taehyung letámogatjuk Kookot a kocsiba, addig Jin és Tae anyja beszélnek fent az orvosokkal. Középre ültetve őt, hátrarakom a cuccokat, és elfoglaljuk a helyünket a két oldalán. Tudom, hogy a kedvenc helye a kocsi bal legszéle, de éreznie kell, hogy itt vagyunk neki, még, ha nem is jövök ki jól a másik törpével. Miatta képes vagyok félretenni a viszályunkat egy kis időre…
Amint megérkezik a legidősebb, már indulunk is, és fél szemmel mindig Jungkookot figyelve hallgatom, hogy Jin beszél.
- A piros dobozosból este kettőt, a világoszöld, az sima fájdalomcsillapító, de most nem jut eszembe a neve, rajta van - magyaráz, végig az utat figyelve. - A nagy fehérben poros tasakok vannak, abból napi többet is lehet, akár vízben vagy teában feloldva. A kapszula minden reggel és este egy. A kék dobozosból ebéd után - és mondja és mondja és csak mondja. Hogy az istenbe vehet be ennyit? Eddig a legtöbb dolgot infúzióval kapta, és most azt hiszik, ha nem hajlandó enni, a gyógyszereket beveszi? - Mindenre ráírtam, mikor, és ott egy lap is, a doktor úr volt olyan kedves és kinyomtatta, hogy miket tehetsz a gyorsabb gyógyulás érdekében.
- Jó - bólintok, információkkal megtömött elmével, amiket a következő sarokig még úgyis elfelejtek.
- Ha bármi van, hívj. Figyelj az étkezésre, nem ehet bármit, és az ügy miatt még beszélünk, a tárgyalást halasztják, de még nincs eldöntve, melyikünk megy.
- Hogy mi? - feszül előre hirtelen Taehyung, minél közelebb hajolva Jinhez, ami nem egyszerű, mivel pont előttem ül, így tőle van a legmesszebb. - Miért halasztják?
- Mert ilyen állapotban esélytelen megjelennie.
Burkoltan beszéltek, lehetőleg semmi konkrétat nem mondva, de tudom, hogy Jungkook nem hülye, tudja, miről van szó, ám hiába nézem, kifejezéstelen arccal bambul előre. Bármit is élt meg, hamarosan úgyis megtudjuk, mivel voltak olyan hülyék, hogy egy bekamerázott raktárba vitték őt, így a rendőrség már keresi a felvételeket, és az illetékeseket.
- Nem is fog! Nem lehetne ezt a lépést kikerülni valahogy?
- TaeTae, erről majd beszélünk otthon, jó? - sandít rá a visszapillantóból, mire a fiatalabb csak egy helyeslő bólintással tudatva visszadől.
A házunk előtt leparkolva, Jin segít bevinni a cuccokat, addig Taehyung kint vár a kocsiban Kookkal.
- Tehát, mit teszünk? - fékezek le a szobám közepén, a mellettem lévő kis asztalra lehelyezve a gyógyszeres szatyrot.
- Te most szépen figyelsz rá, hogy javuljon, és megpróbálsz jobb viszonyba kerülni vele, mi meg addig intézzük az ügyeket. Neked semmi dolgod ezzel, főleg nem az elkövetőkkel. Yoongi, nem viccelek, nagyon messze kerüld el őket! - válik egy pillanat alatt keménnyé arckifejezése.
- Nem vagyok már pisis, hyung - rántok vállat, tettetett hanyagsággal.
- Tudom, hogy nem, de ettől függetlenül ismerlek annyira, hogy tudjam, mi jár a fejedben!
- Semmi rossz - mosolyodom el, ám ábrázata hamar lelohasztja azt. - Nem bízol bennem? - viszek némi sértettséget hangomba.
- Ne tegyél semmi olyat, amit később megbánhatsz. Már nem csak te vagy, figyelembe kell venned a jövőtöket is.
- Jövőnket? Miről beszélsz?
- Nőlj fel végre - fordul sarkon és hagy magamra. Ez meg, mégis, mi volt? Nem szokott ilyen ideges lenni, akkor meg, mi baja van?
Végig Jin szavain morfondírozva, én is kitolom a seggem a ház elé, és az épp kocsiból kitántorgó Kookhoz lépve, átfogva derekát magamhoz húzom, hogy megtarthassam. Eredetileg magasabb nálam, de így meggörnyedve majdnem fél fejjel vagyok felette. Taehyung ki sem szállva csak minket vizslat, Jintől meg elköszönve, besegítem Jungkookot a szobámba és leültetem az ágyra.
- Hogy érzed magad? - érdeklődök, míg a cuccait kezdem bepakolászni a szekrényembe. Mikor már legalább fél perce nem mond semmit, hátrapillantok rá, de ő csak a szőnyegre meredve hallgat. - Haragszol rám? - próbálok közönyösen viselkedni, nem kimutatni kérdéseim súlyát, de mit tegyek? Nem mond semmit. - Kérsz valamit?
Én egy csendszerető ember vagyok, így nem szokott gondot okozni, ha valaki kussol mellettem, de ettől a falra mászok! Én tettem valamit? Miattam ilyen? Vagy a gyógyszerek miatt? Mivel másíthatnám meg a helyzetet?
- Oppa, miért van kizárva Yuko? - trappol be a szobámba, szinte kivágva az ajtót Yuji.
- Húzz ki, és ne engedd be a dögöt! - lépek rögtön oda, hogy elkapjam az éppen befelé iszkoló állatot, de az kicsúszik az ujjaim közül.
- Ő ki? - bök az ágyon ülő felé, aki tudomást se véve róla, már a macskát figyeli, majdhogynem élettel teli szemekkel.
- Semmi közöd, takarodj már! - rivallok rá, mire szemem sarkából látom, hogy Kook összehúzza magát. Baszd meg, Yuji… - Egy barátom - eresztem meg vállaimat, jelentősen halkabbra véve a hangomat. Ha így viselkedek, megint azt érem el, hogy félni fog tőlem.
- És mi történt vele? - toporog a küszöbön, hol engem, hol őt nézve.
- Semmi közöd hozzá - markolok a macska grabancára, és a karjaiba nyomom. - Vidd ki, egy ideig most nem jöhet be - tolom ki, és csukom rá az ajtót, mielőtt még több ostoba kérdést feltehetne.
- Miért nem? - hallok meg egy vékony, nagyon halk hangot.
- Mert nem szabad, hogy elfertőződjenek a sérüléseid - válaszolok higgadtan, és leülök mellé. - Miért, cicázni szeretnél? - Erre csak egy apró bólintás a válasz. Jungkook nagyon szereti az állatokat, de vajon, miért? Mi jó van ebben a retkes szőrgolyóban? És a kutyája? Na, az helyből idegesítő, ugató vakarék. Viszont hálás is vagyok neki, mert így nincsen egyedül. Talán nem is akkora baj, hogy odavan ezekért az értelmetlen teremtésekért. - Akkor ha vacsoráztál, kint játszhatunk vele egy kicsit…
- Nem vagyok éhes.
Gondoltam. És akkor most jön az, hogy én szépen… mit csinálok? Nyomjam le a torkán? Tuti népszerű lennék tőle.
- Akkor, addig nem játszunk a macskával - vállrántás. - És fürdeni hajlandó vagy? - megint vállrántás. - Jóh - sóhajtok fel. - Akkor irány - halászok elő neki egy tiszta boxert és pólót, majd készségesen felsegítem és kitámogatom a fürdőszobába. Nem fogok semmit erőltetni rá, már majdnem felnőtt, és különben sem az anyja vagyok. Érezze magát szabadnak mellettem, és ne feszülten.
Gondosan beállítgatva a hőmérsékletet, bedugom a dugót, és megeresztem a vizet. Mivel sok hajlandóságot nem mutat semmire, elengedem, és szembefordulva vele, megmarkolom pólója alját, figyelve, hogy mire mit reagál, mikor megyek már túl messze. Mivel nem látom akadályát a folytatásnak, finoman lehúzom róla, és kigombolva nadrágját, alsógatyástul lehúzom. Itt már azért összerezzen, és igyekszik minél kisebbre húzni magát, végig a jobb lábára nehezedve. Basszus tényleg, a kötés! Nem vehetem le, mert simán belemehet valami.
- Várj itt, mindjárt jövök - slisszolok ki úgy az ajtón, hogy ha még valaki lenne is kint, semmiképp se lásson be rá. A konyhában eszeveszett kutakodásba kezdek, mivel fogalmam sincs, hol tartjuk azt, így csak széttúrom a polcokat.
- Yoongi, mit keresel? - lép be anyám egy szélköntösben, és csípőre tett kézzel figyel.
- Tudod, amibe a szendvicseket szoktad csomagolni, vagy mit. Az az átlátszó izé!
- Minek az neked? - kullog az egyik szekrényhez és kinyitva azt, előhúzza a keresett dolgot.
- Nem fontos, csak kell.
- És megcsináltad már a vendégszobát? Holnap, ha hazaértünk, szívesen megnéznénk a barátodat - nyomja a kezembe a hosszúkás tárgyat.
- Velem lesz, és oké - hagyom ott, és sietek vissza Kookhoz.
Belépve a gőztől kellőképpen felmelegedett, zöld csempékkel körberakott, kicsiny helységbe, Jungkookot még mindig ugyanott és ugyanabban a pozícióban találom. Letérdelek elé, és kihúzva ezt az átlátszó szart a lábához tartom, de nem nagyon merek tovább lépni.
- Mennyire fáj? - pillantok fel rá, de ő tökre nem rám figyel. Megint egy vállrándítást kapok, amit nem tudok hova tenni, így inkább elkezdem finoman körbetekereni, úgy, hogy alig érje, mégis elég feszes legyen. Eme cselekedet befejeztével elkezdek jómagam is vetkőzni.
- Hyung - néz rám végre kikerekedett szemekkel Kook.
- Én nem fürödhetek? - sandítok a fiúra felvont szemöldökkel, aki csak zavartan elkapja a fejét, tovább ácsingózik egymagába. Hihetetlen…
Megválva én is a felesleges textilektől, két tenyeremet kiálló csípőcsontjaira helyezem, és hátrálva húzom magammal a kádhoz. Belelépkedve átsegítem rajta, és magam előtt letolva leültetem, én meg mögé helyezkedve, felvont lábakkal húzom magamhoz, válla fölött átnyúlva és elzárva a csapot.
Elég meleg a víz, mégis itt reszket a karomban. Nem vagyok zakkant, tudom, hogy semmi köze ennek a hőmérséklethez, de mégis, mit rontottam el? Nem élvezi a társaságom, és ezzel lehet, csak rosszabbítok rajta.
Elkerülve a további kellemetlenségeket, gyorsan lecsutakolom őt is, aztán magamat, és rendesen végigtörölgetve felöltöztetem. Borzalmas látni ezt a testet. Tele van sebekkel, vágásokkal, foltokkal és mindennel, ami arra emlékeztet, hogy nem vigyáztam rá eléggé.
- Bevennéd? - tartom elé tenyerem, benne háromféle gyógyszerrel, másik kezemben egy pohár víz kíséretében. Nem beszél, még mindig, csak engedelmesen elveszi, ügyelve, hogy alig érjen hozzám, majd egybe bekapva, utánaküld egy kis vizet, és visszaadja a több, mint félig teli poharat. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezt legalább megcsinálja.
Elfeküdve az ágyon, kikúszik egészen a széléig, én meg mellé helyezkedve, hagyok neki teret és csak figyelem őt, míg meg nem hallom egyenletes szuszogását. Utána már magam is képes vagyok elaludni.
Valami elég nagy puffanásra kelek, és ijedten felkapva a fejem, nem észlelem magam mellett Jungkookot. A sötét szobán végigvezetve tekintetemet, a fiú körvonalával találom szembe magam, amint épp a földről tápászkodik fel.
- Miért nem alszol? - kérdem halkan, mire valami sírásszerű nyüszögést hallat. Nagyon fáradt vagyok, de azért kikelek, hogy lássam, mi a gond. Két lábamra támaszkodva, végigropogtatom gerincem, és Jungkookhoz sietek, aki a kilincsre markolva, már majdnem kijut, de visszacsukom az ajtót, ő meg riadtan szalad el a szoba másik felébe. - Kook, mi a baj? - indulok utána, de ő a falhoz lapulva kuporog. Minél közelebb vagyok, annál hangosabban sír, és nem csak azért, mert annál jobban is hallom.
- Hagyj! - kiabál rám, mikor már csak egy méter választ el minket, én meg önkéntelenül is megtorpanok a hangjában fellelhető pánik miatt.
- Hé, mi történt? - tárom szét karjaimat, hogy lássa, nincs semmi gond.
- Azt mondtam, hagyj! - ordítja zokogva.
- Félsz tőlem? - araszolok egyre közelebb és közelebb.
- Hagyjh… - csuklik el - …már!
A hold fénye pont ad annyi világosságot, hogy tisztán láthassam könnyáztatta arcát és rettegéssel átitatott szemeit, ahogy feltekint rám. Mit tettem? Most magánál van egyáltalán? A kórházban nem viselkedett így.
- Nyugodj meg, jó? - guggolok le elé, mire akkorát lök rajtam, hogy háttal elterülök a szőnyegen. Najó, erre tényleg nem számítottam. Sok időm azonban nincs meglepődni, mivel már megint az ajtó felé tart, és ha kijut, simán kimehet az utcára is. Nem hagyhatom el, mert elsősorban megsérülhet, másodsorban meg kinyírnak a többiek, ha nem én magamat előbb. Felpattanva, ujjaimat a kilincset markoló kezének csuklójára kulcsolom, és finoman húzni kezdem, mire fogait alkaromba mélyeszti, és istentelen erővel harapni kezd. - Baszki! - rántom vissza végtagom, és amint fordulna is, a másikkal átkarolom a vállát, hogy még véletlen se tudja megismételni az előbbit. Ehelyett viszont gyomron könyököl, mitől egy kicsit megtántorodok, ám ennyi bőven nem elég, hogy hagyjam futni. - Megvesztél? - fordítom magammal szembe. Idegesen összepréselt ajkai hófehérek a nyomástól, tekintete ködös, ökölbe szorult kezei remegnek. Arcán sosem látott ábrázat ül, ami talán már nem is a félelemre, mint inkább a dühre hasonlít. Már lendülne is, hogy alám térdeljen, de elkapva a lábát, ölbe veszem és sebesen az ágyhoz lépve, nem túl erőszakosan rádobom, hátha ettől észhez tér, de semmi, már indulna is újra nekem. - Állj le, na! - fogom le kezeit, és fölé magasodva figyelem, ahogy küzd ellenem, teljesen feleslegesen. Nem bántottam, nem csináltam vele semmit, mégis ilyen. Tudom, hogy ez most nem ő, vagy mi, de ilyenkor, mit tehetnék? Mikor már legalább öt perce vergődik alattam, és jócskán fogytán van az ereje, még egy próbát teszek. - Jungkook… - mondom lágyan. - Én. Nem. Bántalak. - győzködöm, ami talán hat is, mert abbahagyja a rúgkapálást és nagy szemekkel néz fel rám. Egy ideig csak a képembe mered, aztán hatalmas könnyeket eresztve, szipogni kezd. Ha így folytatod, én is sírni fogok… Minden félelem jele eltűnik róla, csak a színtiszta fájdalom marad, és elengedve őt, ledőlök mellé, és magamhoz húzom. Nem lök el, nem hadakozik, csak mellkasomhoz bújva megmarkolja pólómat, és halkan zokog. Nyugtatgatóan simogatom a hátát, és hajába temetve arcomat egy mélyet sóhajtok. Annyira törékeny és ingatag…
Félve toporgok a saját szobám ajtajában, mint ahogy azt az elmúlt pár órában már oly sokszor tettem. Az isten bassza meg! Nem vagyok én ekkora lúzer! Sosem tudom, mi fogad, amint átlépem a küszöböt, de bármi is az, szörnyen rosszul érzem magam tőle. Minden szeretetem, türelmem és kedvességem az övé, de mindenki tudja, hogy ezekből nekem egyáltalán nincsen sok. Egy utolsó mély lélegzetet vége, lenyomom a kilincset, és egyenesen az ablak előtt, velem háttal álló, pulóverbe és hosszú melegítőbe bújtatott fiúra révedek. Legalább harminc fok van idebent, ráadásul vaksötét, ő meg megeresztett vállakkal, minden porcikájával világi fájdalmát kiáltva mered kifelé. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja egyáltalán, mi folyik körülötte. Nem érdekli, hogy megérkeztem, még azok a jól ismert vonásai sem tűnnek fel, amikor figyel, csak nem mutatja. Őt most tényleg nem érdeklem… Gondosan becsukva magam mögött a kíváncsi tekintetek elől védő rekeszt, útközben leteszem a tálcát, és mellé sétálok.
- Jungkook - érek karjához, éppencsak rásimítva mutatóujjamat a világos anyagra, mire megrezzen, és szörnyen lassan arcát irányomba fordítja. Mintha éveket öregedett volna, gondterheltek, mégis simák a vonásai. - Meghoztam a vacsorát - mondom határozottan fátyolos tekintetébe, de, mint aki átnéz rajtam, megint semmi. Idegesít, és már nem bírom sokáig, de türelmesnek kell lennem vele. Ezek a rohadt gyógyszerek tényleg segítenek valamit?! Semmit nem tud magáról ez a gyerek, ráadásul nekem kell méreggel tömnöm. Hol élünk, kérem szépen?! Mondjuk, ha nem szedi, akkor meg egész nap csak sír és a sarokban feszeng. Melyik a jobb? - Egyél, kérlek - fogom meg kezeimmel az övéit, és óvatosan az ágyhoz vezetve leültetem, majd a tálcát az ölébe teszem, és helyet foglalok mellette. Rá se néz az ételre, csak úgy van, mint a nap nagy részében. Már mióta nem eszik szinte semmit? Ha nem tudom rávenni, hogy legalább pár falatot elfogyasszon, akkor hamarosan vissza kell vinnem a kórházba, ahol csak még jobban magába zárkózna. - Segítsek? - nyúlok felé, mire alig észrevehetően megrázza a fejét. Ezek szerint, hall engem, és egy kicsit figyel is. - Életem, könyörgöm, csak egy keveset… - kezdek megalázkodásba, tőlem annyira nem méltó módon, és még egy ilyen elcsépelt, undorítóan giccses megnevezést is hajlandó vagyok kiejteni, hátha ez meghozza a kedvét. Az összes, amit elérek, hogy már nem a falat vizslatja, hanem a levest. Várom a csodát, hogy mikor kezd végre bele, ám, ahogy rohamosan múlnak a percek, be kell látnom, ebből ma már nem lesz semmi. Megint… - Hahh - állok fel, és elvéve tőle a tálcát visszahelyezem az asztalra. Kezdem kevésnek érezni magam ehhez.
Óvatosan közelítem meg, attól félve, hogy bármelyik pillanatban elrohan, és ez tulajdonképpen nem is áll távol a valóságtól, ugyanis komolyan képes rá. Fél tőlem, amit meg is értenék, ha nem félne ezzel egyetemben mindenki mástól is. Egy óvatlan mozdulat, és nem tudod, hogy vagy eltűnik, vagy neked ugrik. Nem félek a sérüléstől, csak attól, hogy kárt tesz magában, vagy netán én, ahogyan próbálom lenyugtatni. Jobb az elővigyázatosság. Térdre ereszkedem előtte, és finoman szétnyitva lábait, közelebb araszolok hozzá, míg végül kénytelen kiegyenesedni, ahogy mellkasom az övéhez feszül. Átkarolom, amit ő is viszonoz, csak egészen más miatt, mint én. Érzem, ahogy kezei gerincemen ficegnek. Folyamatosan gyűrögeti az ujjait, mintha ezzel próbálná levezetni a feszültségét, vagy én nem is tudom. Egyre szorosabban vonom karjaimba, mire érzem, hogy izmai kezdenek végre kicsit ernyedni. Jungkook, miért nem engedsz közel magadhoz? Némán hallgatom ki nem mondott panaszait, és, talán, szép lassan kezd is visszatérni belé az élet. Fejét a nyakamba hajtja, és egyre több súly nehezedik rám. Fáradt. Tudom, mennyire ki tudja csinálni az embert az önmarcangolás. Én itt fogom várni, ha egyszer kész lesz beszélni, ám, míg ennek nem jön el az ideje, a megbocsátásáért fogok harcolni. Amiért nem tudtam megvédeni. Amiért nem voltam elég gyors. És amit vele tettem még anno. Igen, azt soha az életben nem fogom tudni magamnak megbocsájtani, így megértem, ha ő sem, de reménykedni szabad, nem? De, ha nem is én bántom, akkor is miattam megy minden tönkre. Ha nem hajszoltam volna bele a bandába, és nem engedtem volna a srácokat a közelébe, mikor még kórházban volt… Ha nem mentünk volna el a versenyre. Annyi mindennel ki lehetett volna védeni ezt! Soha többet nem hagyom magára egy kurva perce sem!
Talán már fél óra is eltelik, mire elviselhetetlenné válnak a helyzetből adódó kellemetlen érzések, kezdve a térdemnél, egészen a derekamig. Szüszögve állok fel, egy centimétert sem távolodva páromtól, és az ágy felé fordulva ledőlök, közben finoman magamra húzva a kába fiút. Csontjai annyira kivannak, hogy szinte az én bőrömet szúrják, el sem merem képzelni, neki milyen érzés. Könnyű és sovány. Mintha beteg lenne… Jó, az egyértelmű, hogy az, csak nem testileg. Pár pillanatig hezitál, majd hatalmas megnyugvásomra fejét állam alá fészkelve dől le a mellkasomra, míg lábait szétvetve mocorogja magát kényelmes pózba rajtam. Hátát simogatva nyugtatgatom, mert még bőven van benne feszültség, de nem telik sokba, mire teljesen elernyed, és egyenletes szuszogásával tudatja velem, hogy elaludt. Szeretem ilyenkor a közelben tudni, elvégre, annyira nyugodtan tűnik, pedig talán ilyenkor rosszabb világban jár, mint amiben élünk. Légzését figyelve szépen lassan engem is elnyom az álom, utolsó erőmmel kapaszkodva a ténybe, hogy ha felriad, rögtön itt leszek neki…
Ha
szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne
másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes
információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
