- …már megint! - morran fel mellettem valaki hangosabban, mire a fejembe hasít a fájdalom, de nem mozdulok.
Élek. Egészen biztos, hogy még élek. Ennek valahogy most nem tudok úgy örülni…
- De nem történt semmi - szólal meg közvetlen mellettem egy másik férfi hang.
Hol vagyok? Nem otthon, az biztos. A szagból ítélve egy patikában, de az meg nem túl valószínű. Kinyitnám a szemem, csak túl világos van, fáj.
- Hát nem rajtad múlott!
Veszekednek. Valakik. Mellettem. Ez eléggé megrémiszt. Óvatosan kinyitogatom szemeimet, de az erős fény miatt beletellik pár pillanatba, míg látok is valamit.
Minden fehér. Egy kórházban vagyok. Már most utálom…
Megpróbálok felülni, de a kezembe kötött infúzió nem enged, ráadásul erőm sincs még hozzá, így csak erőtlenül visszaesem.
- Fiú! - lép elém egy ismerős srác, de sehogy sem jut eszembe, ki ő.
- Jungkook a neve, te barom! - tolja el egy másik, aki szintén nagyon ismerős. Ahh, ismerős idegenek vannak körülöttem egy kórházban. Tök logikus. Az meg csak aggasztóbb, hogy még a nevemet is tudják, de nekem meg fogalmam sincs, kik ők.
Valaki kopog, majd benyit. Egy magas, nyurga srác sétál egyenesen felém. Na, őt tényleg nem ismerem.
- Jin hyung! - int neki lelkesen a mellettem ülő fazon.
- Jimin - biccent felé köszönésképpen.
A név hallatán minden egy csapásra beugrik. Hogy engem tegnap megvertek a fiú mosdóban. Hogy egy Suga nevű srác mentette meg az életem, és hogy ők ketten, Jimin és V is ott voltak. Meg még valaki, de az nem Jin volt. Mit keresnek ők itt? Jobb is, hogy nem jött az utolsó, de nekik sem kéne körülöttem lenni. Emlékeztetnek arra, amire most nagyon nem akarok…
A felismerés rosszabb, mint maguk az emlékek, és felnyüszítve görnyedek össze, ahogy megérzem a hasamban lüktető fájdalmat, amihez társul a fejem zúgása.
- Minden rendben? - Szemem sarkából látom, hogy Jin már nyúlna felém, de félúton meggondolja magát. Már most lerí róla, hogy nagyon udvarias. Ettől kicsit szimpatikusabb lett, nem mintha eddig ellenszenvet éreztem volna iránta.
- Ő hol van? - nyöszörgöm fájdalmasan. Nem vesz rá a lélek, hogy kimondjam a nevét is, az már nem menne. Félek tőle, de ugyanakkor nagyon tisztelem is. Meg szeretném köszönni, amit értem tett, még ha nem is miattam csinálta.
- Ki? - fordul felém kíváncsian Jimin, aki az ágyam mellett lévő székről figyel.
- Suga nem az az érzelgős típus, és messziről kerüli a kórházakat is - húz ki a magyarázkodás alól V.
Értem. Tehát nem kíváncsi rám. Megértem, na meg, miért is lenne. Már eleve azt nem vágom, mit keresnek itt ők?
- És ti miért vagytok itt? - egyenesedem ki, de érezve, hogy kicsit bunkó volt a kérdés, még hozzá teszem: - Nem iskolában kéne lennetek?
- Már délután van. És érdekelt, mi van veled. Rossz volt úgy látni - biggyeszti ki alsó ajkát Jimin.
- Már délután?! - akadok fenn. - Végigaludtam egy egész napot?
- Ami azt illeti, hármat is.
- Hogy mi?!
- Mesterségesen alva tartottak, mert az állapotod nem volt megfelelő ahhoz, hogy felébredhess - vesz fel olyan komoly hangot Jin, mintha ő lenne az orvos. Egyáltalán, miért tud erről? És mi volt a bajom? Azaz, még most is, csak nem annyira, vagy mi.
Én ezt már nem bírom, túl sok ez nekem egyszerre. Fáj már lassan mindenem, és el akarok menni innen. Nagyon el… Eddig nem volt sokszor részem a kórházakhoz, ezt le is kopogom, de akárhány estét itt kellett töltenem, mindig sírtam, hogy haza akarok menni. Jó, most ez szóba se jönne, nem vagyok már olyan gyerek, de akkor is…
Hangos trappolásokra kapom fel a fejem, amik egyre erősödnek, míg végül nyílik az ajtó és belép anya a két kicsikémmel.
- Fiúk! - terül szét arcomon egy hatalmas mosoly, mire mind a kettő szinte egyszerre sírja el magát. Azt elhiszem, hogy nem festek valami jól, de hogy ennyire…?
- Szia, kisfiam - kerüli ki anya a “vendégeimet” és nyom egy csókot a homlokomra. - Hogy érzed magad?
- Voltam már jobban is…
Igyekszem kicsit összeszedettebbnek látszani, nem akarom, ha anya gyengének látna. Pedig biztos, hogy annak lát… Mint mindenki más is.
- És bennetek kit tisztelhetek? - fordul meg, mikor megbizonyosodott róla, hogy még élek. Kösz, anya, sokáig kötöttelek le.
- Kim Seokjin - nyújt kezet a legmagasabb srác, amit el is fogad. - A barátai vagyunk.
- Park Jimin.
- Kim Taehyung.
A barátaim? Az azért enyhe túlzás, hisz nem is ismerem őket, de azért jó érzés volt ezt hallani. Nekem nincsenek barátaim, de vajon mennyire lenne jó, ha ők azok lennének? Kedvesek, meg minden, de elég erőszakosak is. Legalábbis Suga. De ők se féltek igazából…
- Ti voltatok, akik mentőt hívtak az én kisfiamra? - Érzem a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. Annyira jellemző. Anya túl érzelgős. Jó lenne, ha most nem csinálna semmi cikit, mert az rám is rossz fényt vet.
- Igen.
- És ti voltatok, akik megvédtétek a támadóktól? - Támadók? Ez egy kicsit erős célzás pár tizenévesre. Mintha egy sikátorban ki akartak volna nyírni engem, úgy beszél róluk.
Érzem ahogy megakad bennük a levegő. Nem tudom mire vélni ezt a reakciót, de azért figyelmesen hallgatom tovább, mert érdekel, hiába tudom a teljes történetet.
- Ő nincs itt, ma nem tudott eljönni - mondja sajnálkozva Jimin.
“Ma”. Azt mondta, nem az az érzelgős típus. Biztos csak anya megnyugtatására fogalmazott így, de bennem akkor is megmozgatott valamit.
- Hogy nézett ki?
A kérdés még engem is meglep, de inkább nem szólok. Mit akarhat vajon?
- Nálam valamivel alacsonyabb és szőke haja van, de többnyire sapkát hord, ha teheti - szemlélteti kezeivel Jin. - Miért?
- Akkor szerintem őt láttam itt reggel kijönni, míg beszéltem a doktor úrral - Hallom a hangján, hogy mosolyog, nekem meg vagy háromszorosára emelkedik a pulzusom. Suga itt volt? Bent, nálam? Ugyan, biztos csak félrenézte. Mit keresne itt…
Túl kecsegtető a gondolat ahhoz, hogy teljesen le tudjak nyugodni. A srácok sem tudnak mit kezdeni ezzel az információval, szinte már látszik, ahogy mozognak bennük a fogaskerekek. Pont annyira értetlenek, mint én.
- Anya, feladnád, kérlek, a srácokat? - töröm meg a csendet végül, mert számomra elég zavaró.
- Persze, kicsim - teszi is fel Jungot, aki szorosan mellém bújva fekszik karomhoz. Már emelném, hogy megsimogassam, de nem tudom megmozdítani. Oda nézek, hogy mégis, mi a vész van, mire meglátom, hogy gipsz díszíti az egész bal kezemet. Mi a rák?! De hát nem is éreztem… Ó ég.
Shint is felrakva, egyenesen a csípőmre ül és látom, hogy valamit nagyon sunnyog, de inkább megvárom a végét. Felfújt arcocskákkal mered rám, mint aki menten felrobban. Nem is lőttem olyan távolt tőle. Egyik pillanatról a másikra kitör belőle a sírás és egy erőteljes mozdulattal terül el hasamon, mire én fájdalmasan felnyüszítek.
- Juko meghal - szorítja két kis markocskájába takarómat és könnyes szemekkel mered fel rám. Egyszerre eszméletlen cuki és vicces a jelenet, és bármennyire is akarom, nem tudom magamban tartani a nevetést, mire ő még jobban rákezd.
- Ne butáskodj, törpe - simítom épp kezemet tincsei közé. - Én sose fogok meghalni - erőltetek magamra egy megnyugtató mosolyt, ami feltehetőleg nagyon nem talált célba, mert szívem kis csücske teljesen elsápadt tőlem. - Na, babám - dorombolom neki, mire feljebb csúszik, jól végigtérdelve minden szervem, ami ha eddig nem is fájt, most mind elsírta magát, és szorosan átölelve a nyakamat, arcocskáját a fejem mellé fúrja. - Semmi baj, srácok - ölelem magamhoz őket.
- Szívem, nem gond, ha itt hagylak kicsit, míg beszélek az orvossal? - töri meg ezt az igazán fontos pillanatot anya.
- Nem. Menj csak…
- Fiúk, vigyáznátok rájuk addig? - fordul a közönségemhez.
- Természetesen, asszonyom - hajol meg Jin.
- Vajon, Jungkookot is bele értette a “rájukba”? - szólal meg V is, mikor anyám elhagyja a szobát.
- Nem kizárt - nevet fel Jimin, mire én egy lemondó sóhajjal visszafordulok öcséim felé. Nem nagyon érdekel, ahogy rajtam viccelődnek, ennél még egyedül is jobb lenne.
- Yeon, pisi - emeli fel buksiját Jung.
- Most komolyan? - nyögök fel, mire ő csak hevesen bólogat. - Ahh - vergődöm magam nehezen és fájdalmasan ülő helyzetbe, Shint magam mellé tornázva. Már épp fordulnék oldalra, hogy lerakva a lábaimat felálljak, mire Jimin elállva az utam, elém lép.
- Te meg mégis, hova mennél? - teszi csípőre kezeit, egyik szemöldökét felvonva.
- Pisilnie kell az öcsémnek. Csak kikísérem.
- Még nem állhatsz fel!
- Nyugi, Jimin, nem fog meghalni - teszi V a vállára a kezét mögüle, de a leghalványabb jelét nem mutatja, hogy megnyugodott volna ettől.
- Melyik picúrnak kell? Majd én kikísérem - lép közbe Jin, mielőtt itt vér folyna, és majdnem biztos, hogy az az enyém lenne.
- Neki - mutatok Jungra, mire ő átnyúlva mellettem, már emeli is karjaiba az én drágámat, és eltűnik vele az ajtón kívülre. A szívem szakad meg, én tényleg imádom őket.
- Nyugi, haver, nem lesz baja - ér hozzám Jimin, mire én összerezzenek.
- Tudom - mormogom és húzom közel a begipszelt kezemmel Shint.
Annyira rossz, hogy így kell látniuk nekik, akiket a legjobban szeretek a világon, de nem bírnám ki, ha nem láthatnám őket. Hálás vagyok anyának, hogy behozta nekem a srácokat.
- Bácsi - mutat Shin Jiminre, mire ő elhúzott szájjal hajol egészen közel hozzá.
- Nem vagyok bácsi - ölt rá nyelvet, amit hangos kacagással jutalmaz.
- De! - nyomja meg pici mutatóujjával az előtte álló orrát.
- Majdnem annyi idős vagyok, mint a bátyád.
- Bátyó nem bácsi - néz fel rám, én meg bátorítóan lemosolygok rá.
Én is ilyen gyerek lehettem? Bátor, aranyos és vicces. Nem hagyja magát, harcol az igazáért, nem fél attól, hogy mi lesz. Nem fél a nagyobbaktól sem. Ő eleve merészebb az öccsénél, de Jung se semmi azért.
- Akkor én sem…
- De!
Hajthatatlan. Olyan aranyos!
De nem szerettem ám én őket mindig ennyire. Az első évben teljes mértékig az agyamra mentek. Sose voltam oda a gyerekekért, hát még, hogy otthon is legyenek. Egyből kettővel áldott meg a sors… Ki voltam készülve a folyamatos ordítástól és hisztitől, amiket ők ketten leműveltek. Ha az egyik felsírt este, követte a másik és mire az egyik elaludt volna, addigra a másik kezdett rá még csak igazán. De akkor még ott volt nekik apa. Nekünk. Talán ő is besokallt… Nem! Erre még gondolnom sem szabad!
Miután lelépett, akkor lett igazán szoros a kapcsolatom az ikrekkel, mert sokat kellett velük segítenem, anya nem bírta egyedül őket. Nem bánom, azóta csak egyre jobb a mi kapcsolatunk, és szívből remélem, hogy ez örökre így marad. Legalábbis én mindent meg fogok tenni érte.
- És ő? - mutat Taehyungra kétségbeesetten próbálkozva, hogy meggyőzzön egy négyévest, hogy ő nem bácsi. Vajon, ki a gyerekesebb?
- Nem bácsi - emeli fel állát Shin, mint aki most küldi el Jimint a picsába, pedig tudjuk, hogy nem így van, egy kisgyerek nem csinál ilyet.
- Na és ő? - bök az éppen belépő Jin felé.
- Ő se nem
- Nagy surmó vagy - neveti végül el magát, pedig már arra vártam, mikor kezd el kiakadni.
- Miről maradtam le? - áll meg Jin, kezébem tartva kicsi öcsikém kezét, aki mellette állva, nyújtózkodva kapaszkodik a nagyobbéba.
- Jimin az egyetlen bácsi ebben a terembe - vihogja el magát Tae is.
- Az nem is rossz - mosolyodik el szelíden, miközben felülteti mellénk a törpémet. - Miért van bekötve a keze? - nyúl a picim sebes mancsa után, hogy felmutassa, mire gondolt.
Te szent ég. Hova kerültem…?
- Hát az egy nem túl hosszú, de annál bonyolultabb történet… Úgy volt, hogy… - kicsit hezitálva a tarkómra simítom kezem, elmélkedve, hogy hogyan tálaljam finoman nekik az információt. - … megvágta.
- Ez aztán tényleg bonyolult…
- Hát most na… - vontam vállat.
Nem szeretném és nem is kötelességem részletezni, főleg nem idegeneknek. Kicsit rosszul érzem magam, hogy ilyen bunkó vagyok velük, miközben ők megmentettek és még meg is látogattak, de nem bízom bennük. Lehet, hogy nincs semmilyen hátsó szándékuk, de mi van, ha mégis? Annyiszor belesétáltam már ebbe a csapdába, megszámolni se tudnám. Valószínűleg nem is látom őket többet, bár ki tudja, mennyi erre az esély, főleg, mert egy iskolába járunk, de eddig sem találkoztam még velük. Vagy csak nem emlékszem. Nagy az az épület, nem lesz gond.
Nehéz csend telepedett a kicsiny szobára, aminek most kifejezetten örülök, mert már fáj a fejem a sok nyüzsgéstől. Csupán az óra ütemes kattogása jár be mindent, megmérgezve ezzel az idő múlásának fenyegetettségével.
Nyílik az ajtó, anya visszajött.
- Kicsim, azt mondta az orvos, hogy ma még elvégeznek rajtad pár vizsgálatot, de ha minden jól megy és nincs súlyos baj, este hazajöhetsz - tudja, hogy utálok a kórházban aludni, így ő is izgatott volt, hogy talán hazamehetek. Nagy megkönyebbülés ez számomra.
- Akkor mi nem is zavarnánk tovább - mozdul meg egyszerre a három fiú.
- Srácok, várjatok egy kicsit - szólt utánuk anya. Közelebb lépve valamit motyogott nekik, de mivel gondolom valami köszönő beszéd, ezért nem is nagyon érdekel.
- Hello, Jungkook - intett felém Taehyung, elhagyva a szobát, a nyomában a másik két jómadárral, a hegyi beszéd befejeztével. Most először szólított a nevemen. Ez az ő szájából furcsa.
- Szívem, viszont nekünk is mennünk kell, a fiúk még nem ebédeltek, és van pár dolgom otthon. Megleszel egyedül? Este jövünk mindenképp.
- Persze, anya, ne aggódj. Addig pihenek, amúgy is fáradt vagyok.
Míg anya elment az ikrekkel, én visszafeküdtem aludni egyet. Eleve, felkelni nem akartam volna, nemhogy még ezt végigcsinálni. Nem is telt sok időbe, míg teljesen kidőltem. A fájdalomcsillapítók hatása rohamosan enyhült, már nehezen tudtam elviselni épp ésszel a többieket.
Hamar eljött az este, ugyanis édesanyám rázogatására tértem magamhoz. Senki nem keltett engem semmilyen vizsgálat miatt, ám a kezemen lévő tűszúrások hada mutatja, hogy ezt anélkül is meg tudták oldani. Mindenki álmomban piszkál engem… Talán jobb is, rettegek a tűktől. Már az infúziós sem volt a kezemben.
A doktor úr adott anyának párféle gyógyszert, remélem, erősebbnél erősebb fájdalomcsillapítókat, mert én nem akarok érezni semmit, az biztos.
Amint sikerül egyedül magamra vergődnöm fél kézzel és sok fájdalom árán a ruháimat, már indultunk is a taxihoz, ami egyenesen hazavitt.
Nekem nem tűnik fel, hogy napokat lettem volna el, ám Kyouya úgy örül nekem, mint aki egy éve nem látott. Azt hittem, már nem lehet fokozni azt, mint mikor hazatérek egy átlagos nap után.
- Gyere, babám - indulok meg az ajtó felé, és már a kilincsen a kezem, mikor anya felmorran, amire én kishíján hátraesem.
- Mégis, hova mész ilyenkor? - lép mögém, és bár nem látom, tudom, hogy most is fel van húzva az egyik szemöldöke, mint mindig, mikor ilyen hangnemben kér számon.
- Elviszem Kyouyát pisilni - fordulok felé, nagy ártatlan szemeket meresztgetve, de nem akar megtörni már ennek sem.
- Mielőtt mentem érted, volt kint, így nem mész te sehova! Majd holnap talán…
- De anya… - fogtam volna már bele a könyörgésbe, ám ő elcsitított.
- Nincs semmi de! Vagy akkor holnap sem mehetsz ki! - és ezzel sarkon fordulva ott is hagyott minket.
- Szuper - morgom már csak magamnak, és levéve a kabátomat a szobámba vonultam, szeretett ebemmel együtt. - Képzeld, Kyouya, kórházban voltam. - Felültem az ágyra és felhívtam magamhoz őt is, mire kényelmesen elterült mellettem. Neki mindig mindent elmondok. Nekem csak ő van… Anyával is megosztok dolgokat, de amit most mesélek neki, azt anya már tudja, és ilyenekkel amúgy sem traktálnám, mert nem szeretnék gondot, vagy bánatot okozni neki. Rá is én vigyázok. - Kedden megvertek a fiú mosdóban, csak most sokkal jobban - simítom épp kezem a bundájába, hogy megnyugodjak, mert még visszagondolni is rossz rá. - Ám egy szőke srác ellátta a bajukat, és a haverjaival kórházba juttattak engem, mert annyira rossz állapotban voltam. Napokig aludtam, és ma keltem fel. Éppen bent voltam nálam azok, akik segítettek, de a szőke fiú nem. Képzeld, amúgy Sugának hívják. Ő is egy ijesztő fazon, de szeretném majd egyszer megköszönni neki, ha lesz rá lehetőségem…
Fogalmam sincs, mikor és miért aludtam el, hisz azt hinné az ember, ennyi alvás után már igazán nincs szüksége többre, de arra eszméltem fel, hogy erősen süt be a nap az ablakon. Utcai ruhában, teljesen szétszórtan, hanyatt fekve méláztam, míg elég erőt nem vettem, hogy kikeljek. Oldalra pillantva látom, hogy termetes szerelmem is teljesen kivan, a hátán fekve, égnek álló lábakkal szuszog, szinte már horkol. Annyira aranyos!
Ügyelve arra, hogy ne keltsem fel, felállok az ágyról, és bizonytalan lábakon ugyan, de kimerészkedek az előszobába. Résnyire nyitva hagyom magam mögött az ajtót, ha felkelne, ki tudjon jönni.
- Juko - fut neki izomból a combomnak Shin, mire felszisszenek.
- Óvatosan prücsök, ez fájt - simítom ujjaim tincsei közé.
- Fáj…
- Igen, nem volt jó érzés. Még nem vagyok teljesen jól - mosolygok rá, hogy tudja, azért akkora baj nincs.
- Mi fáj?
- A lábam, mert nekiszaladtál.
- Lábad? - néz rá csodálkozva.
- Igen.
- Fáj?
- Hagyjuk - adom fel egy nagy sóhajtás kíséretében. Nincs mindig elég türelmem mindent elmagyarázni nekik ötvenszer.
- Kookie - lép ki anya a konyhából, kezében egy ronggyal. - Felébredtél, kisfiam? - kérdezi, mintha nem épp előtte állnék. Ébren.
- Aha.
- Segítenél nekem egy kicsit?
- Persze - követem ki a konyhába, minek ajtajába földbegyökeredzik a lábam. - Miért van nyolc emberre megterítve? Hadsereget várunk? - kérdem gúnyosan. - Ugye, nem a nagyiék jönnek?
- Nem jönnek a nagyiék, ne aggódj.
- Akkor kik?
Amint kiejtem, már meg is szólal a csengő.
- Kicsim, nyisd ki kérlek az ajtót és üdvözöld a vendégeket - fordul vissza anya a tűzhelyen lévő láboshoz, hogy megkavarhassa.
Az orrom alatt morogva vonszolom magam az ajtóhoz. Nagyon nincs hangulatom most a rokonokhoz, meg mindegyiknek elmesélni, mi történt velem és végighallgatni, hogy milyen gyenge vagyok és jobban kéne vigyázni magamra, meg ilyenek. Már jól ismerem a forgatókönyvet, ezt számtalanszor eljátszottuk. Hegyi beszédek ezrei fognak itt repkedni ma, én meg tökre nem vagyok erre felkészülve.
Egy nagy sóhaj kíséretében szélesre tárva az ajtót, erőltetett mosollyal az arcomon, fogadom is vendégeinket, ám amint meglátom őket, rögtön lefagyok. Hát, ők nem a rokonaim.
- Hello - mér végig vidáman Jimin.
- Úgy nézel ki, mint a mosott szar - neveti el magát Taehyung. Kösz, ez szép köszöntés. Mondjuk, nekem is üdvözölnöm kéne őket.
- Sziasztok - állok el az útból, hogy bejöhessenek. Itt van Jimin, Jin, Tae, egy újabb ismeretlen fickó, a Hope nevű gyerek és… Te jó ég! Pulzusom az egekbe szökött a szőke hajat meglátva. Itt van Suga! A házamban! És én tiszta gyűrött vagyok! - Gyertek, foglaljatok helyet - vezetem őket a nappaliba, és mutatok a fotelek felé. - Azonnal jövök! - rohanok is el a fürdőbe. Idegesen, remegő kezekkel, igyekszem beállítani valahogy szanaszét álló hajamat, és tiszta pólót magamra rángatva megyek is ki a konyhába.
- Mi a baj, kicsim? - fordul felém anya, durcás arcomat meglátva.
- Mit keresnek ők itt? - bökök a kijárat felé.
- Ők a barátaid, hát nem örülsz neki, hogy meghívtam őket? - vált át szomorúba, de most nem hat meg.
- Nem a barátaim!
- Jajj, ne csináld ezt. Inkább foglalkozz velük, mindjárt kész az ebéd.
Szuper. Mit foglalkozzak velük? Társasozzunk? Még mit nem!
Kyouya a szobám ajtaját kaparja, ami idő közben valahogy becsukódott, ezért kinyitva azt, kiengedem a fenevadat, ami egyből rongyol is a vendégekhez, velem a nyomában. Mielőtt még valakit megzavarna, vagy netán allergiás lenne rá, megfogom a bundájánál és megállok vele az ajtóban.
- De édes! - áll fel a kanapéról Tae és lép közelebb. Leguggolva elé, már simogatja is, de én nem engedem el. Nem tudom, hogyan fog reagálni, még sosem voltak nálunk barátaim. Mi van, ha valakit megharap? Nem jellemző rá, de akkor is… - Miért fogod? - pillant fel rám, kezeivel Kyouya arcát tartva.
- Nem tudom, hogy fog reagálni. Nem akarok, hogy baj legyen…
- Ugyan, engedd csak.
- Hát jó - ezzel eleresztve őt. Azon nyomban mozdul a kutya, mire én levegő után kapok, de felborítva Taehyungot, felé áll és elkezdi az arcát nyalogatni. Szép, mondhatom. Lecserélt engem a kutyám. Míg a fiú nevetve vergődik a vadállat alatt, én közelebb lépek a többiekhez, véletlenül sem nézve Suga felé.
Nagyon ideges vagyok, nem tudom, mit tehetnék, vagy mondhatnék. Ennyi ember előtt nem tudok vele beszélni sem.
- Üdv, én Kim Namjoon vagyok - kel fel az utolsó idegen és kezet nyújt, amit el is fogadok. Ő az első, aki bemutatkozik, már most csípem, ijesztő kinézete ellenére. Mondjuk, nekem majdnem mindenki ijesztő, így ez már mindegy is. Mondjuk, tényleg nem nyújt egy szokványos látványt felnyírt, szürke hajával, de ez legyen a legkevesebb.
Inkább azt magyarázza el nekem valaki, hogy mit keres itt hat idegen fiú és nekem miért kell velük bájologni? És miért pont hatan? Vagy van még több is?
- Bácsi - fut be nevetve Shin, megmentve engem a kínos csendtől, és egyenesen Jimin ölébe mászik.
- Nem vagyok bácsi - nevet fel, miközben kényelmesen a térdeire ülteti.
Kezdődik. Mondjuk, aranyos ez a bácsis játék, de nem akarom újra végighallgatni.
- Szia, pici - simítja arcára tenyerét Jin, aki pont mellettük ül. Ez nem is rossz, a kutyám és az öcséim majd lefoglalják őket, nekem nincs is dolgom.
- Egy pillanat - sietek ki, hogy felrohanva az emeletre megkeressem legkisebb öcsikémet is. - Jung, képzeld, itt vannak a fiúk! - préselek annyi vidámságot a hangomba, amennyi csak belefér.
- Fiúk? - mered rám az ágyról, miközben épp egy színezőt kapargat a ceruza végével.
- Tudod, akik tegnap… Gyere, megmutatom neked - emelem ép kezembe, és viszem le a nappaliba. Már épp tenném le, de ő görcsösen kapaszkodik a nyakamba. - Mi a baj?
- Nyem - rázza erősen a fejét, jelezve, hogy ne tegyem le.
- Miért? Nem bántanak - győzködöm, de ő csak szorít a fogásán. - Törpe, így meg fogsz fojtani - emelném begipszelt kezem felé, de inkább visszaeresztem, mert nem szeretnék véletlen sem kárt tenni vele benne, és az sem lenne jó, ha ő bántaná.
- Add, majd én vigyázok rá - lépett elém Tae. Ahh, életmentő. És szó szerint!
- Köszi - engedem el, hogy megfoghassa, míg én lefeszegetem magamról a karjait.
- Juko! - kiabál, felém nyújtva pici pracliát.
- Na, cssss, én nem vagyok jó? - néz rá felvont szemöldökkel V, aranyosan beszélve.
- Juko - szipog a kicsim.
- Jukonak fáj a keze, nem bír el - mondja ki nevemet, ugyan olyan hangnemben, mint ő. Látszólag ezzel meg is győzte Jungot, mert kezei már Taehyung nyaka köré fonódnak. Egy fotelhoz sétálva, leül az én kicsi mindenemmel és beszélgetni kezd vele, ezzel teljesen lefoglalva őt.
- Yoya! - hallom másik oldalról nagyobbik öcsémet. Jinnel együtt simogatják Kyouyát, aki boldogan csóválva állja a kicsi durvább érintéseit.
- Szép fiú - paskolja meg a fejét Jimin.
- Lány - mosolyodom el.
Suga csak hátradőlve, keresztbe tett lábakkal figyel minket, egy szót sem szólva senkihez. A hideg is kiráz tőle, ugyanakkor melegséggel tölt el a látványa. Míg nem rám figyel, addig jobban meg tudom nézni. Az arca teljesen sima, a bőre szinte hófehér. Kifejezéséből semmit nem tudok kivenni, talán kicsit unott. Egy egyszerű kék, kapucnis, cipzáros pulóvert visel, ami alól nyakánál kilátszik a fehér pólója. Emellé társul a barna vászonnadrág és egy fekete, magas szárú tornacipő. Füleiben egy-egy fekete kis széles kör fülbevaló. Itt majdnem mindenki visel ilyesmi ékszereket. Nekem még ki sincs szúratva a fülem. Sose terveztem, szerintem ez lányos, de neki kifejezetten jó áll.
Szemem sarkából látom, ahogy bajkeverő öcsikém lemászik Jimin öléből, és egyenesen Sugát célozza meg. Már lépnék oda, hogy ne zavarja, de addigra odaér, és mászik fel az ő ölébe is. Suga ügyet sem vetve rá, csak összezárja a lábait, hogy el tudjon helyezkedni a kicsi.
- Bácsi! - mondja erőteljesen Shin, ujjával felé bökve, mire mindenkiből kitör a nevetés, csak én állok lefagyva, amin az sem segít, hogy az új bácsi lassan és mindent elsöprő határozottsággal az arcán egyenesedik ki és néz le a törpére. Shin csak nevetve kezdi el birizgálni a kapucni zsinórját, míg én mozdulni sem merek.
- Miért vagyok bácsi? - kérdezi mély, rekedtes hangján, amiben egy csöpp gorombaság nincs, de én attól még mindig feszülten figyelem őket.
- Cak - motyogja, felé sem nézve, mert már teljesen lekötötte őt a madzag forgatása.
- Értem - mosolyodik el halványan, és egyik kezét a kicsi háta mögé teszi, megtartva őt, hogy le ne essen. Ez a gesztus olyan közönséges és mégis annyira aranyos volt egyszerre, hogy most legszívesebben sikongatva ugrálnék itt, de ha senki nem látna, se tenném, mert nem őrültem még meg teljesen. Remélem. Azt sem értem, miért váltja ki ezt belőlem eleve, de talán csak egy győzelemnek tudható be, amivel a kistesóm megtörte Sugát. Lehet, kicsit féltékeny is vagyok rá. Nem azért, mert az ölében ül, isten ments, én rettegnék tőle. Annyira bátor… Bárcsak nekem is lenne ennyi bátorságom, és ki mernék állni magamért!
- Sziasztok! - lép be anya. - Danbi vagyok, az én Kookiekám anyukája - teszi fejem tetejére a kezét, mire én elhúzódom.
- Ezt muszáj? - pillantok rá idegesen. - Ne hívj így!
Közbenézve a fiúkon, lerí a többségről, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését. Jó kezdés, kösz anya.
- Gyertek enni, kész az ebéd - mosolyodik el és már lép is le.
- Irány, srácok, kezet mosni - szedem össze öcséimet, míg a többieket kikísérem a konyhába.
Mindenki kényelmesen helyet foglal. Én Jimin mellé kerülök, Suga pont velem szemben ül. Már előre félek, pedig nem igazán van mitől. Vicces, hogy pont a megmentőmtől rettegek így, mi? Nem mintha attól tartanék, hogy nekem ugrik, csupán furán érzem magam a közelében.
- Jungkook, drágám, szednél a levesből a többieknek?
- Aha - állok fel egy sóhaj kíséretében, hogy mindenkinek meríthessek annyit, amennyit kér. Mikor végre leülhetek, ölembe véve Shint már kezdeném is etetni, de ő nem hajlandó elfogadni. Mindenki csendben eszik, még Jung is, anya ölében, de ő most leáll nekem hisztizni. - Mi a baj, törpe?
- Nyem veled - fordítja el a fejét, hogy még véletlen se tudjam a szájába adni az ételt.
- Akkor kivel?
- Yogi bácsi - csillan fel a szeme és már könyörgően néz rám, de nekem fogalmam, sincs mit akar.
- Az ki?
- Suga - szólal meg kettővel mellettem Tae, a kérdésre válaszolva.
- És miért Yogi? - nézek a hang irányába értetlenül.
- Mert az igazi neve Yoongi - tehát a Suga nem is az igazi neve. És mégis, honnan tudja ezt Shin? Itt mindenkinek van valami vicces becézése? Nem mintha a Suga vicces lenne, de hasonlít a sugar-ra, az meg nagyon nem illene hozzá, mert kicsit nem édes. Mondjuk, van savanyú cukor is.
- Ahh, értem - fordulok vissza és próbálom tovább etetni. Nem fogom én rásózni senkire, főleg nem rá. Nem eszik. Nem hajlandó tőlem elfogadni. Ezt nem szeretem benne. Ha valamit a fejébe vesz, addig hisztizik, míg nem lesz úgy. Nem mintha egy jó evő lenne, mert mindig úgy kell belé könyörögni, és csak keveset hajlandó általában, de ez most még rosszabb.
Hallom, hogy Suga nagyon sóhajt és kitolva a székét feláll, megkerüli az asztalt, és mellém sétál.
- Szabad? - kérdezi hátrapillantva anyára.
- Persze - terül el egy széles mosoly ajkain. - És ne haragudj, ha zavar, add vissza nyugodtan.
- Nem gond - viszonozza a gesztust.
Kiemeli az ölemből a picit, amit én visszatartott lélegzettel figyelek, és elviszi, hogy a saját ölébe ültethesse. Már bánom is, hogy nem vettem levegőt, nem érezhettem az illatát. Azzal a kanállal, amivel eddig ő evett, mert egy keveset a tányérjából, és a gyerek szája elé tette, aki nagyra tátva azt, várta a falatot. Megint ez az érzés… Leírhatatlan, ami a fejemben játszódik a jelenet láttán, és az a kép villog előttem, hogy milyen jó apa lesz belőle. Nem mintha ez az én dolgom lenne, vagy érdekelne engem. Talán egy egészen picit.
- És mondd csak, Yoongi… - kezdett bele anya, mire mindenki felkapta a fejét. - Te védted meg az én kisfiamat, ugye?
Kis híján rövid úton távozott a számba helyezett étel. Miért kell ezt csinálnia velem?!
- Igen, asszonyom - néz fel két falat adása között.
- Anya, ne piszkáld - húztam el a számat.
- Csak beszélgetek kicsim, ne háborogj - int le. - Hogy volt bátorságod szembenézni velük? - fordul vissza Sugához.
- Nem volt bennük semmi különleges, ami miatt félnem kellett volna - von vállat.
- Az én kicsikémet mindig bántják, de ő nem tudja még megvédeni magát. Mennyi idős is vagy?
- Igazán kösz! - csattanok fel. A többiek visszafojtott kuncogással figyelik, ahogy anya leéget engem. Mintha egy rémálomba kerültem volna.
- 20 éves vagyok - pillant rám és elmosolyodik, mint aki viccesnek találja, hogy gyenge vagyok. Valószínűleg ez a helyzet. 20 éves? Az nagyon sok. Legalábbis hozzám képest.
- Csak véletlen voltál ott? - folytatja tovább a faggatást, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Arcot mosni mentem be. Addigra már a földön feküdt, a többiek meg körül állták.
- Remélem, legközelebb előbb beérsz segíteni neki, mert…
- Nincs legközelebb! - szakítom félbe. - Inkább ki kér másodikat?
- És mondd csak… - fordul felém Suga. Szemeiből kiüt a gúny, szinte már fáj, ahogy utál és lenéz. - Ismerted azokat az embereket?
- Párszor már találkoztam velük, de név szerint nem ismerem egyiket sem.
- Osztály? - Már rám se néz, csak Shinre figyel. Talán jobb is, nem bírnám sokáig elviselni magamon azt a tekintetet.
- Egyszer hallottam, hogy harmadikosok, de fogalmam sincs, azon belül melyik.
- Az osztálytársaid nem szoktak bántani téged? - néz rám Jimin.
- Ezt ne most tárgyaljuk ki - fordultam jelentőségteljesen anya felé, hogy értsék, nem akarom, hogy tudjon róla.
- Hanyadikos vagy? - szólal meg most először Namjoon is.
- Elsős.
- De cuki - ámul el V, mintha egy kis állatról lenne szó, vagy nem tudom… Egyre rosszabb ez a nap, lehet vajon még fokozni?
- Te is csak egy osztállyal vagy felette - jegyzi meg Jin, mire majdnem elmosolyodok, hisz még ő cukizott le, de inkább nem teszem. Nem akarom a tüzet szítani. 
Ebéd után mindenki elköszönt anyától, az ikrektől, és mint ahogy én engedtem be a “barátaimat”, az én dolgom kikísérni is őket. Nyitom az ajtót, mindenki köszön és már megy is. Suga van leghátul, ez az utolsó alkalmam beszélni vele, de nem húzhatom nagyon, mert idegesek lesznek a többiek. Hogy szólítsam meg? Hívjam én is az igazi nevén? De nem, az nem jó. Lehet, nem is kéne kimondanom a nevét, csak szólni neki. Az meg bunkóság lenne. Nem akarok hozzáérni sem, mielőtt ideges lesz.
- Suga hyung - szólalok meg végül, mikor már épp menne ki ő is. - Lenne rám egy fél perced?
Vészesen lassan felém fordul. Félek a válaszától, legalább úgy, mint tőle. Kikészít ez a ráérős mozgás, mintha még ezzel is a halálba kívánna engem. Már azt sem tudom, mi lenne a rosszabb, ha igent mondana, vagy ha elutasítana. Még végig sem gondoltam az egészet, hogy mit mondjak neki, ha nem vagyok elég felkészült, csak rontok a helyzeten. Már időm sincs kieszelni semmit, elvesztem.
- Mondd - torpan meg előttem fél méterre.
Mondanám, ha tudnám, mit. Nem tudok megszólalni. Minden vér az arcomba szökik, teljesen zavarban vagyok előtte. Nem értem, miért, hisz nem fog bántani. Remélem. Félek a közelében lenni. Remegek teljes testemben, amit bár nagyon szeretnék, nem tudok kontrollálni.
- É… én csak…. meg szeretném köszönni, ho-hogy megvédtél - tördeltem ujjaimat idegesen és néztem őket. Ezt elbasztam! Nagyon elbasztam! Szorosan összezárom szemeim, és nyakamat behúzva várom a fejmosást. Nem szeretném, hogy kiabáljon velem. Nagyon nem szeretném. Megérdemlem. Miért csinálom mindig ezt magammal? Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
- Ez a dolgom - paskolta meg a vállamat, mire én felnyikkantam félelmemben, majd a többiek után eredt.
Ennyi? Ez a dolga és kész? De mi? Tuti megint valami rejtett gonoszság ez, vagy nem tudom. Talán nem is annyira rejtett, csak én nem értem. Ajj. Mért utál ennyire? Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése