1. The Rescue

- Jungkook! - megrezzenek, ahogy a házim írása közben meghallom anya halk, de annál határozottabb kiabálását kintről. A lábaim egy pillanatra megremegnek, de nem hezitálok sokáig, már állok is fel, hogy kimenjek megtudni, miért hív. Nem szokott sűrűn mérges lenni rám, de egyből végigfut az agyamon minden rossz, amit az elmúlt napokban véghez vihettem, ám semmi nem jut eszembe. Nem volt ideg a hangjában, de tisztán érződött benne, hogy nincs jókedvében.

Egy nagyot nyelve belépek a konyhába, ahol édesanyám már összefont karokkal vár rám a pultnak támaszkodva.  

- Igen? - veszem elő legártatlanabb hangomat és államat lehajtva, hatalmas kiskutya szemekkel meredek rá.

- Most hívott az osztályfőnököd - mondja nagyon határozottan. Ajjaj. Sose kések a beadandókkal, minden házi feladatomat megcsinálom, a jegyeim jók. A fenébe! Villámcsapásként hasít belém a felismerés. Tegnap hármast kaptam a magyar dolgozatomra, de esküszöm, csak azért, mert este elaludtam a tankönyvön az íróasztalnál.

Már összezárt szemekkel várom a fejmosást, de csak nem történik semmi, ezért bizonytalanul kinyitom az egyik szemem és felpillantok anyára, aki egyik szemöldökét felvonva néz vissza rám.

- Azt mondta, megint megvertek a fiú mosdóban, de te nem voltál hajlandó elmondani, ki, ráadásul az orvosiba sem méltóztattál lemenni.

Teljesen ledöbbenek szavait hallgatva. Ennyi? Csupán ennyi miatt van így kiakadva?

Nem egy büszkeség, de ez már minden hetes nálam. A nagyobb fiúk folyton piszkálnak a kinézetem miatt, ami szerintük lányos, állandóan csúfolnak és elveszik a pénzem, vagy éppen a kajámat. Nem szoktam elmondani anyának, mert nem szeretném, ha emiatt is kellemetlenül érezné magát. Elég, hogy apa miatt nehéz nekünk, mert ő három éve fogta magát és lelépett. Nem tudom, miért, ezt nem kötötte az orromra, de itt hagyta anyát, engem és a négy éves iker öcséimet. Most én vagyok a férfi a háznál, igaz, a magam 16 évével sokat nem tehetek, de amit tudok, azt igen. Vigyázok a testvéreimre, ha kell, segítek anyának cipekedni, és jól tanulok, hogy jó munkahelyem lehessen. Bármennyire is próbálja titkolni, látom, hogy nem élünk valami jól. Hallom, érzékelem. De idővel mindent megoldok.

- Semmi bajom, anya, ne aggódj - húzom ki magam, hogy lássa, teljesen rendben vagyok. Azt azért nem mondanám, hogy nem fáj semmim. Kizárólag hosszúnadrágban és hosszúujjúban merek itthon lenni, mert nem akarom, hogy észrevegye a színes foltokat, valamint a sebeket a testem egész felületén. Testnevelés óra előtt is a mosdóban öltözök, mert nem akarok feltűnést kelteni, és az osztálytársaim mindig gúnyolnak amiatt, hogy milyen vézna vagyok.

- Jungkook, te az én pici fiam vagy, miért ne aggódnék? - törik meg és elém hajolva két keze közé veszi arcomat, úgy mered, szinte már könnyes szemekkel rám.

- Nem vagyok pici! - lépek hátra kettőt, hogy tudassam, ne bánjon velem gyerekként.

- Akkor mi vagy?

- Férfi! - vágom rá azonnal, mire minden igyekezete ellenére is kitör belőle a nevetés. - Na! - duzzogok meglátva reakcióját, mikor én teljesen komolyan gondoltam.

- Bocsánat, kicsim, csak ez annyira aranyos volt - törölgeti a nevetéstől kibuggyant könnycseppjeit, míg én felfújt arccal nézek rá.

- Kösz, hogy komolyan veszel - küldök felé még egy utolsó szúrós pillantást, majd visszavonulok a szobámba folytatni a tanulást.

A szemeim már ragadnak lefelé, de érzem, hogy még közel sincs késő. Az utolsó feladatok írása közben csak a következő napra tudok koncentrálni. Nem akarok bemenni, soha többet nem akarok még csak a közelében sem lenni annak a helynek! De ez az érzés mindennapos, már szinte hozzám nőtte magát. Félek, rettegek a felsős osztályoktól, akik előszeretettel és nevetve rendezik át az arcomat rendszeresen, amit én tehetetlenül tűrök, míg sírásba nem torkollik a dolog, és el nem engednek. Emiatt nem merek nyitni az osztálytársaim felé sem, főleg, hogy ők is folyamatosan gúnyolnak a testalkatom miatt.

Gondolatmenetemet az ajtóm kaparászásának hangja zavarja meg. Fél szemmel az órára sandítok, mire egy lemondó sóhaj szakad ki mellkasomból, és felállok.

- Szia, babám! - nyitom ki az ajtót hatalmas mosollyal ajkaimon. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy már ennyi az idő - pillantok rá sajnálkozva. - Öltözök, és már mehetünk is - tárom kijjebb az ajtót, hogy bejöhessen imádott kutyám, Kyouya.

Nem mintha ki lenne zárva a szobámból, csupán az öcséim miatt szinte mindig csukva van az ajtó, ő meg vagy bent van, vagy nincs.

Kyouyát másfél éve találtam egy szemetes mellett. Pici volt, ráadásul a tél közepén bukkantam rá, a hó is teljesen belepte. Csupán világosbarna szőrszálai kandikáltak ki a fagyos fehér paplan rétegen, ami néha-néha megrezdülve jelezte, hogy valaki van alatta. Lesöpörtem a reszkető kupacról a havat, és egy alig pár hetes kölyköt találtam, aki már mindent feladva csak feküdt. Azonnal felkaptam a kiskutyát és lesimogatva róla a havat, és levéve a kabátomat belegöngyöltem, és szaladtam vele egészen hazáig. Még mindig emlékszem, anya milyen arcot vágott, mikor beléptem vele a házba. Enyhén szólva sem örült jövevényemnek, de nem kellett ám sokat várnom, hogy megtörjön a jég. Ahogy megszáradt a kis bundája, úgy bújt a kabáton keresztül hozzá, és puszilgatta, ahol érte.

Kicsomagolva őt, próbáltam lábra állítani, de a csonttá aszalódott kis állat nem bírta megtartani magát. A földön vonszolva testét vergődött el hozzám és mászott volna az ölembe, de már nem bírta soká. Elsírtam magam, és könyörögtem, hadd maradjon, amiről anya persze hallani sem akart. Nem tudtam mit ígérni neki, elvégre jól tanulok, nem hagyok piszkot magam után, és segítek, ahol tudok. Végül látva, hogy mennyire nagyon szeretném, megígérte, hogy megtarthatom, egy feltétellel. Ha én gondoskodom róla, és a zsebpénzemből nevelem fel, amivel egyetemben fel is emelte azt. Nem voltunk és nem is vagyunk gazdagok, ez tudtam jól, de életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor, főleg, mióta apa elhagyott minket.

Első utam egyből az állatorvoshoz vezetett az én kicsikémmel, aki közölte, hogy súlyosan ki van éhezve meg száradva, aznap már nem is engedte haza. Majdnem egy hétig jártam be minden nap hozzá, hogy láthassam őt, míg végül meg nem erősödött annyira, hogy hazahozhassam. Addigra már legalább kétszer annyit nyomott és vagy tízszer olyan eleven volt, mint megtalálásakor. Kapott oltást és chipet is, melybe az én nevem volt beírva, mint jogos tulajdonos.

Most már közel harminc kilósan, egy középmagas, világosbarna, félhosszú szőrű csodával osztozom mindennapjaimon. Teljes körű családtag lett, még anya szemében is.

- Gyere, királylány - indulok meg, mire hallom, hogy csörög a nyomomban, ami annak köszönhető, hogy bilétája minden lépésre nekiütődik a fémgyűrűnek, amibe a pórázt kéne akasztani, de arra semmi szükség nincs, ugyanis szuper szófogadó és okos. Legalábbis velem.

Vele nem félek az utcán, még koromsötétben sem. Nem egyszer bizonyította már felém, hogy bármire képes lenne értem, ami természetesen fordítva is így van. Ha lehetne a suliba állatot vinni, sosem lenne gondom, ugyanis nem mernének kikezdeni velem. Ahh, jó is lenne…

Egy ideig némán ballagunk a szűk kis utcák közt, minden gondot elfeledve az életben. Ha nincs kint senki, mint most, olyankor énekelni szoktam. Megnyugtat és szerintem Kyouyanak sincs ellenére. Legalábbis még nem panaszkodott rá.

Sokan gyerekesnek tartják, hogy ilyen közel áll hozzám a kutyám, de nem érdekel, nem az én szegénységem. Szerintem igenis van véleménye mindenről, csupán máshogy fejezi ki azt.

Egy pillanatra megáll a járda szélén és meredten bámul a semmibe, már szinte felálló szőrrel a hátán.

- Mi a baj, kiskutyám? - guggolok le mellé, hogy én is lássam, amit ő, sajnos, sikertelenül. - Mit látsz? - nézem végig a környéket, ahol egy árva lélek sincsen. - Nincs itt senki - teszem tenyerem a fejére, mire összerezzen. - Gyere, menjünk haza - állok fel mellőle és indulok el, de ő még ugyanott, ugyanúgy áll. - Baba, menjünk - szólongatom finoman, de meg sem hallja. - Kyouya! - szólok rá határozottan, mire felém kapja a fejét és kikelve az örömtől, hogy lát engem, eszeveszett tempóban futja le felém azt az öt métert, amit elsétáltam, míg ő bambult. Nem is értem…

Nem filózva tovább a dolgon, elindulok hazafelé. Kyouya előtt nem ismertem szinte egyáltalán a környéket, csak amerre iskolába járok. Mióta ő van, már bejártunk itt majdnem mindent, bár azért néha még így is gondolkodnom kell, merre is vagyunk.

Nem egészen tíz perc séta után újra otthon vagyunk. Egy kis kert veszi körbe a házat, melyet nem túl magas, fehér fakerítés véd. Eleinte anya nem mert elengedni sétálni, azt mondta, elég, ha kiengedem a kertbe. Ám, mikor egyik nap vele jött értem az iskolába és engem épp a suli mellett piszkált két nagyobb srác, a pórázt kitépve kezéből, azonnal rohant, hogy megvédjen. Csupán a határozott fellépésével és fogai mutogatásával elüldözte a nagyobbakat, ami meggyőzte anyát arról, hogy ha ő velem van, nem eshet semmi bajom. És ez így megy már lassan egy éve.

Belépve az ajtón, egyik kicsi öcsikém máris lábamra tapad, és hatalmas szemekkel néz fel rám.

- Yeon - ejti ki még kissé ügyetlenül a “hyeong”, azaz a báty szót.

- Mi a baj, Shin? - simítom koromfekete hajára tenyeremet.

- Jun - néz hátra, iker öccse nevét mondva, persze, ezt sem tökéletesen még.

- Igen? Mi van vele? - hajolok le, hogy felvegyem, mire ő kicsiny kezét felemelve mutatja, merre menjek. Felérve az emeletre már hallok is valamit, ami egyre közelebb érve a szobájukhoz legnagyobb félelmemmé növi ki magát. Jung sír, de most kivételesen nem az a hisztérikus üvöltés, ami lenni szokott. Szörnyen megijeszt, és lépteimet megszaporázva sietek oda, ám az ajtóban megtorpanok. Félek, mi fogad, ha benézek oda, elvégre ez igazi sírás, nem hiszti. Elég ritkán kívánom azt, hogy hisztizzen bármelyik is, de ez pont egy ilyen alkalom.

Nagyot nyelve, remegve ugyan, de betolom az ajtót.

- Itt meg mégis mi a…? - harapom el a szó végét, mert nem akarok csúnyát mondani, mire felém kapja a fejét. A földön ül, feltartott manccsal, amiből egyenesen dől a vér. Nem kell sokat kutatnom, hogy megtaláljam, mi sértette meg az én kicsikém tenyerét, ugyanis egy hatalmas kés pihent mellette. A látottaktól teljesen lesokkolva állok, míg ő szép lassan feláll és könnyes szemekkel szalad felém, hogy vegyem fel őt is.

- Juko - kapaszkodik belém, hogy mozduljak végre. Lehajolva érte, felnyögök a kétszer legalább tizenöt kilós gyerek alatt, de mit sem érdekelve ez, megindulok lefelé.

- Eomma~ - kiáltom el magam torkom szakadtából, mire anya idegesen lép ki a szobából. Látszólag megzavartam valami nagyon fontosban, ami nem a gyerekei felügyelése! Amint meglátja a vércsíkot, amit magunk után húzva lefelé haladunk, egyenesen a pólómra mered, mely már kishíján tocsog.  

- Kisfiam! - csattan fel és hozzám lépve már kapja is ki a kezemből a legfiatalabbat.

- Mégis, hogy kerül a fiúk szobájába egy kés? - vonom kérdőre, már kicsit erőszakosabb hangnemben, mint amit megengedhetek, de az ideg olyan szinten feszít, hogy nem tudom visszafogni magamat.

- Mi? - kapja fel fejét, míg a kicsi tenyerét vizsgálgatja.

- Egy kés! - nyomatékosítom, mintha lenne rá esély, hogy nem hallotta volna, mit mondtam ezelőtt.

- Nem tudom, minden el van pakolva… - fordul vissza.

- Shin? - teszem le, mire ő két pici kezét összegyűrögetve néz fel rám.

- Mi felmász… - egy pillanatra elakad, de folytatja tovább kicsit halkabban - … székle ész úty…

Nem igazán értem, ezzel mire akar célozni, ezért oldalra pillantok a konyha felé, ahol már látom is, hogy az egyik szék oda van húzva a pulthoz, amin valószínűleg felállva hozzá is jutottak az éles eszközhöz.

- És mégis, minek kellett az nektek? - Hangomat dorgálóra véve, kicsit én is halkabban beszélek, mert látom, hogy a frász kerülgeti tőlem. Anya nem sűrűn szidja le őket, amit mindig azzal magyaráz, hogy neki ők a világ közepe. Mintha velem nem így lenne…

- Jásszani

Ez aztán mindent megmagyaráz. Azaz várjunk csak. Nem. Nagyon nem! Mért akar egy négy éves késsel játszani… illetve kettő. Mit, és mégis, hogyan lehetséges, hogy az anyjuk ebből semmit nem vesz észre?!

- Ahh! - túrok indulatosan hajamba, és gyors léptekkel besietek anya szobájába, ahol heves kotorászásba kezdek, míg meg nem találom a keresett dolgot. Az elsősegély dobozt. Amint megtaláltam, már vágtáztam is vissza a tesóimhoz, hogy elláthassam a kisebbet. Letérdelve elé, óvatosan megfogtam a kézfejét, és felfelé tartottam, hogy jól lássam. - Ez most csípni fog kicsit, de nem fog annyira fájni, jó? - kotorászok fél kézzel a kis dobozban a fertőtlenítő után matatva, míg ő csak könnyes szemmel bólint egyet. Amint a kezembe akad a kis üveg, fogaimmal a kupakot lecsavarva cseppentek néhányat a mély sebbe, mire felszipog, de nem kezd el sírni. Erős fiú ő. Erősebb, mint én voltam ennyi idősen. Vagy mint most… De amint meglátom őket, ösztönösen gondoskodó és magabiztos leszek, hogy jó példát mutathassak nekik. Pedig szánalmas bátyjuk vagyok. Letéve a ferőtlenítőt, egy pillanatra elengedem kicsi kacsóját, mire ijedten kapja felém a fejét, de csak míg ki nem csomagolok egy adag kötszert, és köré nem kezdem tekerni. A végéről levágva a felesleget, le is ragasztom, majd egy hatalmas, de annál óvatosabb puszit rányomva elengedem. - Kész vagy, törpe - csippentem két ujjam közé arcocskáját, melyet egy huncut kuncogással értékel. - Na, de most már sipirc aludni, mert rég ágyban a helyetek! - emelem fel hangomat, mire mindketten elkezdenek felfelé futni, egymást hátratartva, hogy előbb érjenek be a szobába.

Ekkor hirtelen az eszembe ugrik a kép, ahogy Jung a földön ülve nézi, ahogy lassan csepegnek le a vércseppek a földre. Mint akinek elmentek otthonról, hirtelen mozdulok. Eszeveszett tempóba felrohanok, mielőtt még a kés közelébe mehetnének, és amint azt biztonságban tudom, tőlük jó messze, egy rongyot bevizezve feldörzsölöm az odaszáradt vért.

Nem könnyítik meg az életemet, annyi szent, de én így imádom őket!

- Héj, Jungkook, mondtuk, hogy ma szoknyában gyere - befejeztével érzem, ahogy hátulról fejemnek ütődik egy papírgalacsin. Bal szemem egyet tikkel, de mit sem törődve velük, tovább meredek a táblára.

- Nézd, Seung, ez ignorál minket - morran fel közvetlen mögöttem valaki. Első évem vége felé haladva sem sikerült túl sok nevet megjegyeznem, egyszerűen nem érdekel, ki kicsoda, nem barátkozni jöttem.

- Látom, Kang-Dae. Ideje lenne megleckéztetni, tudja már, hol a helye…. - sziszeg az a srác, aki megdobott, ezek szerint Seung. Meg sem rezdülök, nem számítok semmi komolyra, elvégre óra közepén vagyunk, mire érzem, hogy egy adag jéghideg folyadék csattan a tarkómon, vészes sebességgel lefelé haladva rajtam, beáztatva minden ruhámat.

- Picsába! - ugrok fel ingerülten, végig sem gondolva, ezzel mit csinálok. A jeges dolog beférkőzve nadrágomba, szinte lefagyasztja a combomat is. Görcsösen kapok hasamhoz, és söprögetem magam, mintha ezzel bármit is elérnék.

- Hogy beszélsz? Ez egyáltalán nem volt nőies - kuncog fel a mögöttem ülő, mire a fél osztályból kitör a nevetés. A tanárnő a zajt meghallva vészesen lassan megfordul, kezét még mindig a magasban tartva, vékony ujjai közt ott szorongatva a krétát, jelezve, hogy ő éppen írt.

- Itt mégis, mi folyik?! - villan a szeme felénk.

- Mi-cha tanárnő, Jungkook leöntötte magát ivás közben! - jelentkezik hevesen Kang-Dae, mire én csak felvont szemöldökkel pillantok hátra, de már meg is bántam, mert arcán egy gúnyos mosoly terül szét, ahogy meglát engem.

- Ez nem igaz! - csattanok fel, de a tanár máris csendre int.

- Jungkook, foglalj helyet, és ha lehet, ne zavard meg többet az órát.

- Mi a… - morgom magamnak, teljesen átázott székemre leülve.

Már szinte számoltam a másodperceket, mikor csöngetnek végre ki, mert át akartam öltözni, mielőtt még megfázok. Szerencsémre, nem is kellett sokáig várnom, de az épp elég volt ahhoz, hogy didergősre hűljek.

A csengő életmentő hangját meghallva már kapok is a tornazsákom után, és fejvesztett loholásba kezdek, mielőtt még teljesen megtelne a fiú mosdó. Úgy fest, nem én vagyok az egyetlen, aki minél messzebb akar kerülni a tantermétől, mivel egyszerre több száz gyerek lepi el a folyosókat. Ez közel sem szokatlan, de nagyon el akartam kerülni. Az emberek közt szlalomozva haladok előre, ügyet sem vetve szitkozódásaikra, ahogy utat török magamnak.

A mosdó ajtajának nekivetődve rontok be a kis helységbe, ami nagy megnyugvásomra üres. Ám, mivel ez nem állandó állapot, az egyik wc ajtót felrántva berontok, és magamra zárva már kezdem is a vetkőzést. Próbálok sietni, de a kezem eleve remeg, amin kapkodásom csak ront.

Egy nagy csattanás, jelezve, hogy valaki megjött, majd léptek valamerre. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, ahogy felfogom, bejött egy ember, de inkább több. Most mégis, mitévő legyek? Nem maradhatok örökre a wc-ben, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy rossz emberek ők. A csap megnyitására felütöm a fejem, és már tuszkolva is be a tornazsákba nedves cuccaim, megnyugszom, hogy senki veszélyes nem jött. Elvégre, milyen elmebeteg jön be kezet mosni? Hacsak nem véres, mert megvert valakit… Vagy épp belefolytanak a csapba egy embert. Vagy… Nincs vagy. Ők nem rossz emberek.

Ebben a hitben nyitom ki az ajtót, mire szinte a rémálmommal találom szembe magam. Három megtermett, nagyon ismerős fiú. Nem, sosem álmodtam velük. Ez annál rosszabb. Ők az egyik csapat, akitől folyamatosan kapok… De nem ám csokit, vagy kedvességet. Ahányszor betévedek ide, valaki mindig megtalál. Hogy is gondolhattam, hogy máshogyan lesz?! Nem járok az iskolába pisilni sem, mert félek ettől a helytől. Ha nem muszáj, még csak meg sem közelítem.

Már éppen fordulok vissza, nehogy észre vegyenek, mire…

- Hé, csajszi! - kacag fel gúnyosan az egyik, mire én teljesen ledermedek. - Mi járatban erre? - mire a másik kettő is rám mered. - Nem megmondtuk, hogy ez nem a lány wc? - vált át haragosba egy pillanat alatt.

- Oh, de - kezdem el idegesen vakargatni tarkómat. - Azt hiszem, eltévedtem. Akkor nem is zavarok to… - lépnék ki, mire elkapja a karomat és izomból a falhoz vág.

- Kurva vicces! - hajol hozzám olyan közel, hogy szinte érzem leheletét az arcomon. - Semmiből nem tanulsz, te szajha?! - veti kezét fejjem mellé, hangosan csattanva tenyereivel a csempén.

Ne pánikolj be. Nem szabad… Ne veszítsd el az önuralmad. Nem fog fájni. Már megszoktad.

Míg próbálom magam nyugtatni, addig egy másik srác keze lendül, egyenesen az arcomat célozva, és bár a hangja nagyobb volt, mint az ereje, lesokkolt egy pofonnal.

Inkább pánikolj, hátha előbb vége lesz!

- Sírj nyugodtan - morran fel az előttem álló, mire megérzem azt a maró érzést, ami azt jelzi, hogy már nincs sok hátra addig. De nem! Nem sírhatok! Muszáj tartanom magam, ezt az élvezetet nem kaphatják meg.

- Mit szorongatsz annyira? - lép mellém az utolsó fél is.

- Semmit - fonom karjaim a tornazsákom köré.

- Faszt! - ordít fel. - Mutasd csak, mi van ott! - nyúl felém, de én elhúzódom tőle, amennyire csak helyzetem engedi.

- Ne menekülj, csitri - vág ököllel gyomromba a mellettem támaszkodó srác, mire felnyögve rogyok térdre, még mindig nem engedve cuccaim. Ennyit nem ér pár vizes ruhadarab, de ha nem emiatt, valami ok akkor is lenne, hogy kapjak.

Légzésem nehézkes, szemeim előtt már gyűlnek a könnyek, és minden koncentrációmat elveszi a fájdalom a hasamban. Még fel sem eszmélek, mire egy mérhetetlen rúgás talál fejbe, minek hatására magatehetetlenül oldalra borulok. Ezt megragadva, kikapják ölelésemből a zsákom, és egyenesen elém, a földre rázzák a tartalmát. Nem tudok mozdulni, egyszerűen nem érzek semmit.

- Né’ már, ez behugyozott! - horkant fel az egyik, mire mind nevetésbe tör ki.

- Mi van, királylány, megkukultál? - guggol le mellém, és hajamba markolva felrántja a fejem, de szinte meg sem érzem, annyira az ájulás szélén vagyok. - Most is épp összehugyozod magad, mi? Szaladj haza anyucihoz, és bújj a szoknyája alá! Szégyen vagy - vágja földhöz a fejemet, de én már nem mozdulok. Sírni lenne kedvem. Nagyon… De nem megy. Fejemhez emelném kezemet, de az nem mozdul semmit.

- Milyen csöndes lett a szerencsétlen, pedig elég nagy pofája volt - taszít rajtam lábával valamelyik, mire a falhoz préselődök.

Nyílik az ajtó. Pont látom, ki lép be rajta, de nem ismerem az embert, így már felkészülök, hogy ezek valamelyik haverja…

- Itt meg mi a picsa folyik? - áll meg zsebre tett kézzel. Nem tűnik túl magasnak, ám annál izmosabb, szőke srác, két oldalt lenyírt hajjal, ami már eredeti, fekete színében mutatkozott. - Ha?! - ordít fel, mikor nem kap választ. Mi van a fiúkkal? Látom a cipőjüket, nem mentek sehová, de nem is mondanak semmit. Talán megijedtek. Egészen biztos.

Nekem is félnem kéne? Nem megy. Ha akarja, sem fogok félni…

Sötét szemeit rám vezeti, mélyen az enyémekbe fúrva. Rideg, vad, hajthatatlan. Nem szentel nekem sok figyelmet, ugyanis visszatekintve a többikre, már mozdul is. Szemem sarkából látom, ahogy a csapok melletti falba tuszkolja az egyiket, lábával a hasában, míg ő fájdalmasan fel nem jajdul, és engedi lecsúszni.

- Hülye pöcs! - ugrik neki dühödten a következő, aki szinte azonnal el is terül, ahogy a legkisebb erőfeszítés nélkül céloz lábai közé, és egy jól ismert hang jelzi, hogy el is érte a kellő hatást. Én hányszor éreztem már ugyanezt? Bár ennyire masszívan még biztosan nem. Nem is akarom…

Már csak egy maradt, aki a menekülést tekinti a legjobb döntésnek és hátrahagyva társait, egyenest a bejárat felé rohan, de nagy pechkjére a szőke srác megragadva azt a gallérjánál fogva és visszarántja.

- Mit akarsz tőlem? - kezd el hátrálni, ahogy ő tekintélyt parancsolóan lassan elkezd felé lépkedni, zsebre tett kezekkel. Nem válaszol, csak követi. - Kegyelmezz! - nyüszít fel támadóm, mikor a mosdó ajtajának ütközik a háta.

- Már miért tenném? - emeli fel kicsit az állát.

- Mi nem ártottunk neked!

Ekkor a szőke srác őrjítően lassan felém biccent, mint aki halálosan ráér és tökre nem is érdekli amúgy semmi. Lehet, nem állok messze az igazságtól, pont úgy néz ki, mint akinek ez valamiféle hobbi lenne eleve.

- És ő nektek?

Szinte kihallatszik a hangjából, hogy engem is lenéz. Nem csoda. Még rendes állapotomban sem festek valami bátornak. Jelentéktelen vagyok.

- Az más… - kezdene el magyarázkodni, de torkán akad a szó, ahogy a szőke a hajába markolva a földre rántja, és egy nagyot taszítva lábával benne, egészen a csapig szalad, remélve, hogy megtudja tartani egyensúlyát, de belefejelve a hideg csempébe már csuklik is össze.

- Suga, már vagy egy órája elme… - száguld be egy másik fiú is, szavait a szőke felé intézve, mire megtorpan. Mögötte még vagy ketten bejönnek, szinte nekiütközve.

Tehát Suga. Ezt az egy nevet nem fogom elfelejteni, elvégre megmentett engem.

- Jimin, V, szedjétek azt ott össze - bök felém Suga, mire kihagy egy ütemet a szívem.

Mit akarnak tőlem? Most vajon én jövök? Bármi is az, már nem bírom sokáig… Bárcsak meghalnék.

A Jimin nevű kölyök, aki elsőnek jött be, közeledik felém, majd közvetlen előttem megáll. Tehetetlenül túr világosbarna tincsei közé és mered rám, mint aki azt kérdezi tőlem, hogy mégis, mit csináljon velem. Trikója szabadon hagyva karjait jól szemlélteti izmait, amik fenyegetően villognak felém minden egyes mozdulatánál, ám ha tudnék, se szaladnék már el. Mellé érve a V nevű srác leguggol és oldalra fordított fejjel mered a szemeimbe. Eddig fejére simuló, szintén barna, egyenes tincsei most a levegőbe lógnak, míg ő érdeklődően pásztáz engem. Semmi harag, semmi megvetés nincs a tekintetében, csupán csak kíváncsi. De vajon mire… Ha arra, hogy élek-e még, akkor amint megtudta, közölje velem is, mert az, hogy semmit nem érzek, elég aggasztó.

- Ezekkel meg mégis, mit csináljunk? - szólal meg a negyedik tag is, egy magas, nyurga fiú, szavaiba minél több megvetést préselve. Ezek nem Sugának szólnak, hanem a szétvert bandának, akik talán még levegőt is alig mertek venni.

- Szard le, Hope, majd összekaparják magukat… - köp az egyikre, mire biztosan elámulnék, ha menne…

V megunva engem, egy nagy sóhaj kíséretében elkezdi visszapakolni a zsákomba a kiborított cuccokat, míg Jimin közelebb lép, és alám tolja karjait, ügyelve, hogy ne okozzon fájdalmat. Ő nem tudja, de nekem nem fáj… semmi.

Magatehetetlenül lógok ernyedten a kezében, míg teljesen fel nem húz, és magához nem von. Tudom, hogy ebben semmi kedvesség, csupán máshogy nem tudna meg tartani egyben, de engem mégis megnyugtat.

- Annyira könnyű és esetlen - suttogja, de úgy, hogy mindenki jól hallja.

- Vajon, mivel érdemelte ezt ki? - emelkedik fel V is, Jiminnel szemben állva.

- Az ilyen szaroknak nem kell hozzá indok, hogy valakivel így bánjanak. Csupán gyengébb volt…

Volt? Meghaltam? Az már meg sem hat, hogy Suga legyengézett, el is ismerem, de miért csak voltam?

- Ráadásul hárman egy ellen - bátorkodik közelebb a Hope nevű gyerek is. Mit ne mondjak, elég fura nevek…

- Ahh, szegény… - hallom még Jimin sajnáló sóhaját, majd minden elsötétül. Eddig bírtam…






Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts