Megsemmisülve állok a szoba közepén, és figyelem az öcsém arcát, hogy vajon, mit reagál az imént látottakra, amit még én magam sem tudtam felfogni.
- Fúj! - rendezi le egy fintorral és szalad ki a szobából, egyedül hagyva azzal a férfival, aki az imént lesmárolt engem. ENGEM! Te szent ég… Ha eddig nem féltem tőle eléggé, akkor mostmár biztosan.
- Nem jössz? - szólal meg a tőle megszokott hangnemben, de nem merek hátra fordulni, nemhogy még odaülni. Mit kéne tennem egy ilyen helyzetben? Ez már szexuális zaklatásnak minősül! - Meddig fogsz még ácsorogni?
- Megyek - indulok meg, mint aki utolsó útjára készül.
Hát, nem is lőttem olyan távol tőle, ugyanis a következő három órában olyan szinten kielemeztük a dalszöveget, mintha az egészet nekem kellene előadnom, ráadásul még ma este. Elsőre még sablonosnak tűnt nekem a mondanivalója, ám jobban belemélyedve kiderült, hogy komoly érzések állnak mögötte. Az enyémek is komolyak voltak, mikor igyekeztem távol maradni Sugától, attól félve, hogy rám mászik. Nem sok más maradt meg bennem, mint hogy túl közel volt hozzám.
- Mára végeztünk - mondja ki a megváltó szavakat. Azt hittem, sose jön már el…
Hátradőlve, teljesen elterülök a széken, és a plafonra meredve engedem el elmémet, mert végre nem kell több bonyolult szó kiejtését és jelentését megtanulnom, valamint a mögöttük rejlő hülyeségekről tudni. Tuti nem ő írta, az már biztos. Belőle nem nézek ki ennyi érzést…
- Remélem, maradsz vacsira, ha már ennyit segítettél nekem - próbálok rá kedvesen mosolyogni, de szerintem közel sem sikerült olyanra, mint szerettem volna.
Nem mond semmit, csak vállat von. Komolyan, megőrjít!
Hát jó, mindenesetre én végzem a dolgom, ő meg csinál, amit akar. Mondjuk, nem szó szerint, de sok mindent nem tud tenni egyedül a szobámban. Vagyis… Ahj! Nem bírom!
Miért? Ez nagyon nem vicces! Ráadásul még a kistestvéremnek is látnia kellett. Oké, hogy ő kérte, de legyen már annyi esze egy felnőtt férfinak, hogy nem tesz ilyet egy 4 éves előtt, főleg nem egy azonos nemű emberrel!
- Mit ennétek, törpék? - hajolok be a szobába, az ajtófélfába kapaszkodva, és kérdezem az ágyon tévéző kicsiket.
- Puddi! - fordul hátra lelkesen a legkisebb.
- Nincs itthon puding, ráadásul az nem is vacsora. Rendes ételt kérjetek…
- Lefes!
- Olyat, ami én is el tudok készíteni…
- Vissi.
- Rendben. Polipokba, vagy simán?
- Poli… - fordul vissza a tévé felé, jelezve, hogy nem óhajtja folytatni a beszélgetést. Szép, leráz a saját kisöcsém.
A hűtőt kinyitva szemlére veszem a választékot. Hát, virsliből nincs hiány, ha más nem is nagyon van itthon. Csinálok Sugának is, hátha hajlandó maradni.
Ha a kicsik polipocskákba eszik, én is abban szoktam, de neki megfelelne így? Milyen gyerekes lenne? Inkább én is mellőzöm ezt most, csinálok pár állatosat, a többit meg csak simán.
Épp bontom ki a csomagolást, mikor kifárad a konyhába. Mindent jól megnéz maga körül, amit még mindig nem tudok mire vélni, kicsit feszélyez. A legidegesítőbb, hogy nem beszél, csak komoran vizslat.
Állítólag egy csapat vagyunk már. Miért pont neki kellett jönnie segíteni? Nagyon hálás vagyok, meg minden, tuti jó lesz a dolgozatom is, de ő nem normális, vagy nem tudom. Lehet, velem van a baj. Na jó, biztos van bennem is, de ez akkor is furcsa.
- Aranyos - jegyzi meg, mikor elkezdem felvágni a virsliket. Nem tudom eldönteni, hogy ez most gúnyos, vagy lenéző volt, de mivel a kettő szinte ugyanaz, teljesen mindegy.
- Kösz - vetem oda foghegyről, nem mintha lenne mit. Én nem vagyok ilyen. Nem merek a szemébe nézni sem. Csak áll a pultnak támaszkodva, és bírálóan figyel engem, mintha valami préda lennék.
Míg sütöm a virsliket, végig hátamon érzem tekintetét, szinte már fáj, pedig tökre nem biztos, hogy engem néz.
Nem hiszem el…
Nálam beszaribb alakot találni sem lehetne, de nem tudok mit kezdeni vele, tényleg baromi ijesztő.
- Fiúk, kész a vacsi! - kiabálok.
- Juko - lép be szemeit dörzsölgetve Shin.
- Esztek, aztán alvás, holnap ovi, korán kell kelni - fogom meg a hóna alatt és ültetem az asztalhoz. - Jung, ülsz a másik oldalamra? - fordulok a fiatalabb felé, aki szavak helyett csak bólogat. Őt is felültetve egy székre, kiteszek egymás mellé 3 tányért, majd egyet a másik oldalra is. A kicsiknek kiteszek négy-négy polipot, a normális virsliket meg egy tálba rakva a két szemben lévő tányér közé helyezem. - Ha kéne majd még, tudok sütni - intek magam elé, miközben helyet foglalok, majd ő is követve példám, leül.
- Köszönöm.
A vacsora befejeztével elköszöntem Sugától, kivételesen kapva az alkalmon és megköszönve, hogy átjött és segített, majd lefektettem a kicsiket aludni és én is nyugovóra tértem.
- Jungkook, te buzi vagy? - ragadja meg valaki a vállam a szünetet jelző csengő befejeztével.
Összehúzom magam, de nem nézek hátra. Ez mégis, milyen kérdés? Már miért lennék az? Az illető idegesen ránt rajtam egyet, mire kénytelen vagyok ránézni. Kezdődik minden elölről…
- Ömm… Nem - lépek el tőle, mire kénytelen elengedni.
- Pedig egy lánnyal sem láttunk még, ám fiúval annál többször mostanság - pillant hátra, mire észreveszem, hogy másik két fiú is engem néz. Még sose bántottak az osztálytársaim, remélem, ez most sem fog változni.
Az terem szép lassan kiüresedik, mindenki figyelmen kívül hagyva minket. Csupán öt fiú marad bent, kik szép lassan körbeállnak.
- Hagyjad már, ki érne ehhez hozzá? - taszít valaki elölről a törött kezem vállába, mire fájdalmasan felnyüszítek.
- Én - lép közelebb egy vöröses hajú fiú és a tarkómba marva hátrébb ránt, de szinte azonnal el is enged.
- Ugyan, srácok… - lépek kettőt hátra, ám egy padba ütközök. - Bántanátok egy sérült embert? - mutatom fel gipszemet.
Aki lebuzizott, lassan körbe néz, mire mindenki bólint, én meg nagyot nyelve húzom be a nyakamat.
- Egy embert nem, de te kutya vagy! - markol felsőmbe és oldalra lökve, egyenesen egy asztalhoz vág, ami hangos puffanással felborul, én meg félig rá is esek, gerincemet a szélébe ütve. A lélegzetem is elakad és majdnem fél percig nem is kapok levegőt, amitől csak bepánikolok, de ők nevetve nézik szenvedésemet.
- Nem mondtuk, hogy pihenhetsz! - ránt kapucnimnál fogva talpra valaki. A többiek elé vezet, én meg készségesen lépkedek, végig a földre meredve, hogy fel ne sírjak.
- Mi van, beijedtél? - lép közelebb egy nálam jóval magasabb, és egy hegyes ceruzát végighúz arcélemen, majd állkapcsomba nyomja, mire felszisszenek. - A picsába... - mutatja fel a kitört hegyű eszközt. - Hoppá - hajítja maga mögé.
Lüktet a szúrás helye, de meg sem közelíti a hátamban cikázó fájdalmat.
Az engem tartó gyerek elkapja ép karomat, és hátra húzva elkezdi felfelé nyomni, mire én teljes testemben megfeszülök. Nem merek megszólalni. Annyira utálom, hogy ilyen gyáva és gyenge vagyok! Nem! Nem szabad erre gondolnom, mert elsírom magam.
Feljebb tolja a karom, mire kénytelen vagyok előre hajolni, de itt nem áll meg, tolja, amíg bírja, mire én elordítom magam.
- Szaros kölyök - ragadja meg a hajam valaki előttem állva, és felhúzza a fejem, ám testem már szinte derékszögbe van a másik fogása miatt. - Kussolsz! - töm valami textilt a számba, amiről fogalmam sincs, mi, de jobb is.
Nyílik az ajtó, mire mindenki odakapja a fejét, de nem mozdul.
- Jimin, hívd Mon-t és Sugát! - ordít hátra Taehyung, majd bevetve magát a terembe egyenesen felém rohan. Engem egy erőteljes mozdulattal a földre löknek és a következő pillanatban már hárman fogják le V-t.
- Ne~! - szakad ki belőlem, de nem tudok megmozdulni, szörnyen fáj mind a két kezem, meg a hátam.
- Ezt mégis, hogy gondoltad, taknyos? - rúgja a magas srác erőből gyomorba, ám az őt tartó kezek miatt nem tud sem elesni, sem ellépni. Egy halk nyikkanást hallat, de állja a másik tekintetét és egy önelégült mosolyt csal arcára, ezzel aláírva halálos rendeletét. - Vicces? Igen? - csattan a pofon. - És akkor ez, hogy tetszik? - lendíti kezét, melybe egy háromszög alakú vonalzót tart, mire én hirtelen összeszedve magam talpra állok és a vállába harapok, minek hatására megtorpan.
- Kookie - kapja rám tekintetét rémülten, ám én a következő pillanatban már a földön fekszem.
- Tae - nyüszítek és szememmel őt keresem, de rájőve, hogy valószínűleg mögöttem van, újra megpróbálok felállni. Nincs időm a sebeim nyalogatására, ha magamért nem is, érte ki kell állnom!
Mint minden alkalommal, most sem jutottam el célom megvalósításáig. Épp elkapva a jelenetet, ahogy V nyakán végig rántva a vonalzót, szinte azonnal kibuggyan a vér, az ötödik, eddig csendben szemlélő fiú visszataszít. Nem túl erőszakosan, de ennyi is pont elég, hogy ne tudjak felállni.
Kivágódik az ajtó, és három ziháló srác toppan be. Megint, istenem, megint engem kell megvédeni, megint minden miattam van. Ha akkor tényleg kussban tudok maradni, most nem lennének ők itt, én meg már rég szabad lennék, kisebb-nagyobb sérülésekkel, de az a legkevesebb.
- Játszunk - vigyorodik el Suga, mire érzem, hogy megfagy körülöttem a levegő. A három srác elengedve Taet, elindulnak a terem végébe, minél messzebb tudva maguktól a szőkét. V nem nehezen ugyan, de talpon marad. Látom rajta, hogy küzd, ám nem tervezi feladni.
Namjoon az ajtóban áll, Jimin a fal mentén sétál a menekülni vágyók felé, míg Yoongi középen közelít.
- V, menj és szedd össze Jungkookot - parancsol rá Mon, mikor már épp indult volna a magas srácnak. “Szedd össze”. Ezt már hallottam.
Vesz egy nagy levegőt, hogy lecsillapítsa magát és megindul felém, míg a magas csatlakozik a falhoz simulókhoz. Ahogy Tae közeledik, úgy vonul el az utolsó tag is.
- Na, mi van? - tárja szét a karját Suga. - Mi csak hárman vagyunk, ti öten. Ha annak a kettőnek neki tudtatok állni, mi sem okozhatunk nagyobb fejfájást.
- Fel tudsz állni? - nyújtja felém a kezét V, de mivel most fájna, ha meghúzná bármelyiket is, felállok egyedül. Megfogva épp karomat, átveszi válla fölött, mire én feljajdulok. - Ne haragudj.
Megrázom a fejem, hogy nincs semmi baj, és a többiekre nézek. Suga már majdnem ott van, Jimin meg félúton megállt.
- Szarok vagytok - toppant egyet, mire mind az öt megrándul, és futásnak ered. Kikerülve Jimint a kijáratot veszik célba, ám egy pillanatra megtorpannak, mire Namjoon errébb áll, hogy ki tudjanak menni.
Úgy fest, nem azzal a céllal jöttek, hogy vért ontsanak. Ez megnyugtat. Apropó vér…
- Tae, a nyakad... - lehelek erőtlenül, a sebre pillantva, miből még most is szivárog a vörös folyadék.
- Jah, nem vészes - teszi oda szabad kezét és megnyomkodja. - Elmúlik - legyint.
Nem bírom tovább, már nem megy… Akármennyire is próbálom bent tartani, könnyeim útnak erednek. Elfordulok, hogy senki ne lássa, ám szaggatott reszketésemből hamar leesik V-nek.
- Kookie, mi a baj? - engedi el a kezem és fordít maga felé, szorosan tartva csípőmnél fogva, mintha bármelyik percben összeeshetnék. - Ennyire fáj? - néz rám aggódóan.
- Ahh, szólok Jinnek. - sóhajt fel Suga és vonul ki nagy léptekkel. Jobb is, ettől valahogy megkönnyebbülök. Legalább ő nem lát összetörni…
- Miért sírsz? - jön elém Jimin is.
Nem akarom, hogy ezt lássák. Nagyon nem! Nem is tudok mit mondani, csak egyedül szeretnék lenni, mint régen. Miattam van megint baj. Már csak azt remélem, hogy nem csinálnak ebből ügyet, mert azt már nem viselném el, ha miattam kirúgnák bármelyiküket is.
- Jungkook! - hallom meg Jin kétségbeesett hangját mögülem, mire odakapom a fejem. Szalad, egyenesen felém, és szinte a többieket ellökve tőlem átölel. Mi a…? - Mostmár rendben vagy - fonja szorosabbra a karjait, mitől újra belém nyilal a fájdalom, de pár pillanat mozdulatlanság után már szinte el is múlik. Miért ölelget engem? Miért ilyen közvetlen? Hisz alig ismer… Annyira kedves… Még magamat is meglepve, ölelésébe simulok és arcomat nyakába temetve kitör belőlem a zokogás. - Sss... - túr hajamba. Olyan érzés, mintha a bátyám lenne. Kellemes, megnyugtató.
Senki nem beszél, egyedül az én sírásom telíti be a kis termet. Tae mellénk áll, és elkezdi simogatni a hátam. Nem látom, csak a léptekből tájékozódok, de talán már mindenki körülöttem van. Megint…
Miért ilyenek? Miért segítenek? Miért vigasztalnak? Miért nem hagynak békén? Miért, miért, miért?!
- Gyere, lemegyünk az orvosiba - enged el Jin, de én átkarolom, és nem engedem, hogy elhúzódjon. Még nem szedtem össze magam. Visszaölel.
- Nem akarok - motyogom a nyakába.
- De muszáj ellátni a sérüléseidet. Súlyosak is lehetnek - győzköd kedvesen, de ha lemegyek oda, ügy lesz belőle, felhívják anyut, elővesznek itt mindenkit, és még jobban belesüllyedünk.
- Nem akarok…
- Akkor hazaviszünk.
- Ne. Jó nekem itt, nem akarok hazamenni - húzódom el kicsit, hogy mély levegőt véve lenyugtassam magam.
- Miért nem akarsz hazamenni? - teszi vállamra kezét Jimin.
- Nem akarom anyát sokkolni - fordulok felé. - Jól vagyok, tényleg - bontakozom ki Jin öleléséből.
- Nem úgy festesz - jegyzi meg Mon, felvont szemöldökkel.
- Jó, akkor hazaviszlek titeket - sóhajt fel Jin. - Nekem úgyis már csak egy órám lenne.
- Titeket? - Tae.
- Téged is. Nem nézel ki ám sokkal jobban… Nálam tudtok pihenni, csinálok kaját, és kicsit összeszeditek magatokat. Így megfelel?
Én csak némán bólintok, míg V még tiltakozna, de beléfolytják a szót.
- Jin, ők még kiskorúak - mutat ránk Namjoon. - Nem fogják kiengedni, ebédszünetig biztosan nem.
- Elintézem - morran fel Suga, majd megint távozik. Hogy akarja ezt mégis elintézni? A portást, vagy az igazgatót…? Jobb, ha nem tudom…
- Jimin, majd szólj Hobinak, hogy mi volt - kezd el kifelé terelgetni minket a legidősebb. - Ha ideges lesz, csak mondd neki, hogy hívjon fel engem. Elmagyarázok mindent…
Lefelé menet mindketten végig támogattak a lépcsőn, a többiek meg egészen a kapuig kísértek minket. Kivéve Suga, mert ő még nem ért vissza, de így is simán kiengedtek minket, nagy meglepetésemre.
- Mi lesz az elmaradt óráimmal? - fordulok az idősebb felé az utcán ballagva.
- Ne aggódj, anyum gyerekorvos, elintézem neked is - szólal meg a karomat fogó Taehyung.
- Nem úgy értem. De így lemaradok a dolgozatról is - szorítom össze ajkaimat, amint eszembe jut a tegnapi dolog. Nem akarok rá gondolni.
- Komolyan egy dolgozat miatt vagy úgy oda?
- Sokat tanultam rá…
- Majd megírod máskor. Ez legyen a legkevesebb bajod.
- Amint hazaértünk, ellátom a sérüléseiteket - mér végig minket Jin.
- Köszönöm, de nem olyan vészes. Volt már rosszabb is, na me... - kezdeném tiltakozásom, de Tae közbevág.
- Add fel. Addig úgysem száll le rólad, míg meg nem engeded neki.
- Igaza van - helyesel az idősebb, mire én egy nagy sóhaj kíséretében beletörődök a helyzetbe.
Még néhány perc néma ballagás után meg is érkezünk a házhoz, ami még mindig elképesztően néz ki. Nem is értem, mi jó abban, hogy egyedül lakik egy ekkora házban, én tuti nem bírnám.
- Na, hol vagytok, srácok? - kiabál Jin valamelyik helységből.
- A konyhában - válaszol Tae. A hatalmas, végig csempézett, világosbarack színű terem összességében gyönyörű, de én biztos nem tudnám elviselni ezt a színt minden nap. Bántja a szememet és férfiúi mivoltomat. Az óriási, ovális alakú asztal végében foglaltunk helyet és míg én a konyhát nézegetem, V a telefonját nyomkodja.
- Na, kivel kezdjem? - lép be Jin, egy kisebb méretű fehér táskával.
- Vele - mutat rám Tae, fel sem nézve készülékéről.
- Rendben - ül le mellém az idősebb, mire én felé fordulok. - Hmm... - mereng el, végig mérve engem. - Vedd le, kérlek, a felsődet és a pólódat. - mosolyog kedvesen, de bennem megakad a levegő.
- Mi?
- Csak a sérüléseid érdekelnek. Miért vagy ilyen bizonytalan? - néz rám szomorúan.
- Nem vagyok bizonytalan - hazudok a szemébe és elkezdem lecipzározni pulóverem. Egy kézzel elég nehéz ez is, de amint Jin meglátja, hogy próbálom magamról leszenvedni az anyagokat, kérés nélkül azonnal felpattan, és megszabadít tőlük, amitől érzem, hogy teljesen elvörösödök. Mikor már felül nem takar semmi, amennyire csak lehet, összehúzom magam. Kicsit talán szégyenlős vagyok. Kicsit nagyon. Mindig csúfolnak vékony testalkatom miatt, ezért sose öltözök mások előtt sem.
- Kihúznád magad? - szól rám kedvesen, mire szót is fogadok. - Nem néz ki túl jól… - mondja, végig nyomkodva hasamat és oldalamat.
- Tudom - hajtom le a fejem.
- A sérülésekre gondoltam. Mennyire fájnak egytől tizes skáláig?
- Hat.
- És most? - nyom meg egy érzékeny pontot, mire feljajjdulok. - Sejtettem - megkerül, és a gerincemet kezdi tapogatni, amitől befeszül minden izmom. Szörnyen fáj, főleg ott, ahol beütöttem, de úgy amúgy az egész hátam. Hallom, hogy elhúzódik, de nem nézek hátra, amitől kisebb sokk ér, mikor valami hideg anyag kerül rám.
- Mi?! - kapom Jinre szemeimet.
- Nyugi, ez segíteni fog. Vidd is majd haza, max megkéred anyukádat, hogy kenje be nap közben párszor - teszi le mellém az asztalra, és a rám nyomott adagot kezdi gondosan belém masszírozni, amitől ha lehetne, világgá szaladnék, mert minden igyekezete ellenére is fáj, de tűröm.
- Nem szeretném, hogy anya megtudja… - szűröm fogaim közt, mert nem merek rendesen megszólalni, nehogy felüvöltsek.
- Hmm, akkor nem tudom. De valahogy meg kellene oldani, mert ez tényleg csúnya, így sokára fog elmúlni - emelkedik fel, amint végzett.
- Nem fontos, megszoktam már…
- Akkor majd én - emeli ránk tekintetét Tae.
- Ohh, az szuper lenne! - lelkesült fel Jin.
- Nem kell, köszönöm.
- Te mindenben ellenkezel. Megcsinálom és kész - tért vissza mondandója után eddigi tevékenységébe.
- Hát jó… - jegyzem meg halkan.
- Na, akkor most jöhet a nyakad. - vett elő egy tubust, meg kötszereket. - Nyugi, nem fog fájni, max kicsit csíp.
Ajkaim akaratom ellenére is mosolyra húzódnak, ahogy eszembe jut, ugyanezt mondtam az öcsémnek, mikor elvágta a kezét. Az érzést is jól ismerem, nem először van benne részem.
Ahogy lefertőtleníti az apró sebet, egy gézlapot elővéve, picire vágja, majd olyan barna ragasztó izével, aminek sose sikerül megjegyeznem a nevét, odatapasztja. Annyira komolyan veszi ezt a kis dolgot, hogy szinte már zavarba ejtő.
Amint végzett V ellátásával is, bevonultunk az előszobába a nagy tv elé.
- Van kedved játszani? - fordul felém a kanapén ülve Taehyung.
- Mit?
- Battlefield?
- Az mi?
- Nem tudod, mi az a Battlefield? - képed el, mire megrázom a fejem. - Akkor mindenképp azt játszunk! Nem tudod, mit hagytál ki eddig… - áll fel, és megy a tv felé. Már épp várom, hogy elővesz valami társasjátékot, vagy bármit, mire a kis szekrénybe lévő kütyübe betol egy lemezt, és két kontrollerrel tér vissza, melyekből az egyiket a kezembe is nyomja. - Tudom, hogy fáj a kezed, ezért kíméletes leszek és ez még nem éles, csak betanítalak.
Lehet, meg kellett volna nyugodnom eme szavaktól, de amint elkezdődik a játék, elmegy a kedvem az egésztől. Sötét, lövöldözős, öldökölős. Nem szeretem az erőszakot. Nagyon nem.
Tae mindent elmagyarázott, hogy melyik gombbal mit lehet csinálni és hogy mi a cél, meg számára pár alap dolgot, amik nekem elég bonyolultak voltak. Vagy fél órán keresztül mesélt és mutogatott, én meg igyekeztem megjegyezni, még ha nem is csábít a dolog.
- Srácok, mit ennétek szívesen? - jön be Jin egy fehér köténnyel mellkasán. - Már megint ez? Tudod, hogy nem szeretem ezt a játékot! - fakad ki hirtelen, mire összerezzenek.
- De te most nem vagy itt, mert épp főzöl - mondja, szemét le sem véve a tévéről.
- Legyél szíves mást betenni, mert ez visszataszító. Majd később játszhatsz ezzel.
- Ahh, mindjárt! - sóhajt fel.
- Jungkook, te mit ennél szívesen?
- Umm, nem tudom. Nekem bármi jó. És van még egy szendvicsem is.
- Ne egyél szendvicset, ha van főtt kaja is. Na mindegy, összedobok valamit. - hagyott minket kettesben.
- Picsába! - morrant fel Tae. - Ezt még végig akartam vinni… Ahh - túr hajába - Mindegy. Mit játszunk? Van még Mario, Mario, Mario és talán Mario... - húzta fintorra száját.
- Ilyen sok van?
- Ha tudnád… - feláll és visszasétálva a tv szekrényhez, leguggolva kezd válogatni. - Melyikkel játszunk? Van vagy negyven féle, de lényegében mind ugyanaz…
- Nem tudom.
- Néha idegesítő ez a Mario-mánia. Később felviszlek a szobájába, el fogod dobni az agyadat! - durcázik keresés közben. - Ez jó lesz - vesz ki egyet a sok közül, és kicserélve a lemezt visszahuppan mellém.
- Biztos nem zavarok? - tör ki belőlem az aggodalom. Elvégre, idegen vagyok még itt.
- Már miért zavarnál? Látod, hogy szeret téged is…
“Szeret”. Engem? Tényleg kedves, meg minden, de miért szeretne pont engem? Azaz, engem is.
- Nem tudom, Tae, lehet, haza kéne mennem… - állnék fel, de elkapva karomat visszaránt.
- Ne hülyéskedj már. Örülj, hogy itt vagy, és már közénk tartozol. Inkább gyere és szenvedj te is, játszunk kicsit ezzel a szarral, hogy boldog legyen - dobja ölembe a kontrollert.
Legalább másfél órája játszottunk már a Marioval, mikor “haza” ért Jimin is. Azonnal ledobva táskáját beült kettőnk közé.
- Játszhatok én is?
- Verseny? - válaszolt kérdéssel neki Tae.
- Ti még a Marioval is tudtok versenyezni? - nézek rájuk.
- Ők bármivel - hallom meg Jin hangját, mire hátrafordulok és látom, hogy az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva figyel minket, egy fakanállal a kezében. Kicsit anyámra emlékeztet.
- Még szép - húzza széles vigyorra ajkait és ezzel kezdetét vette a verseny, ami inkább a “ki tud csúnyábban beszélni”, mint “ki ér előbb célba” versenye volt.
- Helló - érkezett meg Suga is, mire összerezzenek. - Jin, merre vagy?
- A konyhában! - kiabál ki az említett.
- Klassz… - morog és mögénk sétál, mire én teljesen összehúzom magam. - Törpék, mi ez a szar már megint?
- Én mondtam, de Jin hyung nem engedett a Battlefielddel játszani - kezdett panaszkodásba V.
- Gondoltam, hogy miatta buzultok. Tegyétek be nyugodtan, majd én lefoglalom - dobta le a táskáját és ment ki, mire fellélegezhettem. Ez azért kedves volt tőle, a hangnemet és a szavakat leszámítva. Mondjuk, én szívesebben nézem a Mariot, mint az öldöklést, de mindegy.
Idő közben megérkezett Hoseok és Namjoon is, így végre volt egy kis élet a házban, ami megnyugtatott.
- Hogy érzed magad? - jön oda Hope, alaposan végigmérve engem, keresve sérüléseimet.
- Egész jól - mosolygok kínomban. Ebben a házban mindenki ilyen figyelmes?
- Na, annak örülök - látszik, hogy megkönnyebbül.
- Azért para volt ez az egész. Jó, hogy meghallottunk - teszi le a kontrollert Jimin és fordul felénk.
- Na! Még nincs vége! - kezd el panaszkodni V, ahogy barátja ránk szenteli minden figyelmét, és nem a játékra.
- Jó, jó... - inti le.
- Kár, hogy kimaradtam belőle. Én tuti megleckéztettem volna őket! - vált át dühösbe Hoseok, ahogy láthatóan fejben eltervezi a srácok halálát.
- Nam nem engedett minket se, pedig Suga vérre akart menni.
- Miért nem?
- Mert a múltkorinak is csúnya vége lett, mikor ők ketten mentek rá egy végzős osztályra. Emlékszel, akkor visszahúzódtunk egy időre.
- Ja, tényleg.
- Én elbántam volna velük, ha nincs ott Kook. De fontosabb volt az épsége - teszi le végül Tae is.
- Ja, persze. Láttuk... - neveti el magát Jimin.
- Chö, csak bemelegítettem - húzza fel az állát.
- Inkább ők rajtad…
- Srácok, ne veszekedjetek. Inkább gyertek enni, mert kész az ebéd - szól közbe Jin.
- Én bent ettem - fordul vissza Jimin a játékhoz.
- Gonosz - fújja fel arcát a legidősebb.
- Végre, kaja! - fordul meg Hobi, hogy kimenjen.
- Megyünk, anyuci - áll fel Tae és a kezét nyújtja, amit el is fogadok, majd maga után húz ki a konyhába.
Reméltem, hogy legalább evés közbe le tudnak akadni a témáról, mert engem már nagyon zavar, de nem.
- Holnap még nem kellene menned - jegyzi meg a házigazda.
- Tényleg jól vagyok - bizonygatom, megint, mert mindig ezt csinálják. Aggódnak a semmi miatt.
- De mi van, ha megint bántanak?
- Nem fogják - szólal meg Suga. - Ha mégis, mutatok nekik pár új testtartást - ropogtatja meg kezét.
- Reméljük, erre nem fog sor kerülni - Namjoon.
- Szünetekben ne maradj bent, ott egyedül vagy - folytatja Jin.
- Majd mi kint leszünk veled - ajánlja fel V saját és más szolgálatát is. Mily nagylelkű…
- Srácok, nem kell értem ennyire aggódni, komolyan.
- Csak nézz magadra… - veti oda nekem Suga, mire összeszorul a gyomrom. - A múltkor simán meghallhattál volna, úgyhogy ne légy ilyen beképzelt, és hagyd védeni a seggedet!
- Umm... - húzom össze magam. Legszívesebben eltűnnék a föld színéről, mikor így beszél velem. De nem csak ő, bárki. Nem szeretem.
- Suga! - morran rá Nam.
- Most mi van?
- Moderáld magad!
Az evés befejeztével elköszönök, mert nem akarom, hogy késve érjek haza. Mielőtt elmennék, Jin még ad egy sálat, hogy ne láttszon a kötés, valamint Tae és Jimin jönnek velem, mert nem akarnak egyedül hagyni és úgysincs jobb dolguk. Mondjuk, engem nem zavarnak, de félek, hogy unatkozni fognak nálam. Nem vagyok egy szórakoztató egyéniség, ráadásul az öcséim folyton kellemetlen szituációkba visznek.
- Szia, anya, megjöttem! - kiabálom, ahogy belépek az ajtón.
- Szia, kisfiam! Helló, fiúk - köszön, ahogy a szobájából a konyhába megy át, majd letéve a tálcát visszatér hozzám. - Úgy örülök, hogy végre vannak barátaid! - fakad ki, nagy örömömre.
- Anya, ne most…
- De ha egyszer olyan boldog vagyok… Sose hoztál haza senkit. Mondjuk, még mindig aggaszt, hogy barátnőd sem volt, de már fejlődsz és ezt jó látni.
- Tényleg muszáj? - húzom végig tenyeremet arcomon és haragosan rá meredek, hátha veszi a lapot. Nem is ő lenne…
- Fiúk, kérlek, nagyon vigyázzatok az én kicsikémre - fordul vendégeimhez, rontva ezzel a helyzetem. Ironikus, hogy ezt pont most hozza fel, nem mintha sok alkalma lenne erre. Lehet, nem is kéne több lehetőséget adni ennek.
- Úgy lesz, asszonyom - válaszol Jimin a bájos kisugárzásával, amitől szerintem kortól függetlenül minden nő el tudna olvadni, csak nekem van hányhatnékom tőle. Hát, anyut meggyőzte, és azt hiszem, ez a lényeg.
- Remélem, ezentúl kevesebbet fognak bántani az iskolában.
Eme szavak hallatán V hangosan felsóhajt, mire megelégelem ezt a beszélgetést.
- Úgy legyen! - fogok Jimin karjára és kezdem el a szobámba húzni, majd mikor már Tae is beért, becsukom az ajtót, és üdvözlöm az én hercegnőmet. - Szia, babám! - ölelem át a nyakamba ugró jószágot. - Milyen napod volt? - kérdezem, mint egy félőrült, nem törődve a többiekkel, akik már ledobva táskájukat az ágyamon ülve figyelnek. - Ahh, nekem is... - válaszolom, bármilyen napja is volt.
Kyouya leszállva rólam, megnézi a srácokat is és amikor Tae megcsapkodja saját térdeit, hogy rá figyeljen, egy pillanat gondolkodás után a nyakába veti magát. Azt hiszem, rajtam kívül még nem viselkedett így mással. Talán örülnöm kéne, hogy szereti őt is, de elkap a féltékenység. Hülyeség erre féltékenynek lenni, de akkor is. Manapság nem is történik körülöttem más, csak furcsa dolgok. Lehet, tényleg begolyózok.
- Srácok, nekem le kéne vinnem őt - mutatok az elfoglalt négylábúra. - Van kedvetek jönni?
- Még szép! - tolja el kicsit arcától V, hogy tudjon beszélni.
- Felőlem - von vállat Jimin is.
- Akkor hajrá… - indulok kifelé, mire mindenki követni kezd.
Egy szokásos körnek indult, ám valahogy a közeli parkban kötöttünk ki. A fiúk játékokról beszéltek, Tae közben hevesen dobálta a botokat Kyouyanak, míg én hátul ballagtam és nézelődtem. Nem azért nem megyek oda, mert szégyellem őket, vagy hasonló… Csupán nem akarok belezavarni ebbe a számomra érthetetlen nyelvbe. Fogalmam sincs, mikor miről van szó és élvezem én ezt az állapotot. Hogy nem vagyok egyedül, de mégis magam lehetek.
Ám ez az állapot sem tart túl sokáig, mert szerintük magányosnak tűnök. Nem mondanám magam annak. Nagyon nem.
- Éhen halok. Keressünk valami kaját - néz szét Jimin, amit én nem tudok mire vélni.
- Akarod mondani, a parkban?
- Aha - keresi tovább szemeivel az élelmet.
- Mmmm, biztos jó ötlet innen bármit is megenni? Sokan járnak itt, ki tudja, mi bajunk lehet tőle…
- Mitől? - néz rám meglepetten.
- Jaj, nem úgy értette! - neveti el magát V. - Boltot, vagy bódét, ahol adnak.
- Jah - pirulok és fordulok inkább a másik irányba. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Most tuti hülyének néznek.
- Arrafelé biztosan van - indul meg Jimin egy irányba.
Már épp kezdeném élvezni az újonnal elérkezett csendet, mikoris elkezd csörögni valaki telefonja. A két fiú felé nézek, akik egy pillanatra összepillantanak, majd elkezdenek táncolni. A ribancokat megszégyenítő mozgástól szinte hallom, ahogy talajt ér az állam, és sokkos állapotban, már-már kényszerből figyelem, ami egy lánynak biztos tetszene, de engem teljes mértékben elborzaszt. Ilyen csípőmozgást utoljára… Nem, még sehol sem láttam. Már volt értelme az életemnek, köszönöm, de itt inkább abba is hagynám. Nyelek egy nagyot, és összegyűjtöm minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni.
- Ömm, nem veszed fel? - kérdezem, bár fogalmam sincs, ki telefonja csörög. A számot nem ismerem, de ezek után azt hiszem, nem is akarom.
- Ja, de - kapja ki a zajongó készüléket a zsebéből V - Basszus, anyám az! - nyomja is le a fogadást - Szia. Na, azért kerestelek mert kéne nekem holnapra igazolás és egy barátomnak is. Nem, nem. Ez tök más, anya. Igen, tudom. Jól van. Majd otthon elmagyarázom az egészet. Aha. Aha. Aha~. Jó, szia! - nyomja ki és teszi el. - Tehát kaja? - indul tovább, én meg csak elképedve nézek utánuk.
Mi az isten van itt mindenkivel?
- Ma én fizetek, így válasszatok nyugodtan. - enged minket Jimin a kis kocsira felakasztott étlaphoz, de nekem nincs pofám semmit sem kérni.
- Én nem vagyok éhes.
- Ugyan már, Kook, ez egy ritka alkalom, ki kell használni! - karol át Tae a táblára mutatva.
- Hát jó…- törődök bele.
- Ti mikor szoktatok tanulni? - kérdezem őket az ágyon ülve, míg Jimin a gépemet nézegeti, Tae meg az ágyam mögötti ablakon bámul kifelé.
- Soha - vágja rá V gondolkodás nélkül.
- Ez nem igaz. Mi egész nap szinte csak tanulunk. Magoljuk a dalszövegeket, gyakoroljuk a lépéseket…
- Tudod, hogy nem erre gondoltam.
- Mi tényleg nem szoktunk tanulni. Nekem nincs rá szükségem, megjegyzem, amit órán mondanak. Tavaly voltak gondjaim év végén, de most simán mehetek másodikba - mosolyog rám szelíden Taehyung. Várjunk csak, mi? Ő nem idősebb nálam?
- Miért csak másodikba?
- Mert jártam nulladikba is.
- És a többiekkel mi van?
- Én most megyek harmadikba, a többiek meg mind végzősök lesznek jövőre. Csak Suga és RapMon osztálytársak, Hobi és Jin meg külön vannak.
- Aha, értem.
- Mielőtt elmegyünk, még be kell kennem a hátad - veszi elő táskájából a kis tubust V, mire én arrébb húzódok. Még mindig nem sikerült megszoknom ezt a túlzott gondoskodásvágyat tőlük, és eléggé zavar is. - Muszáj - válaszol ki nem mondott kérdésemre, és közvetlen mellém ül.
- Nem szeretném - mondom már csak megszokásból, pedig tudom, nincs menekvés.
- Segítsek? - áll fel Jimin a székből és végigropogtatva a hátát elém sétál. Bár a hosszúujjú takarja, tisztán élnek elmémben veszélyesen izmos karjai, amik nem igazán csábítanak engem.
- Már veszem is! - húzom le a cipzárom, mire elkezdenek nevetni. Megint…
- Cseréljünk számot meg face nevet, ha baj lenne - fordul vissza az ajtóból Tae. - Ugye, az van neked?
- Aha - veszem elő a telefonomon, és adom a kezébe, hogy beírhassa az adatait, amit aztán odaad a mellette állónak, míg én az övékbe pötyögöm felváltva. Már meg sem akadok azon, hogy azt mondja, a baj esetére kell. Tök mindegy, mire, amúgy se zavar. Anyán kívül más nem is tudja a számomat. Azaz tudta, eddig.
Elköszönve tőlük visszavonulok a szobámba, és még a vacsora hallatára se megyek ki. Nincs étvágyam, nincs kedvem, nincs erőm. Hosszú volt a nap, és nem szeretek hazudni anyának sem, és szerintem hazugság nem elmondani neki valamit, ami fontos lenne. Mondjuk, ez sűrűn előfordul, olyankor kerülöm is kicsit, de most tényleg semmi kedvem ehhez. Ráadásul belerángattam őket is, Tae miattam sérült meg, ami nagyon bánt. Nem kéne velük barátkoznom, könnyebb lenne nekik is. Amúgy sem vagyok még teljes jogú bandatag. Még gondolni is fura erre. Én, mint egy banda tagja. Bármilyené. Fura. Nem illik hozzám. Még barátaim se nagyon voltak, erre valami bizarr, családféle dologba csöppenek. Ezt is magamnak köszönhetem. Mondjuk, ha akkor Suga nem jön be… miért is? Ja, arcot mosni. Ki megy be a mosdóba, csak azért, hogy arcot mosson? Én még vécézni sem merek. Dehát, mindegy. Az én hibám minden.
Épp mélyre szántó gondolataimmal vagyok elfoglalva, mire csipog a telefonom. Ilyen hangja is van? De rossz…
Utána nyúlok és felnyitva látom, hogy üzenetem jött.
“Holnap táncpróba” - Tae
“Nekem 9 órám lesz!! >.<” - Jimin
“Az szar. Nekem 6 :P Jungkook, neked mennyi?” - Tae
“Hét”
“Jó nektek! Csak én szopok bent egész nap” - Jimin
“Nyugi, megvárunk a kezdéssel” - Tae
“Ettől félek a legkevésbé…” - Jimin
“Pedig holnap az új koreót vesszük át. Én a helyedben aggódnék :D” - Tae
“Bakker, akkor tényleg várjatok meg, de ne úgy, mint a múltkor! :@” - Jimin
“Jó-jó. Kookie, te tudsz ilyen kézzel táncolni?”- Tae
“Tudok. Mondjuk jövő héten leveszik”
“Hh?” - Tae
“Nincs eltörve, így nem kell olyan sokáig rajta lennie.
Őszintén szólva, örülök is, már nagyon zavar.”
“A srácok folyton irkálnak. Mi lennek, ha átmennénk oda? - Jimin
“Mindegy. Akkor felveszem oda is Kookot” - Tae
Hanyatt fekve az ágyon figyelem az eseményeket. Még új nekem ez az egész, de egész szórakoztató, csak lassan találom meg a betűket. Tehát ilyen, ha csetelsz a barátaiddal?
Pittyeg még egyet a telefonom, ezért visszamegyek egy oldalt, ahol látom, hogy bevettek a “BTS” csoportba. Mi az, hogy bts? Őket ismerve, jobb nem tudni.
“Szerintem nem úgy kéne” - Hoseok
“Nekem tetszik” - Jin
“Nem tudom, de valaki lője le Suga-t, mert nem áll le, még mindig szerkeszt” - Namjoon
A képet meglátva összeszorul a gyomrom. Kivételesen nem a félelemtől, csak furcsa így látni. Mivel hátulról van, nem látszik az a lenéző tekintet, amivel engem szokott illetni. Mondjuk, nem valószínű, hogy munka közben is olyan. Ha jól értelmezem, szereti, amit csinál. És SUGA-s póló van a székén. Kicsit sem ego…
Menő, hogy ért bármit is ebből a sok izéből, ami a monitoron van. Nekem újfent fogalmam sincs, mi micsoda, bár ez manapság már megszokott.
“Gyere el, és akkor abba hagyja” - Jimin
“Álmodba” - Suga
“Hidd el, annak csak örülne” - Namjoon
“De ha holnap is elkésel, kifilézünk :P ” - Hoseok
“Örüljetek, hogy én legalább csinálok valamit” - Suga
“Ez gonosz volt” - Jin
“Nem lesz erőd táncolni :D “ - Tae
“Két napi alvás nélkül is jobban táncolnék, mint te” - Suga
“Fogadjunk?” - Tae
“Úgy is vesztesz megint” - Suga
“És mi legyen a tét?” - Tae
“Kezdődik.... >.<” - Jimin
“Én inkább húzok aludni” - Hoseok
“Én is” - Jimin
“Akkor én is megyek, mert ez hosszú lesz. Jó éjt srácok :*” - Jin
“De jó nektek. Lehet, lassan lelépek… “ - Namjoon
“Jó éjszakát Jin hyung”
“Ha én nyerek, enyém az ebéded egy hétig” - Suga
“Jó, de ha én, akkor egy hétig játszol velem minden nap a Battlefield-el :P” - Tae
“Akkor is csak te jársz rosszul, úgyhogy oké” - Suga
“Majd meglátjuk” - TaeHa szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése